Az évek során megtanultam hinni abban, hogy életünk igazán húzos időszakai nem hiábavalók. Tanúlságokat rejtenek. Olyanokat, amiket a békés, gondtalan és felhőtlen periódusok képtelenek megmutatni nekünk.

Kamaszként valóságos nyugtalanság töltött el nyugodt időszakaimban. Behúzott nyakkal róttam a világot attól való félelmemben, ami következni fog. Babonásan kerestem a mesterséges nehézségeket, nehogy úgy tűnjön egy pillanatig is, hogy jól vagyok. Inkább alapjáratban legyek állandóan kicsit rosszul, mint nagyon jól és aztán rettenetesen elviselhetetlenül.

Erre nemrégiben jöttem rá. Igazi reveláció volt számomra, hogy miért is nem engedem én magamhoz túl közel  boldogságot. Félelemből.

Aztán meg továbbhaladva a dolgok mentén - arra a felismerésre jutottam, hogy tanúlság mindenben van, ha megtanulunk lassan menni, lassan enni, lassan élni, lassan lenni. Akkor nem kell megállítson senki és semmi a pörgésből, hogy újra visszataláljunk önmagunkhoz.

Nem kell az alapjáratban szarúl vagyok érzésvilág a nyugalomhoz. Elég a slow life mozgalom lelkes megélőjévé avanzsálnunk önmgunkat. Akkor nem kellenek  nagyon rosszak. Amiket meg amúgy is bevonzunk. Megélünk. Ráállítjuk önmagunkat.

A dolgok történnek. Mert történniük kell. Jó és kevésbé jó időszakok. Harcok a világgal és önmagunkkal. Ezek az utóbbiak a legkeményebbek. Mert könnyebb nekem a világot megváltoztatnom, mint önmagamból akár egy falatot is rághatóvá tennem.

Mi az ami igazán fáj? Amit nem vagy csak nehezen lehet megemészteni mindenkor(kisfiam kedvenc szava) és minden időben? Az elvesztés. Mert az elengedésekkel van bajunk. Azzal, hogy az élet egy folyamat. Elkezdődik, történik, majd elmúlik. Valamiért állandóan az állandóságot keressük.

Rengeteg felnőtt embert ismerek, akik szétszéledtek széles e világban szerencsét próbálni. És nem csak próbáltak, hanem találtak is. Valósággal megrettent, hogy nem élik a szerencséjüket, amire egész gyerekkorukban gyúrtak. Hanem visszvágynak azokra a helyekre, azokba az időkbe, amikor gyúrási folyamatuk elszenvedői voltak és szerencséjükről álmodoztak. Erről szólnak az álmaik, a vágyaik, a hétköznapjaik és minden évben legalább egy valóságos hetük. Hogy visszatérnek a grundra és öngolt rugnak.

Csüngtek a jövőben, hogy visszajárjanak a múltba.

De a jelennel mi lesz?

Egyáltalán ki él slow life módra abban ami van.

Hogy itt vagy és én itt vagyok. Ezzel amid van és azzal amim van.

Nem sietünk, lógunk a pillanatban, egymás lelkén - mert valamiért ez adatott.

Hordozok egy csúnya csomót magamban.

A múlt gerjeszti.

Van egy elintézetlen dolgom, ami félelmet és szorongást kelt bennem.

Képtelen vagyok elengedni.

Fizikai fájdalmam ébresztett rá.

Minden vágyam miharabb elintézni, hogy végre minden molekulámmal a jelenben lehessek.

Nem lenne butaság mindenkinek leszaladnia saját kis köreit, hogy végre két jelen között kössön össze bennünket egy őszinte, tiszta mosoly.