2014. július 13., vasárnap

Utazás az időben...

Szeretem a jelenemet. Azokat az embereket akikkel körül vagyok véve, s akiket meggyőződésem szerint egytől egyig ajándékba kaptam. A családomat, a barátaimat és a kollegáimat, akiknek köszönhetően minden egyes napon a munkám is örömforrás.
Ezért nem utazgatom szívesen az időben.
Félek tőle.
Vannak bennem gócok, amikkel nem akarok semmit kezdeni.
Akkor és ott kellettek - gyakran táplálkozom, merítek belőlük, de góconként és nem teljes mennyiségben. Ugyanis az azonnal fulladásos halált jelentene.

Itt van az álom. Ugyebár az nehezen kontroll alatt tartható.
Volt az életemben egy ember, akivel kifizettem a jelenemet.
Na persze nem úgy mint a mesében. Hogy kedvesem ha kell a herceg add ide érte a hangodat. Sokkal késöbben jöttem rá, ébredtem tudatára annak, hogy cserébe a hangomat adtam érte.
Milyen nagy az Isten bölcsessége. Hogy nem tudunk előre mérlegelni az egészet szemlélve. Nem kezdenénk bele semmibe. Mert gyávák vagyunk és kényelmesek.
Mert ugye mennyire kényelmesebb lenne nekem is énekelgetni a tenger hullámai között, semmint a parton róni fájos lábakon a sokszor nehéz és izzasztó köröket.
De szép és értelmes körök ezek.
Én döntöttem. Nekem is kell végigjárnom.
Az akkori énekhangom - amin a lelkem dalolt valahol nagyon mélyen lehet. De megvan. Az elején azt hittem teljesen elveszett. A boszorkánynál maradt. De nem. Megvan. Csak meg kell tanulnom ismét megszólaltatni.
Attól még sajgó sebként mar az elvesztett ember felett érzett - évek óta nem szűnő fájdalmam.
Álmomban valamelyik éjjel (is) felkerestem.
Soha nem sikerül találkoznom vele.
Vagy az ajtó van zárva, vagy a hangom csuklik el. Soha egyetlen szó. Egy másik életé lesz a megkönnyebbülés. A beteljesedés édes fájdalma.

Közben meg utaztam a valóságban is.
Mint a királyfi aki az Örökkévalóságból hazamegy ezer év után, hogy felkeresse a szüleit, mert képtelen felfogni, hogy azok halottak.
Kimentem az éjszakába.
Könnyed és biztos lépésekkel, hiszen tudtam hazavárnak azok, akiket mindennél jobban szeretek.
És meggyőződtem sikerrel, hogy az otthonom már más.
Az Örökkévalóság maga - ahol nevemen szólítanak és én gyakran jelen vagyok.
Kellett ez a rengeteg sok év, hogy megtanuljam szeretni és tisztelni a jelent.
Akármilyen is legyen az.
Mert minden egyes félelemnek, fájdalomnak és örömnek egyformán helye van.
Végre nem azt várom, hogy vége legyen - hanem hogy hadd tartson örökké.
Gyakran lovagolom meg az időt, mint szarvakkal feszítő győztes szajha - aki megtanult urrá lenni a jelenen azzal, hogy elengedte magát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése