2014. július 5., szombat

Egyszer egy kedves ismerősöm azt állította, hogy jó nagy marha vagyok, hogy a családomnak élek - mivel ha egyszer az életben arra kerül sor, hogy a férjemmel elválunk, szépen egyedül maradok. Az sem lesz ki vigasztaljon...
Na ezen akkor jó mélyen el is gondolkoztam jó szokásomhoz híven.

Annak idején, amikor én gyermek voltam - hírtelen alternatíva lett a válás.
Ha nem ment, nem sokat javítgattak - gondoltak egyet és kettő lett belőle.
Ripp-ropp. Gyermekek serege nőtt fel félszülővel - akinek vállalnia kellett a válással a kettészakadást.
És tudod mit, lehet, hogy voltak barátnői akik megvigasztalták - de attől még a lelke csonka maradt. Mert a válás nem játék. Nem dobsz el egyszercsak úgy a hátad mögé akárhány évet bűntetlenül.
Egy szeretett tárgytól nehéz az elszakadás.
Itt vagyok félnegyven és mai napig siratom az első semicursámat és az első igazi shimanos mountain bikeomat - pedig azt követően is voltak és vannak jó bicikliim.
Vagy azok akik visszamentek a Teremtő Atyához és szerettem őket. Tudom, hogy jó helyen vannak, de attől még veszettül hiányzanak nekem.
Amikor előveszem azt az egy-két féltve őrzött tárgyat, ami Nagymamámra emlékeztet, a gyerekek sajnálkózva zengik kórusban: szegény anya...hiányzik a nagymamája...

És bármilyen is legyen a kapcsolat - kapcsol. Lelkileg, szellemileg, fizikailag. És minél több megoldatlan tényező terheli, annál lehetetlenebb az elszakadás. Elenegedem ha megoldottam. De ha nem, nem sikerül elengednem egy életidőn át sem. Minden egyes gondolat vagy személyes találkozás feltépi a sebet. A gyermekem aki hasonlít rá - iránta való szeretetem savként marja a szívemet nap-nap után.

Divat ma már mindenféle konstelláció a kapcsolódások terén. És mindegyikhez rendeltünk nevet is, hogy elviselhetőbbé avanzsáljuk - de ez mit sem enyhít a tényeken. Hogy fájni fog örökre. Sőt talán még azon túl is.
És igen, vannak megoldatlannak tűnő konfliktusok - de részem és része vagyok. Nem vághatom le és dobhatom ki, mert a fantomfájdalom marad.
És elsősorban a gyermekem sérül általa - éppen az akit óvni kívánok - sokszor elhamarkodott lépésemmel.
Valamiért éppen ő van mellettem. Valamiért éppen ezekkel a problémákkal és megoldatlan terhekkel küszködünk és valamiért ki kell ezeket bogoznunk. Nem le kell vágnunk, hanem ki kell oldanunk. Fel kell szabadítanunk. És ebben bőven van kétség és kétségbeesés, fájdalom és szenvedés, öröm és üröm. Mert feladat. És fejlődést ígér. A fejlődésnek ára van. Sokszor életára. Éppen annak az életnek az ára, amit annyira siratok. És amiről azt hiszem más mellett nem lenne ennyire elvesztegetett.
De ezzel csak szabadítani igyekszem magam. Mentegetni mintegy önmagam előtt. Akár a bukás előtt álló diák, aki alternatíva keresése helyett inkább meglóg. Fogalma sincs, hogy jövőben újrakezdi. Egészen addig, ameddig szembe nem néz és meg nem oldja az általa is kreált helyzetet. Én főztem, nekem kell megennem hát. Nem egyből, hanem kanalanként. És dönthetek arról, hogy inkább egyedül fogyasztom el az egész adagot, vagy juttatok másnak is, hogy ne csömöröljek meg az egy embernek sok ételadagtól.
Ebben dönthetek. De valójában semmi másban nem...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése