2014. július 4., péntek

Anna lányom mindig hatalmas előszeretettel játszott nála idősebb gyerekekkel. Nem lefele választott barátokat, hanem felfele keresett kihívásokat. És valóban, ezek gyakran bizonyultak kihívásoknak, sőt olykor annál is többnek, ami könnyekre fakasztotta és arra késztette, hogy kevesebbnek érezze magát, mint ami.
Nem sokat tehetettem ez ellen. Sokszor átbeszéltük - és minden egyes alkalommal megígérte, hogy ha majd ő lesz a nagy, hát nagyon odafigyel a kicsikre, hogy ilyen rombolásokat ne okozzon senkiben.
És igen. Híven tartja magát ígéretéhez. Odafigyel a kisebbekre, a gyengébbek védelmére kel és ha teheti tehermentesíti az édesanyákat a játszótéren.
Igazán büszke vagyok rá.

Szegény Balázs meg éppen most szállt fel erre a hajóra.
Korábban is kipróbálta, nem volt sikeres utazás, lemondott róla.
A vakáció azonban új kihívásokkal tarkította a repertoárt.
Tele a játszótér mindenféle életkorú gyerekekkel.
És mit csinálnak a fiúk minden időben? Fociznak.
Jóval nagyobbak mint ő. Ott vannak a vele egykorú barátok, akikkel imád együttlenni, mégis - ha megjelennek a nagyobbak, mint mágnes vonzzák, hogy társaságukban lehessen.
Múltkoriban egy egész műsorral érekezett haza - széles skáláját felvonultatva a mindenféle válogatott trágárságoknak.
Valósággal megterhelték a hallottak. Megegyeztünk abban, hogy maradunk a megfelelő barátoknál - de nem tartott sokáig az ígéret.
Előkerült a labda és beindult a minden fiút vonzó fociőrület.
Ami tartott máig. Ma ugyanis letette a lantot.
Fejberugták.
Majd mire összetákoltam és visszaengedtem - sípcsonton kapták.
Majd örömében elrugott egy éppen készülő tizenegyest - hát kidobták.
Törött lélekkel érkezett.
Rettenetes ez egy anyának. Semmit nem tud tenni.
Ott vagyok, vigasztalom, átbeszéljük, elhumorizáljuk - de képtelen vagyok helyette megérteni, jól csinálni, felnőni, megvédeni magam, beilleszkedni.
Ezek az ő harcai. Az ő kicsi muníciójával, semmi kis fegyvereivel.
Ott zokogott a karomban és semmit nem tehettem.

Eszembe jutott a saját gyermekkorom. Nálam is mindig mindenki sokkal nagyobb volt. És nem vigasztalt, hogy a kortársaimat leköröztem, hanem csak az fájt, hogy nagyon későre sikerült felzárkóznom a korkülönbség miatt.
Egy biztos - és ezt akkor és ott tanultam meg saját bőrömön.
Mindig figyelek a gyengére, az elesettre, a másik - a mellettem lévő érzéseire, félelmeire, bánatára és örömére.
Ha ezt nekik is sikerül ezekből a fájdalmakból megtanulniuk - talán nem is annyira hiábavaló a szenvedés...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése