Lánykoromban rengeteget jártam Budapestre. Az ott élő szerető édesapám illetve beteg testvérem látogatása céljából. Lehet, hogy egyedül vagyok ezzel, de be kell vallanom, én gyűlölöm Pestet. A tumultusával, személytelenségével, forgalmával, zajával, füstjével, színeivel, hömpölygő tömegével és beszorúlt levegőtlen melegével, télen bőr alá bújó, fájó szelével.  

Úgy vagyok, mint a szegény legény a mesében -  szép, szép... de semmi közöm hozzá. 

Soha nem voltam úgy ott, hogy ne a napokat számoltam volna, amikor végre hazamehetek a biztonságba. Ahol minden ismerős, otthonos és meleg.

Pedig hát program programot ért, mindenhol jártam, ahol két fedőt összecsaptak - élmény élményt ért... de mégse. És sose...

Közben meg eltelt tizenév és lassan Vásárhely is hangos lett, harsány, ideges és szeles. A tömegével - hogy bárhova mennél, nem lehetsz egyedül, a mindent kínáló vásáros hangulatával, a zajával, a nagyra nőtt forgalmával és az emberi félelmekkel, amelyek áthatják az egész várost.

Nem szeretem dolgok ezek.

Pénteken már olyan magaslatokra hágott a hangulat, hogy órákig éreztem az elviselhetetlenség ízét a számban és a lelkemben. Közben meg ezerrel pakoltam, hiszen a Székelyföldre készültünk. Ott volt bennem az eltemetetlen viszály, amit egyetlen munkanap idézett elő bennem el egészen a csúcsig, talán még annál is tovább és a közeledő csend kontrasztja, amit a páratlan szépségű székelyland ígért. A maga csendjével, illatával, zamatával, egyszerűségével, megtörhetetlen és vitathatatlan szentségével.

Hazaértünk. Az eddig csendes és sötét utca világos és zajos lett. Elég volt egy köztérkivilágítási terv és annak a megvalósítása, valamint az útjavítás. Mert az emberekben ott lakik az ördög. Arra vágynak, ami a legrosszabb nekik. A zajra.

Elnézem apósomat. A csendet megélt szelíd, mélykék szemeket. Anyósom riadtbarna tekintetét, ahogy nem értik azt ami történik. Amivé lesz a világ.

Az ők szemükkel a biztonságos hely lassan Pesté lesz.

És nem biztos, hogy megér egy estet.

Én meg csak azon gondolkom, hogy hova a kutya seggibe lehet elbújni, ha az ember csendre, nyugalomra és magára vágyik? Mert lassan egy hely se...

Csak az állapot és annak halovány, szomorú emléke.