Csontig lerágott az a mondás, mely szerint a rászorúlónak nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani őt halászni, hogy késöbb se marajon éhesen. De éppen ettől aktuálisabb, mint eddig bármikor. Egyre nagyobb a szegénység, a munkanélküliség és kilátástalanság és egyre többen vannak azok, akik elkezdenek kilincselni kétségbeesésükben.

Már nem tudom a felnőtteket sajnálni. Immunissá váltam a sok nyomor láttán, de a gyerekek azok kétségbeejtenek. Mert ők egy ilyen helyen valóban elveszettek. Nem tudom a nevelésen és egyenlő esélyek megteremtésén kívűl mi lehetne az ami kiragadná őket ebből a jövőtlenségből. És még akkor sem garancia a siker. Mert a nyomorban a rövid távú de gyengébb megoldások számítanak. A valamikori eredmény vizualizálása nem elégít ki fizikai szükségleteket. Ezekben a helyzetekben az itt és mostnak van szava. Ezért születik meg a nyolcadik a gyerek csattogó hidegben az utcára - hogy rövid időn belül a család bevétele gyarapodjon egy kis pénzzel. Ha két évig is, de legalább annyi biztos. Utána jöhet a kilencedik. Ami amúgy is jön szinte magától.
Ami szintén egy enigma. Míg a jóléti társadalom küzd a házasságok és párkapcsolatok ellaposodása ellen, a szexuális összhang megtartása érdekében házasfelek között - ott vannak ezek a családok, ahol egy fedél alatt, hidegben, éhesen meghúzódik tíz-tizenkét ember, rágcsálókkal, bogarakkal egyetemben és van kedvük az intimitásra, egymáshoz, a szexuális együttlétre. Nem kellenek ajzószerek, nem kell csábítás, nem gond a megtermékenyülés - nem kérdés valójában semmi - csak az extra gyermekpénz - esetleg egy harmadik fogyatékkal élő vagy krónikus beteg gyerek árán is.

Közben meg elveszítettem a népszerűségemet. Stratégiát váltottam. De még élek. Már nem adok, hanem igyekszem szövetségeseket keresni közülük. Halászbotokat biztosítok és horgászni tanítok - de nem szeretnek részt venni a képzésen.
Ha nincs kész hal, baszhatom a képzésemet.
Lehet, hogy nincs igazam, de bezártam a szívemet is. Más szemmel látom a jövőt. Ők azok akik idős, reszketeg koromban hátúlról lecsapnak a számlákból maradt kevéske pénzemért. Ők azok, akik a szórakozásból hazaigyekvő lányomat agresszálják. És szintén ők azok, akik az udvarlásból hazaigyekvő fiamat elverik.
Hát nem.
Már most nem.
Ha kellenek esélyek - emberséges bánásmód, jövő - kerítünk. Mert van. Minden igyekvő embernek helye van a társadalomban. De ha nem - hát nekem sem maradt semmim. Mindenemet elhordták. Szétkapkodták, akár a varjak.

Tanítom a gyermekeket a világra. Hogy ne késöbb lepődjenek meg. Minden bizonnyal félnek. De jobb félni, mint megijedni.
Megijedni mint az a tízéves gyerek, akit utcán hazafele szólítottak le - és életébe került. Vagy akit kicsibarátja segélykiáltása mentett meg az elkerülhetetlentől. A világ tele van beteg emberekkel. És egyre szűkűl a biztonság köre. Már azt sem tudhatjuk pontosan meddig is terjedhet.

És ezen körülmények között valóban kihívás megmaradni igazán jónak. Lelki tisztának. Segítőkésznek. Altruistának. Amikor mindenki saját kártyáira játszik és a tét nem más, mint saját életed.