Napiszar.hu

Többször tettem említést már a fészbukkal való felhőtlen viszonyomról, mely szerint jó nekem vele lennem. Tudniillik valóban annyi embert sikerült elérnem, akiket valamikor régen elveszítettem. Intézek innen munkahelyi ügyeket, mozgatok szálakat - természetesen nem csak magánéleti síkon. Nincs az a személy akit ne lehetne elérni, akinek a tűzfalán ne lehetne áthatolni, ha már arckönyves profilja van. Történetesen ha kelletlen vagy illedelmetlen lenne személyesen felkérni - a fészbukos protokoll ezt is megengedi. Itt jóval hatékonyabb a lasszó.

Utóbb azonban nem szeretem azt amivé fejlődünk, ahova tartunk.

Egyre több a mellveregetés, a saját vállaink megpaskolgatása. Az önzsibbasztás. A de jó nekem... történet, ami nem vezet önismeretileg és fejlődés szempontjából sehova.

Vannak emberek akiket például kifejezetten sajnálok.

Svájci óra pontossággal tesznek fel magukról ugyanabban a kontextusban képeket. Van aki csak az arcával elégedett. Nagy, hatalmas profilokat tesz fel - egyiket a másik után, amelyen édesdeden bájolog és természetellenesen csücsörít. 

Van aki a testébe szerelmes. Ő az aki ölni képes a 166 lájkért. Képes vetközni, bedölni, kihajolni, felnyomni, behúzni, kitenni - csak legyen meg a napilájk.

Vannak akik mindent a gyermekeimért nyomúlnak. Azt hiszem én magam is ebben a csoportban tartozónak vélhetem magam - mert utóbb harminc gyermekeimképemhez csurran egy véletlenszerű fotó önmagamról, ahol a gyermekeim mögött húzódom meg önfeledten.

Vannak a félmeztelen lányok ismerősök.

Aztán az ilyentmégnemláttál videók állandó áldozatai - akik harmincadszor is bedölnek a pofátlan és kategórizálhatatlan lájkblöffnek.

Vannak a sunyogók. Akik magukról semmit, másról mindent.

Vannak a valamik megszállotai - lásd motrok, autók, tetkók, nők, repülők, pillangók, fák.

Vannak a baráti tömörülések - klikkek és klánok, akik csak önmagukban, önmagukért - kifele semmit. Nyilvánosan folytatnak baráti beszélgetést - amelyet akaratod ellenére végigolvasva úgy érzed magad, mint gyermekkorodban a nudista strandon. A másik rakja ki a lombost és te pirulsz.

Szóval... lassan csak azért, mert a placc találkozást is jelent.

De már érződik a vég halovány szele.

Mert egyszer szépen minden véget ér.

Majd jön valami más, de a pontot is éppen úgy illik átélni mint az újjászületést - egészen addig, ameddig meg nem érted, hogy a gyász is életed része. A valami megszületik, fejlődik, kivirágzik, van, elhervad és elmulik.

Mert ez az élet rendje.