Ahogy a világ is, belső dolgaink és életünk történései is körkörös mozgásban vannak.
Van úgy, hogy körök egyszer csak kimondják vagy kimondatják a boldogító Igent és van, hogy egy életet vársz és akkor sem kapod ajándékba ezt az elégtételt. Sőt, mit több, olyan is van, hogy neked kellene kimondanod, de nem sikerül eljutnod arra a szintre ahol ezek a belső-igenek születnek és halnak meg.
Amikor évekkel ezelőtt beleigeneltünk az életbe - én és a férjem - vállalva a gyereket, aki titkolt szerelmünk gyümölcseként megszületni kívánkozott, daccolnunk kellett mindennel. Azzal amiben addig hittünk és tanítottunk, azokkal akikkel addig el együtt éltünk és dolgoztunk, azokkal akiket nagyon szerettünk.
Nem volt könnyű.
Ahogy a Semmi Szigete sem, ahol hajótöröttként partra vetődtünk.
Semmink nem maradt. Csak a gyermek a méhemben. Egy élet, amelynek mondanivalója, üzenete volt. És annyira akart beszélni, hogy egyszerűen képtelenség volt elhallgattatni.
Utólag - első üzenete a nevének jelentésével az volt, hogy az Úr megkegyelmezett.
Nem szándékos volt a névválasztás - az üzenet azonban annál nyilvánvalóbb.
Soha nem hullatom el a pillanatot, amikor szembesültem ezzel. Anna...

A külső harcokat belső csaták követték. A kétely, hogy vajon helyesen cselekedtem-e. Mit kellett volna, hol és hogyan másképpen csinálnom.
De valahogy igenek sorozata volt ez.
Egy sebes ár, amely nem engedett gondolkodni, megállni, fékeket húzni, hanem sodort egészen addig, ameddig partra nem vetett.

Alig egy hete elindultam azért a bizonyos utolsó szóért.
Amit valakinek ki kellett volna mondania.
És ott láttam a tekintetében, sugárzott a lelkéből, amely dadogva ugyan, de mormogott. De büszkesége erősebb volt mindennél. Bezárkózott és úgy tett mintha nem tartózna semmivel.
Sajnálat volt bennem. Szeretetteljes sajnálat. Hogy lám, én a fiatalabb - lélektől-lélekig, míg ő, az idősebb önmaga rácsain át. De ami volt, azt kellett elfogadni.
Szavakban nem tudtam a tapasztalatot Isten elé vinni. Banálisnak tartottam. Tudta, hogy mi zajlott bennem, ismerte a félelmemet, vágyaimat, segített, hogy eljussak az utolsó csúcsig is, mégsem mondathatta ki a másik helyett azt, amiért megmásztam a hegyet. Az a másik dolga lett volna.
Olyan volt, mint egy rosszul sikerült maraton. Lefutottam a távot és az utolsó méteren cserben hagyott a bokám. Ezzel szemben bennem volt a tudata annak, hogy én mindent megtettem a gyógyulás érdekében.

És akkor ma - mert az Isteni humor páratlan és felülmulhatatlan.
Küldött valakit, akinek fogalma sem volt, hogy miért is van jelen. Hozzám, aki nem tudtam, hogy ő miért is küldetett. Száján azokkal a szavakkal, üzenetekkel, amiket egy másik embernek kellett volna kimondania, csak képtelen volt rá. Akkor és ott. És jött helyette ez. És akarva-akaratlan mindent kimondott.
Sebesen forgó ár volt ez is. Történések (emberi szavakkal véletlenek) sorozata. Jött, kimondta és elment.

Meglepett a jövetele.
A dolgok gyors és precíz előremenetele.
És a szavak, pontosan azok, amiket kértem és vártam.
Na meg a tény, hogy meghallottam.
Mert nem őt vártam. De végül csak eljött. Egy másik futár, de a megfelelő csomaggal.

A gyűrű közel sem záródott be.
Valószínű a relalítás mezején nem is fog (egyhamar). Legalábbis ebben az emberöltőben nem valószínű.
Annak a ténye, hogy a gondolatot hallani fogom, amikor elmegy innen a földi életből és üzenni fog - annál inkább világos.
Készen állok arra, hogy meghalljam. Mert tiszta és nyitott a szívem.
Nincs benne düh, megátalkodottság, bosszúvágy és félelem.
Nyitva van simogatásra és rugásra egyaránt.
A döntés nem az én kezemben van. Bármi is jön, innen kezdve csak ajándék lehet.

Ma valaki azt kérdezte tőlem áperté, hogy jó-e a házasságom.

Szeretem a meglepő kérdéseket. Én is azokban utazom.

A házasságról az egyik legkedvencebb idézetem, hogy az ágy közös, a párna nem. (Pilinszky) Míg a másik ennek ellentéte - Szabó Magda férjének szerelmi vallomása, akitől az írónő azt kérdezte, miért vette őt feleségül: „Ha Te volnál én, ilyen hülyeséget nem kérdeznél. Aki egyszer Veled beszélt, már úgysem akarna mással beszélni soha többé.”Nos, ennek ellenére úgy gondolom, hogy a reális házasságok valahol a kettő között foglalnak helyet, vonalban mérve a dolgok menetét.Ritkák az eféle egymásratalálások, ahogy vannak jó és rosszabb időszakok egyaránt.Van amikor még az ágy sem közös, de van olyan is, amikor a párna is szükségtelen. Elég a te meg én.Ha az ember nekiáll elemezni életét, hivatását, önmagát, párját és a vele kapcsolatát - valami mindig elindul. S ha nem állunk elég szilárdan - ez a fajta elindulás, bemozdulás nem mindig pozitív irányba fordul el.Itt vannak a gyakori vállások.Ha arra gondolok, hogy Izéék csak azért váltak el, mert Izé nem volt elég izé - akkor megszülethet bennem az a felismerés, hogy mi és a kettőnk kapcsolata sokkal ramatyabb helyzetben van.Ha erre még jönnek a hírek is, hogy azóta Izéék jól vannak, sőt az is lehet, hogy boldogabb párkapcsolatban élnek, mint annakelőtte együtt - akkor ez engem is arra sarkallhat, hogy negyvenakárhányévesen elinduljak megkeresni hét vasbakancs árán a boldogságot.Azt a boldogságot, amit amúgy építeni kell.Nem úgy van az, hogy van egy hely, valahol, az Üveghegyen túl, ahol kapni lehet ebből az elixírből - hanem sokkal inkább úgy, hogy vagy te meg én - és szépen kövenként felépítjük azt a valamit amit utólag erőltetetten ugyan, de érzelemdúsan boldogságnak hívunk.És akkor mindez végigfutott bennem néhány súlyos másodperc alatt és a magam meglepetésére is ennyit mondtam - jó. Minden elem megvan benne ami a jó házassághoz kell - csakhogy rájöttem, ahogy az ebéd sem fő meg negyedóra alatt - egy élet szükséges, hogy összeálljon az ízkombináció és készen legyen a finom, meleg étel, amit ebben az esetben házasságnak hívunk.Divat manapság hőbörögni és negatívan lereagálni és tálalni mindent - önmagunkat, a másikat, kapcsolatokat, életet - de az igazság az, hogy főzni tudni kell.Nagyanyáink a háború idején kőből is főztek jó levest. Nem sokat vacakoltak. Céljuk volt. Főzni és jóllakatni a semmiből akárhány éhes szájat. Volt, hogy éhesen maradtak, de mellettük mindenki jóllakot.Na. Nincs háború. Kicsit változtak a dolgok. Most már fontos az egyéni boldogságunk, boldogulásunk, kiteljesedésünk Nőileg is. Ezt azonban nem illik, nem kell és nem ajánlott túlzásba vinni.Ebben is mint mindenben kell az egyensúly.Önlemondás, önfeláldozás - önfelvállalás, önkiteljesedés.Amikor anya lettem ez lett az egyik legnagyobb kihívásom. Hogy egyensúly legyen - igazi, valós egyensúly hivatásbeli és anyai mivoltom között. És ennek az egyensúlynak egyik legnagyobb kérdőjele az idő. A gyermekek mindig tudják a lelkükben, hogy hány óra elegendő.Van, hogy engedékenyebbek és van, hogy szükősen bánnak az idővel.Mindenesetre hálás kosztosok. És jó irányadók.Szívesen bízom rájuk magam.Ami a főzést illeti - mindenféle szinteken - van, hogy életünkben belefér a szofisztikált ételek elkészítése és van, hogy mireliten él a család. A lényeg az életen van. A cél pedig a jóllakás. Amelynek egyik legfontosabb alapelve a közös étekezés - ahol egymás jelenléte pótolni tudja azt ami hiányosságként van jelen.

x

Szóval, elég az hozzá, hogy a pofám lesuvadt.
Mindenki mondogatja, hogy kilép, meg törli magát, mert mennyi síkagyú összegyűlt a Facebookon - én meg jó naiv módra csodálkozom is kellő alapossággal, hogy na...hát mi baj? Mikor nekem ez egy alapvetően jó dolog az életemben. Ha nem érdekel, nem nézem, ha meg igen - akkor mindenképp. És nem a fb néz engem hanem én a fb-t. Azaz csak azt nézem és olvasom, akit akarok.

És akkor - ki tudja hogyan, miért, mikor és céllal-e vagy sem bejöl engem valaki - azt sem tudom, hogyan kell kijelölnöm magam - egy olyan oldalra, ahol az elveszett fiatalok találkoznak.
Jön a kislány - nem lehet több mint 16, 18 és feltesz negyedóránként egy képet bugyigóba, aztán felnyomott mellekkel. És írja - persze nem így, mert az leutánozhatatlan - hogy írj kommit, küldök ötven szívet az oldaladra ha lájkolsz, írj kommit ha járni akarsz velem, meg hasonlók.
Első nap Ice bucket van - lemeredek.
Mondom mia?
Második nap rájövök, hogy ennek fele sem tréfa. Gondolkodni kezdek, hogy ki nominált engem ide és Isten látja lelkemet - milyen céllal?
Harmad nap - ma azon gondolkodom, hogy felnyomok egy dinamos képet én es, lámsza miért is csinálják ezek a mai gyerekek.
Miért öli őket az unalom, ahogy ők fogalmaznak és mitől lesz Élet az életük egy vagy száz ismeretlen kommijától vagy jeliétől - mert ezt is mondják jelizzél be - akármit is jelent ez a faszság mert én azt nem tudom.
És dühöt érzek. Kurva nagy dűht. Haragszom a kibaszott szülőkre, akik semmit sem tudnak erről. És tudod mit nem tudsz, amit nem akarsz!
Ott van az ismerőseim között a tíz éves gyerek. Csücsörít és fenekét kibodva pózól. Kérdezem én - csodálkozunk ha beteg a világ? Ha nem tudnám hogy a kis analfabáta izé - mert a vakációban egy oldalt nem olvasott - csak tíz éves, azt hinném, hogy vihető. De nem. Gyerek még. Egy infantilis világban, ahol mindenki játszik a tűzzel, de sütni már senki sem képes.

Ma itt volt Anna barátnője. Gyakran eljön. Mert szeretem. Igazi gyerekek. Utaznak képzeletbeli busszal, vonattal, játszanak nyomozóst, aztán suttognak, majd ruhapróba van, amit Balázs bírál, képeket néznek, nassolnak, majd megtetézik 2 óra közös zumbával. Végül elnyúlva szineznek és rajzolnak egymásnak boldogan.
Gyerekek.
Nincs jelizés, kommizás - hanem suttogások vannak, huncutkodások, gyermekségek és érzelmek.

Felelősséggel tartozunk.
Hatalmassal.
A legnagyobbak egyikével.
Egymásért, önmagukért, elhülyült, elmarhult gyermekinkért.
A mi időnkben a vakáció a mezőgazdasági munkálatokról szólt, a kirándulásokról, a vakációs munkavállalásról, fesztiválokról, ahol berugtunk és szabadon szerettünk - és nem kommiztunk, jeliztünk és mutogattuk önmagunkat. Azt akkoriban mutogatásnak hívták, betegségként kezelték és mélységesen elítélték.

Ha nem tetszik kommiz és jelizz bátran, mert ami engem illet, leszarom.

A gyermeknevelés során van egy érdekes hajlítás, ami megszabja meredeken a gyermek alakulóban lévő jellemét. Nem egyforma elbírálásban részesül az, ha a gyermek akarattal vagy véletlenül veri le az antik vázát, amiben az amerikai nagynéni hamvai vannak, akitől a lakást kaptuk rögtön halála után. Márpedig a tény az tény - az antik váza elesett, a nagynénit össze kell szedegetni kézzel és a szülő ideges és frusztrált. Egyrészt ugye az antik váza miatt, másrészt a megrázkodttatás miatt, ami szegény nagynénit érte, akit ugyan nem ismertünk - talán egyszer láttunk gyermekként, amikor cukorkát hozott és már törte a magyart.

Engem példának okáért nem szokott mélyebben foglalkoztatni, hogy akarattal vagy véletlenszerűen történnek dolgok. Mert eleve nem hiszem a Véletlent. Minden okkal történik. Hajlamosabb vagyok jeleket keresni. Okolom a labdát - ami valamiért minduntalan a váza felé gurul - kérdőre vonom a gyereket, hogy miután sikeresen többezerszer letisztáztuk, hogy a nagyebédlőben nincs focizás, mégis mit keresett ott - pláné labdával és hajtogatom megállás nélkül, miközben a hamuban turkálok, hogy a történeteket nem lehet jóvá tenni. A csorba megesett. A váza örökre nyomokat visel magán, a hamuban hajszálak díszelegnek és egyáltalán...

Magammal szemben sem vagyok kíméletesebb.

Talán emiatt jelentettek számomra akkora felüdülést Dosztojevszkij mindenféle elbeszélései, regényei, karcolatai, megnyilvánulásai - kamaszként. Hiszen arról beszélt, ami bennem volt. Ami bennem tombolt. A lélekről, a lelkiismeretről és annak mindenféle furdalásairól.

A dolgok bent kezdődnek el.

És akkor válhatnak külsővé, megtörténté - ha már bent lejátszottam azokat.

Így van ez a megcsalással is.

Ha már bent történik - egy hajszál választ el attól, hogy kint megtegyem azt az utolsó öt métert, ami kikiáltatja velem az utolsó szót.

A legtöbb kapcsolatból már akkor kimenekültem, amikor az első madár leszállt megpihenni az ereszemen. Nem vártam a fészekig. Elég volt maga a tény, hogy leszállt és az én ereszem szabad volt a landolásra. Mert mi a kint és mi a bent? Van e éles határvonal közöttük? Mi intenzívebb? Sokszor hatalmasabb megéléseim vannak lelkem vadászmezőin, mint amit a realítás valaha is megadhat nekem.

Tegnap egy óriásit tévedtem.

Valakiről, akit amúgy - most jöttem rá, mélyen tisztelek - bántó vicceket ejtettem.

Estére majdnem belázasodtam annak a gondolatától, hogy mi van ha meghallotta.

Nem az ijesztett meg, hogy lebukok. Az nem érdekelt a legkisebb mértékben sem, hiszen csak engem jellemez. Hanem attól fostam, hogy ő hallotta meg és belegázoltam az önbecsülésébe. Azt hiszi, hogy kint csak ennyit gondolnak róla. 

Egész éjjel hánykolodtam.

Ha egyedülálló lettem volna - talán elmegyek éjnek idején és heves, összefüggéstelen magyarázatba kezdek arról, hogy nemígygondoltam,nemúgygondoltamcsakhát.

Reggelre sem lett jobb.

Végre győzedelmeskedett az észérv. Miszerint várok. Ha szembesít - megvédem őt, akár a magam eltiprása árán is. Hiszen azt, hogy szarember vagyok, eddig is tudtam - de ő, soha ne feltételezze ezt magáról. Egy pillanatig sem...

És nem történt semmi.

Kint csend volt.

Csak bent dúltak viharok.

Akár a gyerekben és az őrültekben.

Mert nem az akaratlagosságon van a hangsúly, hanem az örökké törött vázán és a szegény nénikén, aki Isten nyugosztaja békében akármilyen elviselhetetlen is volt - érzett. S halottról jót vagy semmit...

Ahhoz, hogy anyaként biztonságban érezzem magam alapvetően 3 nagyon fontos dologra van szükségem. A többi vagy jön magától, vagy mindent megteszek annak érdekében, hogy kiteremtsem:
- jó orvosokra
- biztos vezetőkre (politikai, vallási, munkahelyi, önkormányzati stb)
- magabiztos férfiakra
Paradoxon, hiszen ezekből van a legkevesebb. Valahogy eltüntek. Nincsenek, megszüntek. Mindenki hebeg-habog és bízik abban, hogy a mellette lévő esetleg tisztában van a dolgokkal, s ha majd vészhelyzettel áll szemben, az megoldja.
Vészhelyzetben pedig kiürül a gát. Huss

Vásárhely valamikor a biztonság városa volt. A szépség és biztonság fellegvára. Mára ebből már csak a szépség maradt. Ha leszámítjuk azokat a foltokat, amiknek köze nincs az esztétikumhoz. Vannak ezekből a foltokból ideiglenesek és állandóak. Előbb utóbb mindenhez hozzá lehet szokni alapon.

A legfontosabb mindezek előtt azonban a biztonság.
Hogy annak tudatában hajtom álomra a fejem, hogy vigyáznak ránk, a javunkat szolgálják, szeretnek bennünket, értük vannak.
Na ezt lehet a legkevésbé érezni az utóbbi időben.
Szinte sehol sincs ilyen.
Ha valakinek, egyesületi szakemberként ilyent mersz állítani mindjárt gyanakodni kezd. Arra gondol, pénzt szeretnél kicsalogatni belőle és mentegetőzni kezd.
Holott természetes igény és elvárás lenne. Lehetne...

A jó orvosok és a jó vezetők...
Jó orvost régen láttam. Nem járok én sok helyre ugyan, de ha elmegyek - ha rászánom magam két-három év szenvedés után - akkor szeretném, ha kölcsönös tiszteletben lenne részem, ha felnőttként kezelnének, emberszámba vennének, elmagyaráznák az elmagyarázhatatlant és tettekkel meggyőznének arról, hogy a lehető legjobb helyen vagyok.
Én is ebben utazom, ha valaki eljön hozzám.
És addig nem nyugszom, amíg minimum ezt el nem érem. Akkor dolgozni kezdek és megoldom a megoldhatatlant. Mert ez a munkám. És ezért én cserébe nem várok semmit, mert fizetésem van. Egy valamit mégis igen. Egy cinkos mosolyt. Abból a sokatmondóból. Hogy nem volt könnyű, de megcsináltuk...

Itt van a fiam. Gyakori a spontán orrvérzése. Régebben is sok gyereknél előállt ilyen, majd egyszer csak abbamaradt. Elnőtte... - mondták.
Én nem szeretem az ilyen elnővős meséket. Minden van valamiért. És engem a valamiértek éltetnek.
Megyünk fától fáig - mindenki rángatja a vállait.
- Mittomén - módra.
Nem létezik, mondom, Vásárhely egy orvosi központ, hát ha itt nem, akkor hol. És nem kell nekem sok, csak egy szak-asszony, vagy szak-ember, aki a szemembe néz és aszongya:
- cakk, pakk, rákk
És én akkor és ott látom rajta, hogy ő tudja, ő biztos, ő vigyáz, ő ismer, ő gondol, ő kitalál, ő megold - mert Ez az Ő munkája.
Udvarhelyen sikerült találnom Egy ilyen embert.
Mondom mire ő - cakk, pakk, rákk.
Nem kell sok, csak mindenkitől ennyi. A saját területén. Nem kell mindent tudni, megoldani, elrendezni, multitaskelni - hanem tudni, tenni, kenni - azt, ami a tiéd.

Rendszerint azokért a könyvekért, filmekért, igaztörténetekért, mesékért rajongok - amik közelítenek az élethez. Azaz, nem a számba rágják a masszát, hogy csak le kelljen nyelnem, hanem megengedik, hogy válasszak az étkek közül, hogy saját döntésre befaljam - vagy sem, és végül, hogy megrágjam, kiköpjem vagy lenyeljem, ha nekem úgy jó.

A kitalált történetek egyik legnagyobb hibája, hogy van végük. Bamm. És akkor nincs mit továbbvinned - magadban. Vége. Visszamehetsz a szál mentén, egy-egy kanyarnál levonhatod a következtetéseket, esetleg továbbgondolhatod, hogy mi lett volna ha... - de mesterséges a dolog, mert nem ha, hanem vége lett. Mutatták, írták, megmondták. És a te továbbvitt sztorid akkor már egy másik történet. És nem is eredeti hanem lopott és koholt. Mesterséges

Az életben nincsenek végek.
Az élet nem szereti a pontokat.
Sokkal gyakrabban használ kettőspontot, vesszőt, pontosvesszőt, felkiáltójelet, gondolatjelet, kérdőjelet - de pontot nem.
A pont mindenkiben benne van.

És akkor - mindennek tudatában - valamiért mégiscsak mindannyian a pontok megszállottai vagyunk.
Benne is van a mindennapi nyelvhasználatban: pontot kell tennem a végére..., pontot teszünk kapcsolatok végére, életfejezetek végére, szakaszok után, életkorok mögé. Pontokat. Pedig vesszők kellenének. Gondolatjelek, vesszők, kettőspontok, kérdőjelek - lolok(= :))). De nem pontok.

Mondom én. Holott csak most jöttem rá.
Elmentem pontokat gyűjteni.
Mondtam magamnak 21 pont és átmész a vizsgán. Magadból. Lámsza - van-e vér a pucádban?...
És akkor vettem a múltamat és a tasakomat, amibe a pontokat akartam beletenni.
És mentem. Jó messzire. Kint és bent. És útközben még mindig nem, de ott már régen igen - szóval rájöttem, hogy nincsenek pontok.
Sehova nem kellenek.
Egy nagy folyamat van. Benne van a szóban. Folyik. Nincsenek végek. Ez nem egy sorozatfilm, nem egy saga - aminek várhatunk a folytatására, ha majd a kedvenc írónk nagyméltóztatik... Nem, ez az Élet. Folyamat. Áramlik. Van. Zajlik. Bent és kint, fent és lent. És bennünk összpontosul. Mindenféle pont nélkül. Nincs meg a pontos kezdete, ahogy a vége sem. Tehát a pont használata sem helyénvaló ebben az esetben.
Félmondatok vannak - amik bennünk folytatódnak. És a kettő lesz egy.
És ez nem jó vagy rossz, hanem valóság.
A maga aggodalmaival, félelmeivel, rákészülődésekkel és lecsengésekkel.
A belső ritkán találkozik a külsővel. Mert fényévekre áll elvárás valósággal. De sokat tehetünk az összhangért. Az elvárások tompítása és a valóság megszelídítése érdekében.

S tudod mit - nem kell sok. Elég egy szó, hogy felszakadjanak gátak és beinduljon a gépezet.
Amely képes legyőzni egy beragadt múltat, amely megbetegítette a jelent. És pontokat tett mindenhová, hogy mgrekesszen a fejlődésben -

Azt mondják, hogy az igazi élet a komfortzónán kívűl kezdődik el.
Nos...ezzel valahogy nem tudok egyetérteni.
Ugyanis az Élet az, ami benned van. Minden onnan indul el és oda tér vissza. Olyannak látom az Életet, amilyennek Te soha nem fogod. Mert az én lelkem teljesen más palettáról keveri a színeket. Jól esik ha látok hasonló színeket, de éppen úgy meg tud örvendeztetni a másik teljesen eltérő színvilága is.
És mi a komfortzóna?
Egyáltalán van bennünk kényelem?
Otthon vagyok érzés?
Ki az aki az esetek többségében otthon érzi magát abban a testben és azokkal a képességekkel és korlátokkal, amikkel rendelkezik?
Egyáltalán ki az aki a jelenben él?
Akit nem vedes a múlt bántó szele és nem álmodozik napközben a jövőről?
Ki az aki megértette - hogy az Itt és Most az ajándék?

Amikor gyerekek voltunk gyakran játszottuk el Karácsonyi kártyáinkat azzal, hogy előre meglestük ajándékainkat.Közel sem lehetett akkora öröm az angyalvárás, mintha vártunk volna a megfelelő pillanatig. Nem siettetve azt, ami amúgy is eljövendő.

Elnézegettem a nyaraló nemzeteket.
A német magabiztosságot, ami az anyagi jólétből fakadhat. A felsőbbrendűség mindekefelett.
Az angolok neveletlen gyerekeit.
Elkorcsosodtunk... - gondoltam. Hol lesznek ezekből az ördögfiókákból dzsentlemenek, amikor az apa is egy bunkó neveletlen paraszt.
És persze a mifajtánk.
Zene lévén a fülemnek, amikor a tetóváló pasas kérdi, hogy magyar, magyar - de Hungary magyar vagy Transylvanian magyar?
Tudta, hogy nagyon nem mindegy.
Nagyon nem tudtam magaménak érezni azt a románt, aki reggelre valóságos szőnyeget hagyott maga mögött szétköpködött nyálas szotyiürülékéből.
Képes voltam angolul kérni széket tőle, hogy önelégülten konstatáljam, még egy idegennyelvet sem volt képes megtanulni.

Mi tehát a komfort, kényelem.
Hol is kezdődik a világ és hol ér véget az?
Hát bennem.
Összejárhatom széles e világot és ne maradjon bennem nyoma, semmi. Éppen úgy, ahogy világkörüli utazásokra vállalkozhatom lelkem és olvasmányaim szárnyain át, miközben át sem lépem a küszöböm.

Mert érdekes egy dolog ez az élet.
És benne az-az ember, akinek egy életidő sem elég ahhoz, hogy megismerje Önmagát.
Azzal amije van és nincs, amije lehet és ami már sosem fog kelleni.

Mindenen túl mégis a legfontosabb az amije már van.
Mert ajándék.
Hogy tudatában legyen és ne hagyja kihasználatlanul. Hiszen semmi sem véletlen. A tévedésben mélyen benne rejlik a tanúlság igazgyöngye - ahogy a boldogságban a vég szomorúsága.

A nyaralás kicsit olyan, mint a buli, amire napokig, vagy hetekig készülsz, aztán ott, a buli hevében feleszmélsz akár mámorosan is, hogy magaddal vagy, nem sikerült túllépned azon a ponton, ahol a más kezdődik, amire annyira készültél. Folyamodhatsz bódítókhoz a legaljasabb szinteken - akkor is magaddal szemben ülsz, magadon. És azt hiszem ez a legrettenetesebb pont, amikor dönthetsz - hogy barátja vagy ellensége leszel annak aki benned szállást vett.

Emlékszem fiatal fruskaként. Buli bulit ért. Először csak hétvégeken, aztán már csütörtöktől vasánapig. Aztán lassan kedden is. Végül már minden nap...
És akkor eljött a pont.
Ahonnan már nem volt vessző. Csak én meg én. Akitől éveken át menekültem. Mert hordozott magában hetedíziglen fádalmakat, gócokat, meg nem válaszolt kérdéseket, igeneket és nemeket. És ezektől az utóbbiaktól rettegtem a legjobban. Nem hogy ismerni akartam akartam, hanem hallani sem szerettem volna róluk. Minél nagyobb volt a zaj, annál rettenetesebb a csend.

Ma már csak a csend van.
A zajban is a csend. És én. Az az én, akinek látom a fájdalmait, gócait, félig már megválaszolt kérdéseit és egyre gyakoribb igeneit.
Mert az évek múlása egyben biztosíték az igenekre is.
Egyre kevesebb a harc. És egyre gyakoribb az igen.

Szeretek belebólogatni a világba. Nem a megmondtamtudtamnalátodigazamvolt módon, hanem a belesímulok, benne vagyok, miért is ellenkeznék stílusban. Mert mindennek ideje is helye van.
Ahogy nekem is - itt és mostom. Valamiért ebben a szemetes, zsúfolásig tele országban, ahol gyep helyett szotyiban járunk bokáig. Ahol szégyenkezem ha földimmel szaladok össze határon túl. Ahova a halál hazajár. Mert nem figyelünk az életre. Az életben az életre. Egymásra és önmagunkra. Önmagunkon kívül  keressük a ritmust, a táncot, a mozgás örömét, a körforgást. Nem mélyen bent, ha távolt kint. Na persze, hogy így a Halálnak is egy óázis ez a földi pokol. Nem is kell tennie semmit - csak szépen lassan összegyűjtenie a szédülésig fejjel falba futó tetemeket. Mert mi ebben a fáradtság? Mert hol ebben a tanúlság? A megérte, a megcsináltam - a nem is csináltam semmit, csak nagyon jó volt itt lennem?

Addig a pontig, amíg a zene kívűről szól, a nyaralás nem bent, hanem távol és kint, a tánc nem zsigerből, hanem gépek diktálta módon történik, a szeretet nem feltételek nélküli, hanem érdekekhez kötött és észből született - nincs miről beszélnünk.

Mert az élet egy buli. A nyaralás meg maga az élet. Az élet nem más, mint te magad. Azzal amid van, azzal ahová tartasz, azzal, akik veled együtt lépkednek és azokkal a cuccokkal, amiket valamiért egy darabig magatokkal hurcoltok. Amíg fel nem eszméltek - hogy az erőforrások - a mindenhez való eszköztár, bennetek van.
Mélyen bent.
Akár az élet, a buli, a zene, a Halál - az igenek és persze a nemek.
Egészen az utolsó szóig - ami nem más, minthogy nagyonszeretlek.

Kedves barátaim,

ezennel tiszteletel felfüggesztem ideiglenesen a blogot - hozzávetőlegesen egy hétig.

Ahogy a rendőrőknek is kijár a munkaidő alatti alvás, rám is rámfér egy kis pihenés, elszakadás, kötélnyújtogatás. Nem ígérem, de minden bizonnyal hazahozom csokorban, amit látok, hallok, tapasztalok.

Nem hiszek az utazásokban.

Hosszúak, kényelmetlenek és bizonytalanok.

De mindig kell ebből is, hogy meg tudjuk becsülni azt a helyet ahol élünk, azokat a dolgokat, amik meghatározzák a felségterületünket, identitásunkat.

A blog rövid két esztendeje tartó zalánfutása alatt közel 760 bejegyzés látott napvilágot.

Az első írás sikerét, semmi sem überelte. http://megmondomatuttit.blogspot.ro/2012/11/a-ferfiak-es-ringo-puha-meleg-mellek.html 

Azóta több mint nyolcvanezer alkalommal látogattatok el az oldalra csemegézni, ami átlag naponta mintegy 150-200 olvasót jelent.

Nem gondolok semmit erről.

Nincs bennem semmi más, mint gondolatok, amik bejegyzések formájában kierőszakolják magukat a Napfényre anélkül, hogy beleszólásom lenne.

A sikerre sincs befolyásom.

Amiről azt gondolom, hogy jó gyenge lett - szárnyra kap és viszi a szél. És amiről úgy érzem megérte megírni - nem örvend nagy olvasottságnak.

Köszönöm mindenkinek aki velem együtt gondolkodik.

Utóbbi időben - holott Könyvtolvajt és napi szinten Hamvas Bélát, az örök útravalót olvasgattam, Kerouac szavai hangsúlyosabbak bennem: Revelációkat akarok papírra vetni, és nem ostoba sztorikat írni, pusztán a pénzért. A lehető legmélyebben le akarok ásni a saját tudatalattimba, mert hiszem, ha ez sikerül, mindenki meg fogja érteni azt, amit mondok, hiszen ott legbelül minden ember egyforma.

Kívánok minden kedves barátomnak, embertársamnak - ismeretlenül is áldott, kegyelemteljes időszakot, sok jóval és rosszal egyaránt, mert tanulni vagyunk itt, történjen bármi is. Fejlődés márpedig szenvedések nélkül nincs.

A kulcs a 760 bejegyzéshez a  lábtörtlő alatt van. Használjátok a blogot szeretettel.

Éci

Ma megerősödött bennem annak a biztos tudata, noha találkoztam már életem során szörnyetegekkel, vagy emberekkel, akik éppen szörnyeteget játszottak - hogy igaz, miszerint az ágy alatt élő mumus, böbös, bágenzsák vagy bókuska nem létezik, csupán rémálmaid kellnek életre és azok vetülnek szégyenükben ágyad alá. 

Vannak helyzetek az életben, aminek eleve úgy indulunk neki, hogy megoldahatatlanok, kivitelezhetetlenk, nem rendelkezünk megfelelő eszközökkel a megoldásukra. Ez azonban közel sincs így.

Nincs az a helyzet ami megoldhatatlan lenne.

Ahogy a székely kollega állítja - hideg nincs, csak szar ember...

Ma történések sorozata akarta elhitetni velem, hogy ennek ellenkezője áll.

Én azonban készen álltam megteremteni magamban mindennek ellenére, annak a helyét, álmát, beteljesülésre vágyó képét, hogy igenis, van megoldás a lehetetlenre is.

Itt van ez a hölgy.

Mindenben ellentététem.

Igazi irodakukac. Aktái a plafonig érnek és ahhoz, hogy egy hullámhosszra kerüljünk, azaz megértsem amit mondani, kommunikálni akar - valósággal erőszakot kell vegyek magamon. Egy pillanatra sem tudok megpihenni és lényegesebb dolgokra figyelni, mint a szavai.

Mindig előre szorongok, ha hozzá kell mennem.

Mert vagy toppon vagyok, vagy fuccs. Bamm. Egy szó elmegy az éppen foglalt agyam mellett és kész - tovább már nem értek semmit. Sőt azt sem vagyok képes kötni semmihez, amit előtte magyarázott el.

A hiba nem benne van.

A rendszerben. Na meg bennem. 

Egy egész lajstrommal támadott le ma délelőtt.

Jegyzeteltem, mint a kisiskolás. Kérdezni persze nem mertem. Állandóan összegeztem, hogy ne nézzek ki annyira hülyének, mint amennyire a valóságban vagyok. Szerencsétlen nem viselné el. Ő értelmesnek hisz. Hiszen úgy viselkedem, gyakran pislogok és mosolygok. Fogalma sincs, hogy mekkora harcok dúlnak bennem éppen.

Aszongya értetted-e, hogy van egy órám, hogy elvégezzek egy olyan munkát, ami indulásból legalább egy hetet követel meg.

Nyelni sem illet. Mondom jó. Akkor jövök mindjárt.

Azzal belevetettem magam Hóbelebalázs módjára abban a hiszemben, hogy csoda történik a végén, pár perccel mielőtt kimúlnék...de lesz.

És lett. Hát vártam...mondtam...

Felhívott, hogy hogy állok. Mondom - biztosan.

Na jó, akkor menjek vissza.

Éppen a dolgok kellős közepén - én az ő aktái háta mögött, amik a plafonig értek és onnan elkanyaródtak enyhén jobbra - felállt és rágyújtott.

Hoppácska... - mondom magamnak. Ha cigizik, annyira szar ember nem lehet.

Lestem, mint vadász a szarvast. Igazi bölcs, magyar módra.

Az első slukk után rögtön, amikor az élvezet az utolsó molekuládig hat - mondom, hallja-e... aztán mennyire lenne az baj, ha mindennel csak a szabadság után lennék meg?...

Még egy slukk.

Aszongya erre - semmivel.

Mert jó időben kérdés válaszát nem veszti.

Nincsenek is mumusok, csak kiéhezett és elgyengült emberek. Akiknek nyele van. S ha rájössz, hogy hol is - mindjárt kerül rajtuk fogás.

Nem tudom, hogy van e közös kő azon az útvonalon, ahogy valakiből, aki addig állt - hajléktalan lesz. Erre minden bizonnyal tudnának ötletelni azok a szociális munkás kollegák, akik fáradtságot nem ismerve és magánéletet sokszor háttérbe szorítva daccolnak hővel vagy faggyal annak érdekében, hogy segítsenek ezeken az embereken.

Annyit látok, hogy annak idején amikor én egyetemista voltam nyilván lehetett tartani azt a pár hajléktalant aki a városban élt. Pontosan ismerte őket az ember jártában-keltében többször találkozva velük. Mindig ugyanazokat a helyeket látogatták, ugyanazokat az útvonalakat rották. Voltak közöttük agresszívek, betegesen gyanakvóak és egészen kedvesek is. Ma már azonban annyian vannak, hogy lépten nyomon látni egyet, kettőt, vagy akár bandában többet is.

Mindeniknek külön története van. Csalódásról, előző életről és kínlódásokról. Álmodnak, majd lassan álmodni is megszünnek. Marad a koncharc, ami tart a fagyhalálig vagy az éhkoppig.

Egy éven át látogattam a menhelyet a városban. Fiatal voltam és bolond. Nem a családosok társaságát kerestem, hanem a magányos férfiakat kerestem. A nőkkel nem is próbálkoztam. Ők vadak voltak és kegyetlenek. Önmagukkal és egymással szemben is.

A férfiak ezzel szemben szelídek, csendesek és szomorúak. Ők gyakran meséltek is. De volt úgy is, hogy csak cigit vagy italt követeltek. Főként hideg, sötét, téli estéken.

Volt ez a bácsi. A neve már csak nem is dereng. De a tekintete, szavai, vonásai és összetéveszthetetlen, semmihez sem fogható szaga - egy életre bennem marad.

Minden nap pontban hét után kevéssel várt. Akkor ért be. 

Nem a szobában aludt. Azt mondta meglopják és megverik. Félt. 

Az előtérben aludt egy padon, a szekrények mellett.

Rettenetesen büdös volt.

Levágták a lábfejét, mert a hidegben lefagyott.

Az a sebes konc bűzlött. Néha megengedte, hogy kitakarítsam és újrafáslizzam. Szégyeltem öklendezni - pontosan tudtam, hogy a lelkét adja, amikor kötözni enged - nem hányhattam szembe. Amikor kijöttem elment egyből egy fél csomag cigi - hogy kifüstöljem magamból a lappangó sárgaságot.

Ha megfigyeled mindenkinél neccek vannak.

Sok, sok táska, necc és húzható kuffer.

Innen szúrod ki a tömegből.

Hogy hátán a háza.

Tele szeméttel. Hiszen ami egyeseknek szemét, másoknak kincs lehet...

Mindenen túl engem mindig az késztet gondolkodásra, hogy vajon a kufferek mellett bennük van-e, maguk után cipelik-e életük tanúlságát? Hiszen legtöbbjüknek a másik, az akkori, a mellette élt és élő a hibás. Hibásokat keresnek. Tetteseket a történetben. És soha nem esszenciát.

Ez a bácsi - akiről az előbb szóltam... Mire a munka végére értünk - egyik éjjel elaludt. Többé soha nem ébredt fel. A menedékhelyen dolgozók szerint mosolygott, mint egy kisgyerek. Pedig előtte soha vagy ritkán. 

Ő fogalmazta meg egy adott ponton - hogy lelkem mindenem megvolt, de elfelejtettem megbecsülni. És örvendeni...

Mindig valami hiányzott.

Egy jobb ház, egy jobb élet, egy szeretőbb feleség és engedelmesebb gyerekek.

Mindenkinek hátatfordítottam. Majd amikor ők fordultak el tőlem, akkor sem láttam be, hogy tévedtem - őket okoltam. És mai napig úgy gondolom, hogy ők a hibásak, hogy idekerültem...

Talán aznap éjjel álmában elment és bocsánatot kérhetett.

És ők megbocsátottak...

Gyakran munka közben érzem a szagát. A semmiből.

Olyankor körülnézek. Tollakat keresek - angyalszárnyáról és nevetek magamban, hogy jó nagy szívás ha az a bűntetése, hogy a szaga megmaradt.

Szerintem ő is mosolyog.

Egy idő után már a szag sem számít. Csak a tekintete. És az amit hozott, meg elvitt. Ez mindent felülír. Történetetn innen és túl.

Előkerült a két kedvenc meséskönyvem. Fene tudja hogyan, de itt van. Igaz, hogy nagy gonddal hurcolgattam magam után minden egyes költözést követően. De a gyerekek még túl kicsik voltak, hogy előkerüljenek és olvasgassunk belőlük.
Aztán egy este, hogy-hogy nem, elémálltak a két könyvvel és követelték belőle a mesét.
Minden este egy kaland.
Vannak könyvek, amik megunhatatlanok.
Gyermekkorom átszövői ezek a történetek. Ezt olvasgatták nekem, majd ezekből olvasgattam magamnak és most itt olvasgatok én belőlük a két gyereknek. Akik szájtátva hallgatják a harminc éve megunhatatlannak bizonyuló meséket.
A mai mese a félelemé volt.
Az átok...
Szól bosszúról, kicsinyességről, beteljesülésről majd halálról.
Igazi életmese.
Anna besírt rajta.
A történet röviden annyi, hogy a tündérek átka hetedíziglen csap le az egyik leszármazottra. Aki a mennyei zene hangjait követve besétál egy barlangba, majd kereken száz év múlva jön ki, gyanútlan. Otthon persze hiába várják. A mennyasszonya belehal a bánatba.
Ő pedig amikor szembesül a valósággal, bánatában összehúl. Nem marad utána más, mint egy marék hamú.

Végigkísérte életemet ez a mese.
Középiskolásként, száz kilóméter választott el otthonomtól. Hazafele, a vonaton mindig azon elmélkedtem, hogy mi lenne ha hazamennék és az otthonom már nem lenne az otthonom. Nem találnám a családomat, a barátaimat, a dolgaimat, az életemet.
Én én lennék?
Ki az az én?
Kiből vagy miből áll?
A családból, barátokból, lakásból, dolgokból - vagy valami másból, valami több-ből is.
S ez a játék - kegyetlenség a maga nemében - két év után győzedelmeskedett rajtam.
Hazaköltöztem, hogy megtaláljam azt az én-t akit eddig a fent említett dolgok jellemeztek csupán.

A mesémnek közel sincs vége. Próba próbát ér.
Van hogy leépítek dolgokat, helyeket, szokásokat, kötöttségeket magamban, de mindegyre újak jönnek a helyükben.
Tehát nem az emberekkel van baj, hanem velem. Az én hozzájuk való viszonyommal.
A függésekkel van baj.
Ezért okoljuk a Halált is eljövetelekor.
Nem arról az oldaláról fogjuk a dolgokat, ahol a nyelük van.
Én - én - én - és én.
Így minden veszít ajándék-értékéből.
Mert valójában semmihez sem szabad hozzátapadni.
Minden ajándék.
Te.
A dolgok.
A helyek.
A kapcsolatok.
És semmi sem örök. Időn túl sem. Egyedül az Isten. De az más.

Meg kell szünni tapadni hát.
Itt vannak a gyerekek.
Ma vannak, holnap elmennek.
Szépen szélesre az ablakot és repülnek, huss - a messze távolba.
Tapadhatsz ablakhoz, sérelmekhez, emlékekhez, fájdalmakhoz - de a lényeg mégis ugyanaz.
Megszünni tapadni.
Átjárhatóvá válni.
Hogy jöjjenek, hagyjanak, vigyenek, menjenek.

Ahhoz, hogy valaki megtalálja önmagát, vagy felismerje céljait illetve azokat a fegyvereket valamint achillesi sarkokat, amivel rendelkezik, nem föltétlenül kell helyet változtatnia. Igaz, hogy zsenge gyermekkorunk óta belénkivódott a mesékkel, hogy akkor kezd történni valami, amikor a hős útra kell - ezek az utazások nem föltétlenül a valóságban történnek meg. A realitás mezején. Vannak önmagunkba tett utazások. És ezek a mélyebbek.

Egy adott ponton a hősnek vissza kell térnie. Szembe kell néznie azokkal a sérelmekkel, kapcsolatokkal, helyzetekkel, amik világjárása érdekében függőben hagyott. Nem maradhatnak ezek a szálak elvarratlanul. Vagy ha mégis, akkor nem létezik a jövő. Azaz a teljes jelen. Hiszen minden egyes alkalommal a múltba tekint vissza mintegy önigazolást keresve tetteire, jelenére és gyenge talajra épülő, álmokból szőtt jövőjére.

Divat manapság jó messzire hajítani a követ és utánaeredni.

Régebben ennek a megvalósítása érdekében ott volt a katonaság. Igazi embertpróbáló időszak. Olyan ez a sztori, mint nőknél a szülés. Mindenkinek van egy saját, különbejáratú története.

Amikor annak idején az emberek illuminált állapotba kerültek egymás biztjában - a nők a terhességről és szülésekről regéltek, míg a férfiak a katonaság örökzöld témájához jártak vissza el nem múló előszeretettel.

Ma miről beszélgetnek a fiatal felnőttek?

Gondolom nagyutazásokról.

Mert a határok már nem támasztanak legyőzhetetlen akadályokat senki számára. Hacsak az anyagi akadályok nem...

De ki az, aki igazán tudna arról mesélni, hogy helyváltoztatás nélkül is sikerült megtennie a legnagyobb utazásokat. Mélyen önmagához és önmagába. Oda, ahol valójában a történet elkezdődik és ahol mindannyain egyformák vagyunk. Ugyanazokkal a célokkal és vágyakkal, félelmekkel és gyengeségekkel és a legnagyobb erővel, amelynek ha a birtokában lennénk, nem hiányozna valójában már semmi. Mindenünk meglenne ahhoz, hogy bármit túléljünk.

A harcok maradnak.

A hős, ha megy, ha marad - végig kell csinálja becsülettel mindegyiket.

Fejlődési fázisok ezek. Amiket nem igazán lehet túllépni vagy átugrani.

Utazhatunk bárhova, bármikor - magunkkal visszük ezeket.

És előbb vagy utóbb csak haza kell térnünk.

Vissza kell ülnünk a kemencesutba és szembe kell néznünk velük.

S ahogy Kerouac mondaná - Az apám sokszor figyelmeztetett, ne vacakoljak álnevekkel, ne nevezzem ÉLETnek azt, ami valójában FÁJDALOM. 

Amibe vegyül ugyanolyan arányban öröm, üröm egyaránt - hiszen a vegytiszta dolgok élhetetlenek - ahogy az ember sem azért van jelen, hogy végigdőzsölje életét.

Úton ... (nem Jack Kerouak, hacsak annyiban nem, hogy Revelációkat akarok papírra vetni, és nem ostoba sztorikat írni, pusztán a pénzért. A lehető legmélyebben le akarok ásni a saját tudatalattimba, mert hiszem, ha ez sikerül, mindenki meg fogja érteni azt, amit mondok, hiszen ott legbelül minden ember egyforma...)

Igazándiból a gyermekek foglalkoztatnak. Azok a gyerekek akik idejekorán úton vannak. Tombol a vakáció. Azaz, nem helyes a kifejezés, régebben tombolt, még az én időmben, amikor a tizórás busszal igyekeztünk kimenni a Május 1 strandra, mert késöbb már nem biztos, hogy volt busz. Legalábbis kettőig nem, amikor a Textilában váltás volt és mennie kellett, hogy hazahozza az asszonyokat és kivigye a váltást. Tömegek csüngtek a buszokon. Nem volt olyan, hogy nem fértél rá - ha már nem, hat kéz tartott a kinyitott ajtón keresztül, hogy miközben nagy komotosan bekanyarodott a busz, a seggeddel súroltad a betont. De sebaj. Jegy úgysem kellett. Mesélem a gyerekeknek a buszos kalandokat. Hogy nem volt jegyünk, ha meg volt, nem csíptettünk, csak ha kontroll szált fel. De én például kontrollt először tizenéves koromban láttam. Addig csak a szó jelentését ismertem - valószínűleg az olvasmányaimból.

Most nincs tomboló vakáció, csak vakáció van.

Tablettező, laptopozó gyerekekkel. Akik valójában nem csinálnak semmit, mint halálra unják magukat az információktól hemzsegő net előtt. Régebben ezt könyvtárnak hívták és a könyveken túl, szocializálódni jártunk oda. Akkorákat kacagni, mint a könyvtár udvarán sehol sem lehetett, mert ott tilos volt.

Itt a negyed tele van gyerekekkel. Játszó, futkorászó, üvöltő gyerekekkel. Na ezek biztos nem sokat tabletteznek meg tévéznek. Lent vannak szinte egész nap. Feltételezem a szülők dolgoznak. Reggeltől késő délutánig. Utána a megszokott terápia. Férjnek a tévé sörrel. Asszonynak a konyha és a takarítás hisztériával fűszerezve. Hát persze, hogy lemenekül a gyermek. És addig ül, amikorra már biztosan csend lesz. Inkább elviseli, hogy leszidják a sárga földig, semmint, hogy a veszekedést hallgassa. Semmiségek felett. Mert házasságban szinte alig vitatkoznak a felek komoly téma felett. Csak picsaügyek vannak a tálcán. Amikor már baj van, vita sincs. Csak a jeges, fagyos, sötét csend. Ami még ennél is elviselhetetlenebb.

Bennem a gyerekek keltenek szomorúságot.

A biztonságot kereső, tévelygő gyerekek.

Akiket egy adott ponton elvisznek a szülők a várva várt nyaralásra - de ott sem lesz sokkal jobb. Elszoktak egymástól a felek és nincs az a tengerpart - még aranyhomokkal sem, amelyik képes lenne a szakadékok megtöltésére.

Nekem ugyan nem volt ilyenben részem, de régebben sokak számára jelentett megoldást a falusi nagymama. Hol vannak ezek az alternatívák? Honnan ez a sok elveszett gyerek. Akik reggeltől estig róják az útakat - miközben sehol egy biztos pont.

Milyen életük lesz?

Milyen kapcsolataik?

Honnan és kitől tanulják meg, hogy szerethetők?

Én éppen annyira sajnálom azokat a szülőket, akik nagyon szeretnének gyereket, de nem adatik meg, mint azokat, ahova születik, de nem tudnak mit kezdeni velük. De legjobban persze a gyerekek aggasztanak. Hiszen már most fájdalomtól ordít a világ - mi lesz ha ezek felnőnek?

Egyetlen utolsó sóhajban robban szét minden - amit majd késöbi tudósok elneveznek mindenfélének - de a lényeg mindig ugyanaz marad - kell a Napfény és kell a szeretet, mert fény nélkül elpusztul minden, szeretet nélkül, meg egyáltalán minek?...

Nem tudom ki mennyire van tudatában annak, hogy a kép amit megoszt magáról és családjáról nem csak felszínen mesél, hanem kulisszatitkokat is rejteget. Nincs ez másként a valóságban sem. Amikor egy család elhagyja otthona falait vizsgázni megy. Vizsgázik a nagyszülő a játszótéren, amikor kiossza, túlfélti vagy éppen Isten számára engedi unókáit, miközben gyereke boldogan végzi a dolgát, hogy saját gyermekeivel minden rendben van, hiszen a saját anyja nem csinálja rosszabbúl, mint annak idején ővele. Csak annak a mintájára rontja el vagy javítja meg a már meglévőt. Vizsgázik az anya vagy apa a parkban, strandokon, tereken, miközben gyermekei után caplat - egy perc nyugtot, magánéletet nem hagyva nekik. Minden egyes szó, mozdulat, tekintet önmagért beszél.

A strand például erre egy kiváló hely. 

Messziről tudni, hogy melyik szülő mennyi időt tölt a gyermekeivel, családjával. Mennyire ismeri azok határait, képességeit, rejtett erőit vagy gyengeségeit, félelmeit vagy saját rájuk kivetített félelmét.

Múlt héten eljött egy család. Apa nélkül. Az anya nem sokat tapasztalt, de még frissen és üdén eljátszotta a nagyvilági nőt, akit nem rettent vissza gyermekei elevensége.

Ahogy gyűlt a tömeg és egyre megosztottabbá vált a figyelem a mindenféle inger hatására, egyre stresszsebbé vált az anya. Idegességében, hogy maga mellett tudja gyerekeit, etette azokat. Mint a mesebeli boszorkány. Fagyit, jégkása követett, majd óriáspánkó - csak a gyermekek ne moccanjanak.

Utolsó körben nagyon mélyen és élesen eljátszotta meglévő aduját. A gyermek elkukkant a víz alá. Erre kétféle reakció van. Vagy kiszedem és hátbaverem a magam paraszti módján, majd elkacagjuk - hogy há mi van fiam, ittá? (Ittállok édesanyám, ittállok...) Vagy - ahogy ez ebben az esetben is történt elmesélem a gyermekeimnek reakcióim nyelvén, hogy pontosan úgy rettegek az élettől, mint a haláltól. Fogjuk egymást jó szorosan, akkor nem történik semmi. Igaz élet sem, de legalább halál sem...

Ma egy másik család kötötte le a figyelmemet. Újnagyongazdagék.

Apa nyakán akkora lánc, mint régebben a vécélehúzó kötele. Persze aranyból. Végén valami ízé - ami csak annyit jelentett, hogy nemkereszt. 

Anya valamikor sportos, izmos lehetett - már csak a jómód jelei árulkodnak egy szegényesebb, szerényebb és egészségesebb életformáról.

A gyerekek félénkek. Önmaguk árnyékai.

Körülöttük ezer eszköz, hgy jól érezzék magukat. Nyilván egyet sem képesek rendeltetésszerűen használni, hiszen eleve nem érzik jól magukat.

Anya apának mindenáron bizonyítana. Hogy nem csak fiat szűlt, de fiúnak is nevelte. Erőszakos. Menj, ússz, kússz, ugorj, fuss, teperj. A gyerek bőg. Anya ideges. Apa türelmetlen. Gyermek tanácstalan.

Később összeállnak egy facebook fotóra a barátok kedvéért. Na persze meg sérüléseik kezelése végett.

Gondolom a fotó alatt - Vásáhelyren a weekenden a családdal - áll. Székelyek lehetnek. Kár volt megtenni ezt a nagy útat, hogy leszerepeljenek önmaguk előtt. Persze nem fogják levonni a következtetéseket, de a fotót azért megnézném. Ugyanerről mesélne. Így és ilyen sorrendben.

A szabadságról már mindent elmondtak előttem amit tudni kell és lehet. Mégis minden tanításnak egyik legfontosabb eleme a saját tapasztalat. Hiába oktatgatod a gyermekeidet, hogy ne szaladjanak túl gyorsan és kontrollálatlanúl - gyorsan és fejetlenül fognak szaladgálni addig, ameddig orra nem buknak. A hatodik fejbetörést, hasadást és véres sebet követően talán nagyobb odafigyeléssel szabályozzák mozdulataikat, fejetlenkedéseik közepette is.

És mi más lenne az élet egyik igazán nagy értelme, mint az elbukások és felemelekedések?

Nem a másé, hanem az enyém.

Soha semmit nem sikerül megtanulnunk mások eleséséből.

Csak a sajátjainknak van igazi mondanivalójuk.

Azoknak amik rajtunk estek.

Olvasmányaimban, életszemléletemben, mások életének megfigyelésében is csak azok a momentumok számítanak, azokra figyelek fel, amik foglalkoztatnak, amik rajtam is megestek vagy éppen megesni készülnek.

Olyan ez mint a magolás.

Vagy van mögötte tartalom, vagy semmi.

Emiatt is buktam én meg a tanügyi rendszerben tett vizsgáim során azokban az esetekben, amikor kötelezően kulcsszavakat pontoztak. Hiába volt szerteágazó ismeretem vagy mélyreható tudásom valamiben, ha azoknak akik ezt értékelték - alúlértékelték - csakis az számított, hogy az éppen keresett kulcskifejezések ott vannak-e vagy sem. Az ilyen rendszer retteg a szabadságtól. Tudatlansága miatt...

Szabadságra visszatérve - szabadnak lenni annyit jelent, mint nem kötve lenni dolgok, személyek, tárgyak, helyek és történések által.

S ha így van ez - kérdezem én - él-e közöttünk szabad ember?

Mert mindannyiunkat köt valami, valaki.

Így aztán lehetnek kicsit szabad emberek és nagyon kötött személyek. A kicsit szabadok azok, akik néha képesek pillanatok erejéig kiszabadulni földi béklyóikból és szabaddá tenni elméjüket, lelküket egy kötöttségekkel tele világban. Minél több ilyen pillanattal szembesülnek, annál közelebb kerülnek ahhoz a majdani szabadsághoz, amelyre mindannyian áhítunk.

Mert például a szingliség nem szabadság.

Ahogy a gyermekek mondják a játék során: nem járja.

Mert aki nem volt kötött, az soha nem is lehet szabad.

Akkor járja, amikor elkoptattad a hét vasbakancsot, kötelező módon és ennek ellenére - hagyva meglévő anyagi javakat, helyeket, állapotokat, önmagadat, kapcsolatokat - fel tudsz szabadulni. És minél többször, annál jobban járja.

Túlleni elvesztések fájdalmán. Azon, hogy becsapnak, átvernek, megbántanak, megcsalnak - és nem hátat fordítani, hanem jelen lenni. Elenegedni és mégis maradni. Szabadon. Nem lekötve, hanem vállalt, szabad akaratból. Mélyen bentről érezve és tudva, hogy a te emberi gyarlóságod, butaságaid, nem rólam szólnak, mégha rajtam is csattannak akkor sem. Itt vagyok, jelen vagyok és ennek ellenére is szabad vagyok.

Hosszú az út eddig, de esküszöm minden egyes pillanat magért beszél.

Még a legfájdalmasabbak is.

Egyet sem járja kihagyni, átugrani, lerázni - mert mind közelebb visz a célhoz, ami nem csak szabadságot jelent, hanem helyenként egy komplexebb valamit - amit egyszerre hívunk örömnek, szabadságnak, boldogságnak, emelkedettségnek, jólétnek, jelenlétnek egyaránt.