Amióta anya lettem mélyen átértékelődött bennem a világ. Mondom bennem a világ. És nem hiába, mert számomra teljesen más a világ, mint amilyennek neked mutatkozik meg rosszabb vagy nagyon jó napjaidon.

Azelőtt halálkereső voltam. Tele szuicid hajlamokkal. Mintha minden egyes nap külön arról szólt volna, hogy jó mélyen belenézzek a halál szemébe.

Valamiért a könyveknek és filmeknek, életnek és kapcsolatoknak, történéseknek és verseknek mindigis először a vége érdekelt.

Vannak akik irtóznak attól, hogy közöld velük valaminek a végét.

Engem pedig az utánavaló hozott izgalomba.

A román nyelvben van erre egy ízes kifejezés: asa, si?...ennek a magyarban valami olyasmi felelne meg, hogy s akkor mi?

Van benne valami elégedetlenség. Nem érdektelenség, hanem tovább, még többet, esetleg mást.

De amióta anya lettem szeretem azt ami van.

Jó nekem itt lennem...

Ebben lennem. Gyakran játszadozom el ezzel szemben azzal a gondolattal, amikor majd a gyerekek már csak hazajárnak. Nem itthon, nem velem és nem mellettem történnek a dolgaik, hanem távol tőlem és ismeretlenül előttem.

Akkor majd ismét kell egy nyomós érv az életre. Nem lesz elég a hétvégi gyümölcspiskóta elkészítésének gondolata. Közel sem.

A legtávolabbi terveim valamikor öt év múlva juttatnak révbe. Pedig kellenek a tervek. Igaz az anyaság jó alibi a mozgalmas életre.

Itt vannak ezek a vakációs gyerekek. Hogy szakad meg a szívem. Attól, hogy unatkoznak, nem találják a helyüket - ténferegnek bele a világba, bántják és csonkítják önmagukat, fenyegetik szüleiket öngyilkossági kísérletekkel. Néha bízom abban, hogy a jól megvetett ágy pihentető álmot ad - aztán arra gondolok, nem létezik, hogy ennyi szülő nem vetett volna rendes ágyat első hét évben pihenni vágyó gyereke számára...

Valamiért mégiscsak más volt az, amit annak idején mi hívtunk veszélynek. A kegyetlen kirándulások, bulik, tekergések és ténfergések. Hiszen akkoriban még létezett az egymásrafigyelés, voltak örökreszóló barátságok és hittünk a közösség megtartó erejében.

Holt részegen is tiszta volt, hogy a melletted lévőre vigyáznod kell. Nem engedted el a kezét, nem veszítetted szem elől és főként tudtad, hogy ha őt megőrzöd, te sem vesztődhetsz el.

A mai gyerekek mélyen önmagukban és önmaguknak élnek.

Ritka az emberség. Az a fajta bajtársiasság, ami bennünket jellemzett. 

Nem lehetek a gyermekeim barátja. Mert a kapcsolatunk nem baráti. Hanem más jellegű. Arról viszont rengeteget mesélek, hogy mit jelent a barátság. Milyen a jó szerelem. Mi a bajtársiasság. És mi az önmagunkba és a köz- megtartó erejébe vetett hit. Hogy ismerjék fel a korpa között jártukban keltükben. És ne érjék be kevesebbel. Adjanak mindent, hogy üres legyen a kezük, amikor fogadniuk kell.

Van ez az édesanya. Fene tudja miért - ő azonban minden bizonnyal igen - szakított a győkereivel és nagyon messzire elgurult a fájától. Csakhogy a város nem a legjobb táptalaj egy alma számára. Feleség lett, kisfiat kapott ajándékba egy időre, akit majd egyszer ő is el kell szépen engedjen, mert ez az élet rendje-módja. De addig még gurulnia kell egy két kört. 

Almaként az élet tele van veszélyekkel. Főként ha az oltalmat nyújtó fa nincs a láthatáron.

A férj elment dolgozni, külföldre.

Nem jöttek be a számításai hét kőkemény hónap alatt. 

Mialatt az alma, othon, fa nélkül, egyetlen fiával küzdött a megélhetésért.

Nem tudom mi történt mélyen benne ez alatt az almarothatszó idő alatt. De fa nélkül ma is éppen olyan nehéz.

Meséli, hogy rendeződtek a dolgok, de a szegénység továbbra is elborzasztja.

És a munka. Aminek ára a minimálbér. Szégyenteljesen kevés. Amikor ilyen bérekkel szembesülök mindig az van bennem, hogy ennyit tapsolhatnak el egy este alatt a vendéglőben azok a parlamenti képviselők, akik erről határozatot hoztak. És hány családnak kell beosztania ennyit vagy akár ennyit se?

Hány ember küzd és szenved embertelen munkakörülmények között, azért, hogy uton hazafele, fizetése napján a kapott pénzre vásároljon egy szatyor semmit. Mert a fent említett minimálbér pontosan ennyi. Egy szatyor semmi. S ahhoz, hogy a szatyrot megtöltsd, jól be kell osztanod a havi kénlódásod árát.

Nem a munkával van bajom. Soha nem rettentett el. El sem tudnám képzelni, hogy ne dolgozzam és ne legyenek céljaim.

Azzal viszont nem tudok egyetérteni, ahogy kiszipolyoznak embereket, rétegeket - ellehetetlenítve jelenüket, jövőjüket egyaránt.

Nyilván ingatgatjuk a fejünket és ejnyebejnyézünk, hogy tömegestől keres külföldön munkát a nép, itthagyván a gyermekeket nagyszülőkre, szomszédokra, rokonokra, kiegymásra - de kérdezem én, van mit tenni?

Mármint abban az esetben ha valaki képtelen beosztani 55o (cipőgyár) vagy 63o (élelmiszerüzlet) ront?

És ebből enni adni éhes szájaknak, számlát fizetni, gyógyszert megvenni, öltöztetni - mert kultúráról vagy könyvekről, netán szórakozásról, nyaralásról már nem is álmodozom.

Mivel bicikilivel közelekedem gyakran megkérdezik tőlem, hogy nem félek csúcsforgalomban végighajtani a városon, két keréken. A válaszom, de igen. Csak sokkal nagyobb a biciklizés iránti szeretetem, mint a félelmem. Halálfélelemmel megyek át bizonyos útszakaszokon nap, nap után. És magamban csak egyet kérek - egyetlenegyet a Jótündértől, hogy civilben biciklizzen velem végig egyetlen egy nap Florea és Bretfelean a főtéren, menet és jövet. Hogy érezzék milyen az, amikor nincsenek utak és szednek le az autósok, hogy a kegyelem taknyán menekülsz meg - valószínűleg, mert dolgod van még...

Na így kéremszépen én tiszta lelkiismerettel odatenném a fent említett parlamenti képviselőket is, hogy egyetlen egy hónapig éljenek egy ilyen család kenyérkeresőjeként. Osszák be a semmit, reggel menjenek el szalagmunkát végezni- ne legyen idejük enni, telefonálni, vécézni, cigizni - majd az igazságosság zászlaja alatt alázzák meg őket, szégyenítsék meg és tiporják el nem létező önbizalmukat. S majdan amikor már tartásuk sem maradt - hónap végén a 63o ron várása közben jelentsék be nekik pökhendien, hogy most nincs pénz fizetésekre, majd talán a jövő hónapban. Mert akinek nem tetszik, mehet máshova, az ajtóban ketten várnak megürült helyére.

A baj alattomosan jön. Nem betör, hanem besettenkedik. Nem zúdul, hanem besímul. Akár a mesebeli farkas. Engedd be a fél lábamat módjára.

A szomszédban építkeznek. Hatalmas erőkkel. Valószínű határidő szorongatja a fejeket a nyakakon, mert akár a hangyák. Állandóan tele boly. Eldölnek egyesek, beállnak kettesek a helyükre. Sokszor jó lenne egy Mózesi erő, hogy végigseperjek a telepen.

Főként éjfélfele.

Amikor elnehezedne a szem, de a fül gáncsot vet és az elme táncra perdül.

Egy kifáradt munkás helyére kettőt tesznek.

Hatalmas konvoj parkol a telep előtt. Betonkeverő autók vagymiszösz. Egész álló éjjel áll a bál. Reggel, mint kifacsart rongyok, darabokban hagyjuk el az ágyat.

Első napokban szépen bekerítették a helyet. Körbepisálva a területet, hogy lássuk sza, készül itt valami. Felröfögtünk olvasva, hogy elnézést kérnek tőlünk a zavarásért, amit az építkezés zaja okozni fog.

Akkor még nem tudtuk...

Aztán jött az átok tizenkettedik órája. A vízválasztó. Először a parkolót vették el. Nem nagy cucc, de csekély húsz autónak állandó és biztos helyet jelentett.

Következett az útelzárás. Sem gyalogosan, sem másként nem lehetett megközelíteni a helyet.

Egyefene, kerülünk. Mondtuk egymást biztogatva, fennhangon.

Majd jött a feketeleves. Az éjtnappalá tevő állandó munka, ami elviselhetetlen zajjal jár.

Mondanám, hogy lesz szép épület - ami emberek százának jelent majd munkát. Jól esik a fülemnek amikor a munkások magyarul fütyörésznek napközben, na de éjjel...

Kérdezem én - éjjel a város szívében, egy lakótelepülés kellős közepén, ahol rengeteg a gyerek - legális a munka??? Ki a felelős ezért? Ki ad erre engedélyt? Ki és hova kellene forduljon, hogy a hangyák is pihenhessenek éjszaka, nem beszélve arról a sok emberről, aki hónapok óta nem ismer magára a tükörben?

Meddig terjed a suttyóság és hogyan helyezkedik egyesek érdeke a köz érdeke fölé. A fölé, ami régebben emberség kategóriába sorolódott?

Minden nap mint mantrát ismételgetem Hamvas Béla szavait

Hamvas Béla

AZ ÁGY

Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél

kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb. Az aranykorban az volt az öröm, hogy az egész föld intim volt, mint a gyümölcsös. Ezért hívta az aranykort a Thora édenkertnek.

Később voltak uralkodók, akik megkísérelték, hogy birodalmukban a paradicsomi békét megőrizzék. A kínai Jü volt ilyen császár, és minden bizonnyal Echnaton fáraó. A különös, hogy az aranykori intimitás eltűnésének arányában az emberi lét is megzavarodott. Mintha a béke és a csend között valami eddig nem tudatosított összefüggés lenne. Nem tudni pontosan, hogy a kör milyen mértékben vált egyre szorosabbá. Még nemrég volt néhány földesúri

birtok, aztán csak tanya, kastély, vagy virágoskert, vadászlak az erdő közepén, vagy világítótorony a szirten.

Voltak, akik legalább kis szobájukat akarták megmenteni. A meghittség utolsó állomása az ágy. A paradicsomból ez maradt. Az ember a földről kiüldözte önmagát, de ez a kis hely még a kuckóban, ahová elbújhat egy cseppet aranykorából élni, ha kint zúg is a motor, a szomszédban vinnyog a rádió, belül a zaklatottság nem simult el. Az óra mindig ketyeg, és a lelkiismeret háborog, de bevonhatja magát e különös burokkal, a párnára dőlhet, mint

egykor nyári délután az árnyékban fejét a tigris hasára hajtotta az illatos fügefa alatt.

... majd rezignáltan zajos párnámra hajtom szétzajolt fejemet.

Az évek során megtanultam hinni abban, hogy életünk igazán húzos időszakai nem hiábavalók. Tanúlságokat rejtenek. Olyanokat, amiket a békés, gondtalan és felhőtlen periódusok képtelenek megmutatni nekünk.

Kamaszként valóságos nyugtalanság töltött el nyugodt időszakaimban. Behúzott nyakkal róttam a világot attól való félelmemben, ami következni fog. Babonásan kerestem a mesterséges nehézségeket, nehogy úgy tűnjön egy pillanatig is, hogy jól vagyok. Inkább alapjáratban legyek állandóan kicsit rosszul, mint nagyon jól és aztán rettenetesen elviselhetetlenül.

Erre nemrégiben jöttem rá. Igazi reveláció volt számomra, hogy miért is nem engedem én magamhoz túl közel  boldogságot. Félelemből.

Aztán meg továbbhaladva a dolgok mentén - arra a felismerésre jutottam, hogy tanúlság mindenben van, ha megtanulunk lassan menni, lassan enni, lassan élni, lassan lenni. Akkor nem kell megállítson senki és semmi a pörgésből, hogy újra visszataláljunk önmagunkhoz.

Nem kell az alapjáratban szarúl vagyok érzésvilág a nyugalomhoz. Elég a slow life mozgalom lelkes megélőjévé avanzsálnunk önmgunkat. Akkor nem kellenek  nagyon rosszak. Amiket meg amúgy is bevonzunk. Megélünk. Ráállítjuk önmagunkat.

A dolgok történnek. Mert történniük kell. Jó és kevésbé jó időszakok. Harcok a világgal és önmagunkkal. Ezek az utóbbiak a legkeményebbek. Mert könnyebb nekem a világot megváltoztatnom, mint önmagamból akár egy falatot is rághatóvá tennem.

Mi az ami igazán fáj? Amit nem vagy csak nehezen lehet megemészteni mindenkor(kisfiam kedvenc szava) és minden időben? Az elvesztés. Mert az elengedésekkel van bajunk. Azzal, hogy az élet egy folyamat. Elkezdődik, történik, majd elmúlik. Valamiért állandóan az állandóságot keressük.

Rengeteg felnőtt embert ismerek, akik szétszéledtek széles e világban szerencsét próbálni. És nem csak próbáltak, hanem találtak is. Valósággal megrettent, hogy nem élik a szerencséjüket, amire egész gyerekkorukban gyúrtak. Hanem visszvágynak azokra a helyekre, azokba az időkbe, amikor gyúrási folyamatuk elszenvedői voltak és szerencséjükről álmodoztak. Erről szólnak az álmaik, a vágyaik, a hétköznapjaik és minden évben legalább egy valóságos hetük. Hogy visszatérnek a grundra és öngolt rugnak.

Csüngtek a jövőben, hogy visszajárjanak a múltba.

De a jelennel mi lesz?

Egyáltalán ki él slow life módra abban ami van.

Hogy itt vagy és én itt vagyok. Ezzel amid van és azzal amim van.

Nem sietünk, lógunk a pillanatban, egymás lelkén - mert valamiért ez adatott.

Hordozok egy csúnya csomót magamban.

A múlt gerjeszti.

Van egy elintézetlen dolgom, ami félelmet és szorongást kelt bennem.

Képtelen vagyok elengedni.

Fizikai fájdalmam ébresztett rá.

Minden vágyam miharabb elintézni, hogy végre minden molekulámmal a jelenben lehessek.

Nem lenne butaság mindenkinek leszaladnia saját kis köreit, hogy végre két jelen között kössön össze bennünket egy őszinte, tiszta mosoly.

Életünk minden egyes napján döntést hozunk afelől, hogy milyen életet szeretnénk magunknak. Örömtelit vagy sötétet, boldog pillanatokkal fűszerezettett, vagy önként vállalt szomorúsággal megspékeltet. Hogy a dolgok, a dolgaink jó vagy kevésbé jó oldalát vesszük górcső alá. Hogy a poharunk félig tele lesz, vagy félig üres.

Márpedig ha ez valóban így van, és így kell lennie, tudnunk kell továbbá azt is, hogy tartozunk. Tartozunk a gyermekeinknek azzal, hogy felvilágosítjuk őket az önként vállalt, a saját magunknak megengedett és jóváhagyott jókról és rosszakról. Mert dolgaink javarésze és elsősorban a hozzáállásunk maga a lelkünkben, fejünkben döl el. Azzal, hogy végig akarjuk, tudjuk, merjük, szeretnénk-e csinálni, vagy nem. És ha nem, de muszáj, akkor saját magunkat lehetetlenítjük el, önmagunk elé vetünk gáncsokat, önnön életünket keserítjük meg.

A minap azon kaptam magamat, hogy a szokásosnál levertebb, fáradtabb, szomorúbb és könyörtelenebb vagyok önmagamhoz. Körülnéztem. Mindenki mellettem volt, aki igazán számított. Egészséges, okos, igazi kincs gyermekeim, akikkel minden egyes megélt perc ajándék.

Valójában nem telik el olyan nap, hogy ne köszönjem meg nekik, hogy engem választottak és Istennek, hogy anyjuk lehetek és megajándékozott velük.

Az idő maga - megfoghatatlanságával és relatív mivoltával - egy igazán értékes faktora rövid életünknek, mely ugyebár időhöz kötött.

Mert minden egyes perc ajándék.

A hétköznapok, a kegyetlen időszakok - hiszen tanúlságokat rejtenek - az örömök hiszen végesek és a fájdalmak, mivel helyük van.

Egyszer minden véget ér.

És nem marad más, mint a jelen.

Amiben elsősorban önmagunknak kell ott lennünk.

Nem emlékeinknek - nem a múltnak vagy a vágyott jövőnek, hanem annak, ami VAN.

A gyermekeknek akkor, amikor kicsik és védelemre, gondoskodásra szorúlnak - és nem majd akkor ha nagyok lesznek és bezárkóznak előttünk. A házasságnak azzal amilyenné tettük és formáltuk és nem amilyenné szerettük volna megálmodni.

A barátságoknak, amelyek örökkétartanak, vagy mennek és jönnek.

A hétfőknek és keddeknek - akkor is ha nyűggel telítettek.

Az ünnepeken túli időknek akkor is ha a lelkünk éppen ünneplőbe tündökölne.

Egyszóval mindennek.

Mert mindennek helye és ideje van. Akkor és ott történik, amikor készen állunk rá és amikor történnie kell. És ha nem történik, annak is üzenete van. Elsősorban önmagunk fele. Hogy nyitnunk vagy éppen továbblépnünk kell. Hogy készen állunk, vagy még kicsit várnunk kell.

Minden perc ajándék.

És valójában egyetlen egy napnak sem szabad úgy eltelnie, hogy a múltban vagy a várt, vágyott jövőben utazzuk végig az értékes jelent.

Lánykoromban valósággal megrettentett a korukat meghazudtolni akaró idős hölgyek látványa. Régebben nem voltak ennyire jó minőségű sminkek mint ugyebár manapság. Volt az ezeréves beavasodott rúzs, ami helyenként csomókban állt az ajkakon és fogakon egyaránt. Osztódással szaporodott akár az amőbák - mindenhova jutott és szinte lehetetlen volt eltávolítani.

Hajfestéket sem lehetett minőségit kapni, ezért a nők improvizáltak. Sok idős hölgy futkosott lila, sárga, narancs vagy rózsaszín hajjal a várt hamvas hatás helyett.

A dauerekről már nem is szólók. Összeégett, összekucorodott, mesterséges, görcsös kiscsigák a hajban árulkodtak a hozzá nem értő kezek varázslatáról a kiskonyhában.

És akkor felszáltak a buszra és az embernek ideje volt megcsodálni a mesterművet. A lekopott lakkot a körömről - az elszínezett, ijesző frizurát és a fogakra költözött rúzst.

Pedig mennyivel szebb a méltósággal vállalt időskor.

A hófehér vagy szürkülő haj. Aminek minden egyes szála az élettel szembeni győzelemről árulkodik. Az útról amely az adott személy mélyönvalójáig vezetett el.

A körmökről, amelyre az idő barázdákat vet. Éles és mély csíkokat, akár a fatörzsén - amit megszámolva megtudod, hogy melyek voltak a szűk és melyek a bő esztendők.

A festetlen arc. Ahol a ráncok mindegyike  külön történetet mesél el. Örömökről, bánatról, szenvedésről, szerelmekről, csalódásokról és beteljesülésekről.

Mert mindennek ideje van, amit a Szentírásnál találóbban semmi és senki nem fogalmaz meg:

 Mindennek megvan a maga ideje, és kijelölt ideje van minden dolognak[a] az ég alatt.

2 

Ideje van a megszületésnek,

    ideje a meghalásnak.

Ideje van a vetésnek,

    ideje az aratásnak.

3 

Ideje van a megölésnek,

    ideje a meggyógyításnak.

Ideje van a lerombolásnak,

    ideje a felépítésnek.

4 

Ideje van a sírásnak,

    ideje a nevetésnek.

Ideje van a gyásznak,

    ideje a táncnak.

5 

Ideje van a kövek szétszórásának,

    ideje a kövek összegyűjtésének.

Ideje van az ölelésnek,

    ideje az öleléstől való tartózkodásnak.

6 

Ideje van a megkeresésnek,

    ideje az elvesztésnek.

Ideje van a megőrzésnek,

    ideje az eldobásnak.

7 

Ideje van az eltépésnek,

    ideje a megvarrásnak.

Ideje van a hallgatásnak,

    ideje a szólásnak.

8 

Ideje van a szeretetnek,

    ideje a gyűlöletnek.

Ideje van a háborúnak,

    ideje a békének.

Prédikátor könyve 3: 1-8

És egy ilyen méltósággal vállalt élet és idős kor koronázási momentuma lehet a beteljesülést jelentő halál, amely nem az Élet vége, hanem egy ujabb kaland és utazás kezdete, amelynek küszöbe maga volt az élet, amelyet magunk mögött hagyunk - azokkal a csomagokkal, amiket egy életidőn át sikerül bepakolnunk és magunkkal vinnünk.

Van itt a szomszédban egy kicsi falusi mama. Nem tudom, hogy emlékszel-e, régebben a falusi öregasszonyoknak annyira elgörbűlt volt a lábuk, hogy ahogy karikáztak végig a falun, az volt az érzésed, hogy eldölnek. Na ennek is ilyen. De nem falusi. Kifestett égőpiros láb és kézkörmök, rendezett, gyönyörű hófehér frizura és turbó gyorsaság. Amikor nincs itt a család pihen. Apuka ritkán van itt, de olyankor akár egy hetet is. Gondolom vagy külföldön él, vagy sofőr. A gyerekek - egyik már nagyocska, másik kicsi és elviselhetetlenül hangos. Ha ordíthanék - reggel hét óra magassában kivágják a nyolc méter hosszú erkélyre, a szomszédok viharos örömére. Olyankor üti az ajtót, dörömböl befele. Ha apuka hívja anyut, olyankor bezárják. Na abban az esetben dörömböl kifele. Valahogy sosincs vonalban a család rövidtávú terveivel.

A mama feszt takarít, rendez.

Kiráz, beráz, kipakol, lepakol, felpakol, megmatat, kapar, kiseper, kiráz - majd kezdi előlről.

Ha megérkezik első dolga, hogy beállítja a székeket pozícióba. Onnan tudom, hogy ittvan. A székekre szigorú sorrend szerint kipakolja a párnákat, paplanokat, lepedőket, majd pokrócókat. Amíg magasan fent van a Nap, azoknak ott kell lenniük. Addig ablakokat pucol, ráz, be-, ki-, fel- és lepakol. Közben mos és főz meg tereget.

Ahogy szürküledik, mindent jó alaposan kiráz az alatta lévő fejére, majd behord és végül felseper, felmos.

Nem egyfolytában nézem, de látom. Ismerősökké lettek a mozdulatok és minden egyes alkalommal ugyanolyan mélyen elgondolkodtatnak.

Nekem nem volt falusi rokonom. Amíg mások vidáman nyaraltak falun, én éppen olyan vidáman városon. Nem hiányzott a falu, mert nem ismertem. Megtette a város is. A Május 1 strand maga volt a világ kellős közepe. Ennek ellenére minden egyes ősszel sajgó szívvel hallgattam meg mások faluról szóló vakációs beszámolóit.

Emiatt nekem a falu ma is idegen.

A maga furcsaságaival. Élhetetlenségeivel, merevségeivel, átlátszó bezártságaival, emberi kiszolgáltatottságával, beteges butaságaival.

Itt van a fent említett ágyneműkirakódos játék.

Feltételezem, hogy egy kibaszott nagy játszma az egész kipakolósdi.

Transzparens vagyok - mindenemet megmutatom - csak soha ne gyertek bennem, mert Ti haraptok, én meg sérülékeny vagyok... - hírdeti fennhangon.

A falu ugyanis nem megtart, hanem kioszt. Kibeszél. Kiközösít - ha nem idomulsz be a nyáj seggének ritmusára. Nem az a lényeg, hogy ki milyen bent, hanem, hogy ki mit mutat kifele. Egyáltalán nem számít a másik, csak az, hogy mit mond és gondol.

Egy őszinte érzelem, tett, gondolat, ötlet - semmi. Csak  nyáj segge, de az jó mélyen.

A betegeket eldugdossák. Szégyen gyengének, sérültnek, fogyatékkal élőnek, szenilisnek, másnak lenni. A másság selejtet jelent. Dugdosni való. Nem létezik kiemelkedő, csak más. A más meg elfogadhatatlan is egyben.

Itt a játszma minden.

S vannak akik megszoknak, vannak akik megszöknek - és voltak, vannak, lesznek - akik felkötik magukat, semmint, hogy kipakolják ágyneműiket börtönük kicifrázott rácsaira.

Lánykoromban rengeteget jártam Budapestre. Az ott élő szerető édesapám illetve beteg testvérem látogatása céljából. Lehet, hogy egyedül vagyok ezzel, de be kell vallanom, én gyűlölöm Pestet. A tumultusával, személytelenségével, forgalmával, zajával, füstjével, színeivel, hömpölygő tömegével és beszorúlt levegőtlen melegével, télen bőr alá bújó, fájó szelével.  

Úgy vagyok, mint a szegény legény a mesében -  szép, szép... de semmi közöm hozzá. 

Soha nem voltam úgy ott, hogy ne a napokat számoltam volna, amikor végre hazamehetek a biztonságba. Ahol minden ismerős, otthonos és meleg.

Pedig hát program programot ért, mindenhol jártam, ahol két fedőt összecsaptak - élmény élményt ért... de mégse. És sose...

Közben meg eltelt tizenév és lassan Vásárhely is hangos lett, harsány, ideges és szeles. A tömegével - hogy bárhova mennél, nem lehetsz egyedül, a mindent kínáló vásáros hangulatával, a zajával, a nagyra nőtt forgalmával és az emberi félelmekkel, amelyek áthatják az egész várost.

Nem szeretem dolgok ezek.

Pénteken már olyan magaslatokra hágott a hangulat, hogy órákig éreztem az elviselhetetlenség ízét a számban és a lelkemben. Közben meg ezerrel pakoltam, hiszen a Székelyföldre készültünk. Ott volt bennem az eltemetetlen viszály, amit egyetlen munkanap idézett elő bennem el egészen a csúcsig, talán még annál is tovább és a közeledő csend kontrasztja, amit a páratlan szépségű székelyland ígért. A maga csendjével, illatával, zamatával, egyszerűségével, megtörhetetlen és vitathatatlan szentségével.

Hazaértünk. Az eddig csendes és sötét utca világos és zajos lett. Elég volt egy köztérkivilágítási terv és annak a megvalósítása, valamint az útjavítás. Mert az emberekben ott lakik az ördög. Arra vágynak, ami a legrosszabb nekik. A zajra.

Elnézem apósomat. A csendet megélt szelíd, mélykék szemeket. Anyósom riadtbarna tekintetét, ahogy nem értik azt ami történik. Amivé lesz a világ.

Az ők szemükkel a biztonságos hely lassan Pesté lesz.

És nem biztos, hogy megér egy estet.

Én meg csak azon gondolkom, hogy hova a kutya seggibe lehet elbújni, ha az ember csendre, nyugalomra és magára vágyik? Mert lassan egy hely se...

Csak az állapot és annak halovány, szomorú emléke.

Nincsenek véletlenek, csak akaratoskodások és görcsösködések. Ellenkezések azzal szemben, ami ugyan érthetetlen, felfoghatatlan vagy elfogadhatatlan sokszor - de utóbb ki kell derüljön róla, hogy mégiscsak fejlődésünkre szolgál.

Velünk van baj. Kikezelhetetlenül és reménytelenül.

Ugyanis mire eljutunk arra az életbölcsességre, ami az igazi kiteljesedés első lépése lehet - már túlléptük gyermekeink nevelésének első vízválasztó éveit. Amikor nem a a fontos, hogy mit mondok, hanem sokkal inkább annak van súlya amit érzek, gondolok és cselekszem.

Sokszor elkacagom a gyermekeket.

Az eltelt évek alatt számtalanszor hívtam fel a figyelmüket kevésbé helyes cselekedeteimre. Hogy ez most helytelen amit teszek. Helyes akkor vagy abban az esetben lenne - ha...

Múltkoriban hazafele jövet egy részeg pasas halad a barátjával.

Én nőnek öltözve a két gyermekkel.

Meglát és előrenged. Nem (fogjuk rá, hogy csak) jólneveltségből, hanem főként amiatt hogy láthassa a mellekhez társuló segget is, ha már így adódott.

Felmegy a cukrom egy-kettő - a gyermekek jelenléte tart vissza attól, hogy megfejeljem. Nem a csodálattal van bajom, hanem a leplezetlen suttyósággal.

Nem szólok egy szót sem. Továbbhaladunk. A lányom szerényen és önmegadóan hátrafordul és így szól: köszönjük szépen, hogy el tetszedtek engedni...

Kissé fenebb - anya, te miért nem köszönted meg? A te feladatod lett volna...

- mondom, mert részeg volt a bácsi és bunkó, anyát felháborította. de nem én, hanem te cselekdtél helyesen...

Mert mit is mondhattam volna?

Vannak dolgok, amiket nem a szülők, vagy a család, hanem az élet tanít meg.

Van itt a szomszédban egy ügyes kislány. Most nyíló rózsa. Szépike kezd lenni. A szépséggel együtt, akárcsak a nyíló virág esetében, a rovarok is megjelennek. Jelen esetben mindenféle fiúk. Akik úgy udvarolnak értetted-e, hogy megsapkázzák, megrugják, megkergetik ezt a lányt. Aki felvilágosítás hián mit tehet? Kényszeredetten nevet.

A mi időnkben is udvaroltak így a fiúk. Nem volt ki helyes mintát mutasson nekik. Amelyik meg igazi úriember volt, az nem kellett a lányoknak.

Elevenen él bennem a lázongás. Ami addig gyűlt, amíg egyszer ki nem robbant.

Na onnantól kezdődően nem bántott engem férfi. Hamarabb a törött keze, semmint az áldozatszereppel együttjáró jelmez felöltése.

De ezeket a dolgokat tanulni kell.

Tapasztalni.

Mese nincs.

Egy azonban biztos - minden céllal és értlemmel történik.

Hogy még inkább előtérbe helyezze azt, amivé válnunk kell, amit teljesítetünk kell.

Mese arról, amikor önként és tudatosan a nehezebbet választod, holott elérhetőbb a könnyebb - és kevésbé szégyenteljes is

Van ez a pasas. Nehéz ötvenes. Amikor kezdő szakember voltam összefutottunk. Ő már akkoriban is rohant maga elől. Megéreztem és elengedtem. Tudtam, hogy van még néhány köre. A világra panaszkodott, amelyben az emberek furcsák és sumákok. Mindenki a könnyűt választja - panaszkodott. Senki nem akar dolgozni és becsületes módon pénzt keresni... 

Én már akkor gondoltam, hogy becsületes módon nem pénzt keresünk, hanem becsületet. Vagy még azt sem. De ő még ma sem tudja. Lassan eltelt egy tizes és ő még mindig rohan. Valamiért ismét nekemfutott. Hónapok óta hozzám járt megpihenni. Sajnáltam. Eltelt tíz év. Megállás nélkül szalad és semmi remény a valamikori felszusszanásra.

Mintha önmagát igyekezne igazolni.

Az ellen harcol, ami benne a legerősebb.

Nem mondhattam el. Meg sem hallotta volna. Továbbsietett. Előtte még hozott három szál egészségesen szép rózsát. Szeretettel, önzetlenül és rohant tovább.

Annak idején amikor mi eldöntöttük, hogy a szelekkel szemben vizelünk - tudtuk, hogy a nehezet választjuk. Önként választottuk. Lehetett volna másként is. Sumákokként, hazugságokkal, álmosolyokkal bele a nagyvilágba. Fel sem tűnt volna senkinek. Csak nekünk. Minden nap egy kicsit jobban. 

Ajánlották, hogy hazudjunk, álnokoskodjunk, ne vállaljuk fel egymást, a kapcsolatunkat - mert az emberek nehezebben viselik az igazságot, mint bármi mást ezen a Földön.

A gyermekekért és magunkért nem tehettük. Pedig egyszerűbb lett volna. És sokkal könnyebb. 

Akkor fenyegetőzni kezdtek a Pokollal meg a kárhozattal. És tudod mit gondoltam én akkor és ott - hogy inkább égjek el a Pokolban minthogy egy olyan Isten gyermeke legyek, akinek többet jelentenek a sumákságok, mint az igazság, becsület, erény és szeretet.

Hála Istennek utána több ízben kiderűlt, a Jóistennek köze nem volt sem akkor sem most ehhez a förtelemhez.

Közben meg igazolni látszik az élet.

Miközben itt gürizünk egyensúlyozva a házasság poklai és örömei között, vállalva a gyermeknevelés fáradalmait és Istenközeli pillanatait - azok buknak el tömegesen, akik a legjobban kiáltoztak. Csak ők már nem egyenesednek fel. Hanem megmaradnak abban a mocsokban, amit annyira melegen ajánlottak.

Nem mondok én semmi újat, nem kell nekem bólogatni és egyátalán nem kell követni engem.

Egy biztos - amig a csalók osszák a káposztát, a prostik az erényt, a tolvajok a becsületet - maradok ott ahol vagyok.

Mélyen és magamban.

Isten kíméljen bennünket az egymás iránti jóindulatunktól - amely arra készteti a szülőt vagy nagyszülőt, hogy lebutázza és lenullázza a saját gyermekét, unókáját - azzal a rejtett szándékkal, hogy sarkallja őt.

Az erénycsőszöket - akik a köz egyensúlya érdekében vívott harcukban elfeledkeznek önmagukról és az igazságról.

Azokról, akik túlkiabálják a csendet - ami megállásra inti őket.

Befele és önmaguk fele.

Mert az egymásramutogatás ideje halott.

Idejemúlt és halott. 

egyszer csak hosszas munka fáradtságos eredményeképpen az ember eljut arra a felismerésre, hogy nem a világ van őérte, hanem ő a világért. mindennek helye és ideje van a nagy összefüggések mezején. fájdalmaknak és örömteli időszakoknak, életnek és meghalásnak, találkozásoknak és elveszítéseknek, a mának és a holnapnak.

mint bűvős mantrát mondogattam magamban a jelenben való leledzés és öröm szabályait - de kellett, valamiért szükség volt minden egyes eltelt esztendőre ahhoz, hogy megérkezzem. hogy ne keressem és görcsösködjem a jelent, hanem meg is éljem azt.
hogy ne haragudjak magamra, hanem elfogadjam magam. hogy ne hagyjam befolyásolni önmagam az önmagamról alkotott kép kialakításában a negatívumok által.

egyszer magadat kell elfogadnod és megszeretned, ahhoz, hogy másokat is képes légy befogadni...

a miért születtem, ki hívott el engem ennek a nagy szarnak a tetejére, amit nevetséges módon úgy hívunk, hogy élet és egyebek között - megkeresni, felkutatni a vagyok igét a maga teljességében. azzal ami volt, van és lesz.
a vagyok, aki vagyok, jöjjön, aminek jönnie kell... - nem küzdök, nem akadékoskodom, hanem igyekszem belesímulni.
és ez közel sem jelenti a megszentülés folyamatát, legalábbis nem azt a fajtát, amit mi laikusok kialakítottunk magunkban a szentségről.
jelenti inkább a türelmetlen, gyarló, kicsinyes önmagam elfogadását - akivel olyan nehéz barátságot kötni, hiszen elviselhetetlen és kiállhatatlan. kevés és fényévekre áll attól az Éntől, akit elvártam magamtól.
és amikor mindez megvan, elkezdődik a jelen. a vagyok. a vagyok, aki vagyok és leszek akinek lennem kell. sem több, sem kevesebb. pont én. és éppen így.

idősebbeknél szembetűnő ez az idővel való hatakírózás.
az ejnyebejnye be szép és csinos voltam és lám lám mivé is lettem..
 a bezzeg amikor én..
és a - csúnya és vén trotty aki számára már nem tartogat semmit az élet.
én nem a haláltól rettegek, hanem attól a fajta idős kortól, állapottól, amelyik retteg a haláltól.
ugyanis az időskor és a halál, elmúlás az élet része.
maga az élet.
helye és ideje van.
és kötelező felkészülni rá.
nem lehet átugrani, megkerülni, elsumákolni - bele kell símulni.
meg kell tanulni várni és benne lenni.
mindennel amim a táskámban van és amit nem sikerült egy életidőn át bepakolnom.
ennyi adatott - ezt tettem vele.
jó vagy rossz - nem ez a lényeg, hanem a volt, van és lesz.
esélyestől, életestől és elmúlásoktól tarkítva.

Utazás az időben...

Szeretem a jelenemet. Azokat az embereket akikkel körül vagyok véve, s akiket meggyőződésem szerint egytől egyig ajándékba kaptam. A családomat, a barátaimat és a kollegáimat, akiknek köszönhetően minden egyes napon a munkám is örömforrás.
Ezért nem utazgatom szívesen az időben.
Félek tőle.
Vannak bennem gócok, amikkel nem akarok semmit kezdeni.
Akkor és ott kellettek - gyakran táplálkozom, merítek belőlük, de góconként és nem teljes mennyiségben. Ugyanis az azonnal fulladásos halált jelentene.

Itt van az álom. Ugyebár az nehezen kontroll alatt tartható.
Volt az életemben egy ember, akivel kifizettem a jelenemet.
Na persze nem úgy mint a mesében. Hogy kedvesem ha kell a herceg add ide érte a hangodat. Sokkal késöbben jöttem rá, ébredtem tudatára annak, hogy cserébe a hangomat adtam érte.
Milyen nagy az Isten bölcsessége. Hogy nem tudunk előre mérlegelni az egészet szemlélve. Nem kezdenénk bele semmibe. Mert gyávák vagyunk és kényelmesek.
Mert ugye mennyire kényelmesebb lenne nekem is énekelgetni a tenger hullámai között, semmint a parton róni fájos lábakon a sokszor nehéz és izzasztó köröket.
De szép és értelmes körök ezek.
Én döntöttem. Nekem is kell végigjárnom.
Az akkori énekhangom - amin a lelkem dalolt valahol nagyon mélyen lehet. De megvan. Az elején azt hittem teljesen elveszett. A boszorkánynál maradt. De nem. Megvan. Csak meg kell tanulnom ismét megszólaltatni.
Attól még sajgó sebként mar az elvesztett ember felett érzett - évek óta nem szűnő fájdalmam.
Álmomban valamelyik éjjel (is) felkerestem.
Soha nem sikerül találkoznom vele.
Vagy az ajtó van zárva, vagy a hangom csuklik el. Soha egyetlen szó. Egy másik életé lesz a megkönnyebbülés. A beteljesedés édes fájdalma.

Közben meg utaztam a valóságban is.
Mint a királyfi aki az Örökkévalóságból hazamegy ezer év után, hogy felkeresse a szüleit, mert képtelen felfogni, hogy azok halottak.
Kimentem az éjszakába.
Könnyed és biztos lépésekkel, hiszen tudtam hazavárnak azok, akiket mindennél jobban szeretek.
És meggyőződtem sikerrel, hogy az otthonom már más.
Az Örökkévalóság maga - ahol nevemen szólítanak és én gyakran jelen vagyok.
Kellett ez a rengeteg sok év, hogy megtanuljam szeretni és tisztelni a jelent.
Akármilyen is legyen az.
Mert minden egyes félelemnek, fájdalomnak és örömnek egyformán helye van.
Végre nem azt várom, hogy vége legyen - hanem hogy hadd tartson örökké.
Gyakran lovagolom meg az időt, mint szarvakkal feszítő győztes szajha - aki megtanult urrá lenni a jelenen azzal, hogy elengedte magát.

Rájöttem, hogy már nem ragaszkodom tárgyakhoz. Régebben amikor azt játszottam a magam kedvtelésére, hogy ha hírtelen kellene pakolnom mi lenne az amit minden képpen magammal vinnék - gyakran támadtak nehézségeim az egy bőröndbe való beférkőzés szempontjából. Hiszen tele voltam mindenféle tárgyakkal, amit itt vagy ott megvásároltam, nehézségek árán beszereztem, kaptam vagy egyszerűen mellémszegődött az utam során.

Amióta megvannak a gyerekek alig vannak tárgyak amiket magaménak vallok. A cipők és ruhák nem vonzanak - ha nem lennének az sem lenne túl nagy baj, hiszen ha valami éppen kell a sok dugig tömött szekrény ellenére sincs semmim. Az ékszerek, bizsuk nem állnak közel hozzám, annak ellenére, hogy vannak és viselem őket. Könyveimmel úgy vagyok, hogy utóbb könyebben olvasok elektrónikus könyveket. Hiszen így nem zavarok senkit magam körül. Az olvasás meg amúgy is annyira intim mint a szex. Magánügy.

Nemrégiben lába kelt egyik ékszeresládámnak.

Pech, de benne volt a foglalógyűrűm és mindkettőnk karikagyűrűje.

Bevallom nem is vettem észre, hiszen nem hordok aranyat. Ebben meg külön az aranyak voltak, azaz amiket nem hordok.

Akkor tűnt fel, amikor valaki le akart akasztani - azzal mentegetőzve utólag, hogy hiszen még gyűrűm sincs, ami megállítaná a gyanútlan közeledőt a támadásban.

Akkor jöttem rá, hogy nincsenek tárgyak az életemben már, amik helyhez kötnének bármilyen szinten.

Amim van elfér két marékban. A két gyermekem. Mert a férjemnek ugye lába, szabad akarata és döntési joga van. Ha szegődni akar, ott lesz, ha meg nem nincs az a vontatókötél, ami elhúrcolná.

Minden interiorizálódott. 

Emlékek, már nem mellettem lévő de számomra örökre fontos emberek és kapcsolatok, a hitem, a mozgatórugóim, a vágyaim.

Nem emberekhez, nem helyhez és legkevésbé sem időhöz kötöttek.

Őrzöm még a nagymamám ereklyéit, de valójában már inkább bennem él, semmint a tárgyakban vagy azok jellegzetes illatában.

Azt hiszem tehát, hogy végre jófele haladok. Még nem a célegyenes, de legalább az irány stimmt.

Mindenem megvan ami a próbák kiállásához kell.

És mindent kellőképpen használni is tudok.

Kellett ehhez az eltelt 36 esztendő.

Minimum ennyi.

Amiből ha én dönthetnék felőle - akkor sem maradnának el a sötét évek, a bánat könnyei, a depresszió nehéz függönye vagy az öngyilkoló életszakaszok.

Így van rendjén, így van jól.

Két marék gyermek és a próbákhoz szükséges fegyverek.

S hogy mik a próbák?

A mindennapok.

Rutinostól és kihívásostól, nyugalmas és kísértésteljes időszakokkal egyetemben.

Mert az élet nem ennyi.

Közel sem.

Csak a szemünk szűkűlt be az időbe. Annak korlátolt határai közé.

Ahol egy emberötlő minden és ami igazán lényeges eltörpűl az önmegtagadásban.

Drága kisfiam holnap tölti hatodik életévét.
Azt hiszem minden további nélkül gyermekeim születése volt életem egyik legmeghatározóbb momentuma. Nem a maga rózsaszín és felhőtlen boldogságával, mert azt nem ismertem akkor sem, hanem azzal a csomaggal amit magukkal hoztak.
Egyik sem olyant mint a másik. Mindkettő nagyon különbözőt. És mindkettőnek teljesen mást sikerül ezáltal előcsalogatnia belőlem.

Nem tudom hogyan történik a Mennyek országában a gyermekelosztás. De azt hiszem személyreszólóan. A lelkek akik éppen megszületni készülődnek Isten társaságában leledzenek. És itt vagyunk mi a potenciális anyák. Akik nem föltétlenül döntés eredményeképpen, vagy tudatosan - de egyszer csak készen állunk az anyaságra. És az Isten bemutat. Megmutat. És megajánl. Nézd - szerintem ez az anya éppen neked való lenne. Annyira különböztök vagy annyira eggyek vagytok, hogy ez minden képpen megér egy életet.
És a Lélek dönt.
- Nem hinném... - mondja. Nekem inkább Ő dobogtatta meg a szívemet. És rád mutat. Ő lehetne az édesanyám.
És Isten megforgat és átgondol majd jóváhagy.
Valóban... kétségtelenül van mit tanulnotok egymástól. Majd elenged. Mert Ő az elengedés igazi nagy mestere.
És a Lélek megérkezik. A teljes káoszba. És rendet teremt. Először csak az anyaméhben. Majd az életekben és végül, de nem utolsó sorban a lelkekben.

Gyermekként nem voltak nagy álmaim az életről. Mindig azt éreztem, hogy keveset fogok élni. Egyre azonban élesen emlékszem, hogy egy hozzám hasonló gyereket szerettem volna, hogy sikerüljön végre megértenem és ismernem magam. Mert olyan ez, mint amikor szakmai elemzést tartasz magadról egy rólad készült videófelvétel segítségével. Látod a hibáidat felnagyítva, az erényeidet a maguk törpeségében és a szerethető, javítandó oldalaidat. Lesokkol a látvány, de éppen ezért hatékony. Van mit kezdened vele.
Az én álmom egy ilyen gyerek volt.
És lett.
Igazi ajándék. A felfokozott érékenységével, az altruizmusával, a sértődöttségével, makacsságával, jóságával és lobbanékonyságával.
Sokszor értetlenül áll mindenki a történések előtt. És én vagyok az aki tisztán látom és értem. Nem azért mert az anyja vagyok, hanem mert éppen olyan mint én.

Holnap lesz hat éves.
Lassan de biztosan gyurnom kell arra, hogy elengedjem. Hagyjam önmaga lenni - kiteljesedni és azzá válni, amiért leküldetett. Mert az nem értem volt. Ha meg igen, akkor azt sikeresen teljesítette.
Gyakran kérdezi, hogy szerintem mi az ő életútja. És mik lehetnek annak az ismertetőjelei. Melyek a fegyverei és hol találja meg azokat.
Készül az Életre.
Olyan fegyverekkel, amiknek a mai világ hiányában van.
Hatalmas lélekkel, empátiával, szeretet igénnyel, gazdag érzelmi intelligenciával és hihetetlen bölcs meglátásokkal.
A nővérét is készítgeti céljai felkutatására, gyakran ismételgetve neki: te nehogy azt hidd, hogy azért szűlt meg anyád, hogy engem bosszants...

Ahogyan én sem szülhettem meg őt, őket a magam örömére.
Hanem annál inkább a világ jobbá tételére, amely nélkülük szegény lenne és üres.
Ajándékok ők, akiket meg kell tanulnom megbecsülni, tiszteletben tartani és elengedni.
Meg kell tanulnom olyanná lenni, mint egy kicsiny leszállópálya. Karban tartani magam azokra az esetekre, ha le akarnak szállni, megpihenni - de mindig készen arra, hogy továbbengedjem őket magasan szárnyalni és ívelni - megmutatni a világnak azt a sok értéket, kincset és jót, amit magukkal hoztak és nem hogy elfejetettek volna, hanem továbbfeljesztettek és mesteri szintre emeltek.

Istennek meg csak azt mondanám, amit minden nap elmondok:
köszönöm, hogy anya lehetek és köszönöm ezt a két csodát, ami új értelmet ad az Élet számára az áldás és kegyelem szavak jelentéstárának.

Nem tudom mennyire döntés kérdése a boldog, elégedett pillanatok egyre gyakoribb magunkhozédesgetése - de tény, hogy elkerülhetetlen hozzá a nyitás és beengedés. Meglátásom szerint a boldogságnak nehézségi fokai vannak.

Vannak akik könnyedén lazák - avagy népnyelven hülyék - nekik valahogy alapból jár a boldogság, mert képtelenek fogni a mélységeket.

Vannak akik végigvergődik az életet a mélységek közepette - mindenre válaszokat keresve. Ők nagyon későre ébrednek rá arra a tényre, hogy a kérdések felének nincsen válasza.

És ismét vannak olyanok, akik megjárják a poklok poklát és a hetedik bugyorból visszatérve- egyszer csak hoznak egy a környezetük számára meglepő döntést. Ez már a szabadság - belső szabadság küszöbe. Hogy megengedik maguknak, hogy önfeledtek legyenek, sőt boldogok. Hogy megteszik a kellő lépéseket a változás érdekében - járjon az azzal, amivel járnia kell, vonjon maga után olyan lavinát, amilyent csak akar - ők juszt is...

És felállnak, megrázzák magukat, lerázzák magukról a közvélemény rövidzárlatot okozó állandó kontrollját és továbblépnek. Eggyel közelebb önmaguk fele, eggyel tovább a világmindenség szenvedésének felszabadítása érdekében.

Minden helyzet, állapot, kapcsolat valamilyen. Következményekkel bír. Jókkal és rosszakkal. És állandóan döntéseket kell hozni. Tiszta sakk minden egyes lépés. De ahhoz, hogy igazán bölcs és jó játékosok lehessünk, kell az a nélkülözhetetlen belső szabadság, amely bentről indul el kifele. Akarom, megengedem, elengedem, beépítem és újrakezdem.

Nem mennek jól a dolgaim párkapcsolati téren. Rendben van. Ez egy kis helyzet a nagy összefüggések sorozatában. Aminek további lényeges elemei a gyermekeim, az én saját életem, a másik, a mellettem élő élete, a szüleink élete, szűkebb és tágabb családunk élete, barátaink és ismerőseink élete, ami mind mind függ attól, ami velünk történik. Dönthetek úgy, hogy pontot teszek rá és meghozhatom azt a döntést - apró lépésekben, hogy kijár nekünk a boldogság. Nem a nagy, a megfoghatatlan, hanem az apró lépések tánca. Ahol minden egyes lépésnek döntő ereje van a nagy összefüggések szent mezején.

Nem lettem azzá, akivé szerettem volna lenni? Soha nem késő a változásra. Az önbeteljesítésre, az álmokra. Csak hinnem és tudnom kell, hogy kijár nekem.

A büntetés ideje lejárt.

Most a szereteté érkezett el.

Kis lépésekből a legnagyobbak fele.

Soha nem az egészet bogarászva - hanem apró, kis döntéseket hozva, amelyek képesek megváltoztatni az egész világ kerekének forgását egy sokkal jobb, pozitívabb, emelkedetebb irányba.

Napiszar.hu

Többször tettem említést már a fészbukkal való felhőtlen viszonyomról, mely szerint jó nekem vele lennem. Tudniillik valóban annyi embert sikerült elérnem, akiket valamikor régen elveszítettem. Intézek innen munkahelyi ügyeket, mozgatok szálakat - természetesen nem csak magánéleti síkon. Nincs az a személy akit ne lehetne elérni, akinek a tűzfalán ne lehetne áthatolni, ha már arckönyves profilja van. Történetesen ha kelletlen vagy illedelmetlen lenne személyesen felkérni - a fészbukos protokoll ezt is megengedi. Itt jóval hatékonyabb a lasszó.

Utóbb azonban nem szeretem azt amivé fejlődünk, ahova tartunk.

Egyre több a mellveregetés, a saját vállaink megpaskolgatása. Az önzsibbasztás. A de jó nekem... történet, ami nem vezet önismeretileg és fejlődés szempontjából sehova.

Vannak emberek akiket például kifejezetten sajnálok.

Svájci óra pontossággal tesznek fel magukról ugyanabban a kontextusban képeket. Van aki csak az arcával elégedett. Nagy, hatalmas profilokat tesz fel - egyiket a másik után, amelyen édesdeden bájolog és természetellenesen csücsörít. 

Van aki a testébe szerelmes. Ő az aki ölni képes a 166 lájkért. Képes vetközni, bedölni, kihajolni, felnyomni, behúzni, kitenni - csak legyen meg a napilájk.

Vannak akik mindent a gyermekeimért nyomúlnak. Azt hiszem én magam is ebben a csoportban tartozónak vélhetem magam - mert utóbb harminc gyermekeimképemhez csurran egy véletlenszerű fotó önmagamról, ahol a gyermekeim mögött húzódom meg önfeledten.

Vannak a félmeztelen lányok ismerősök.

Aztán az ilyentmégnemláttál videók állandó áldozatai - akik harmincadszor is bedölnek a pofátlan és kategórizálhatatlan lájkblöffnek.

Vannak a sunyogók. Akik magukról semmit, másról mindent.

Vannak a valamik megszállotai - lásd motrok, autók, tetkók, nők, repülők, pillangók, fák.

Vannak a baráti tömörülések - klikkek és klánok, akik csak önmagukban, önmagukért - kifele semmit. Nyilvánosan folytatnak baráti beszélgetést - amelyet akaratod ellenére végigolvasva úgy érzed magad, mint gyermekkorodban a nudista strandon. A másik rakja ki a lombost és te pirulsz.

Szóval... lassan csak azért, mert a placc találkozást is jelent.

De már érződik a vég halovány szele.

Mert egyszer szépen minden véget ér.

Majd jön valami más, de a pontot is éppen úgy illik átélni mint az újjászületést - egészen addig, ameddig meg nem érted, hogy a gyász is életed része. A valami megszületik, fejlődik, kivirágzik, van, elhervad és elmulik.

Mert ez az élet rendje.

Egyszer egy kedves ismerősöm azt állította, hogy jó nagy marha vagyok, hogy a családomnak élek - mivel ha egyszer az életben arra kerül sor, hogy a férjemmel elválunk, szépen egyedül maradok. Az sem lesz ki vigasztaljon...

Na ezen akkor jó mélyen el is gondolkoztam jó szokásomhoz híven.

Annak idején, amikor én gyermek voltam - hírtelen alternatíva lett a válás.

Ha nem ment, nem sokat javítgattak - gondoltak egyet és kettő lett belőle.

Ripp-ropp. Gyermekek serege nőtt fel félszülővel - akinek vállalnia kellett a válással a kettészakadást.

És tudod mit, lehet, hogy voltak barátnői akik megvigasztalták - de attől még a lelke csonka maradt. Mert a válás nem játék. Nem dobsz el egyszercsak úgy a hátad mögé akárhány évet bűntetlenül.

Egy szeretett tárgytól nehéz az elszakadás.

Itt vagyok félnegyven és mai napig siratom az első semicursámat és az első igazi shimanos mountain bikeomat - pedig azt követően is voltak és vannak jó bicikliim.

Vagy azok akik visszamentek a Teremtő Atyához és szerettem őket. Tudom, hogy jó helyen vannak, de attől még veszettül hiányzanak nekem.

Amikor előveszem azt az egy-két féltve őrzött tárgyat, ami Nagymamámra emlékeztet, a gyerekek sajnálkózva zengik kórusban: szegény anya...hiányzik a nagymamája...

És bármilyen is legyen a kapcsolat - kapcsol. Lelkileg, szellemileg, fizikailag. És minél több megoldatlan tényező terheli, annál lehetetlenebb az elszakadás. Elenegedem ha megoldottam. De ha nem, nem sikerül elengednem egy életidőn át sem. Minden egyes gondolat vagy személyes találkozás feltépi a sebet. A gyermekem aki hasonlít rá - iránta való szeretetem savként marja a szívemet nap-nap után.

Divat ma már mindenféle konstelláció a kapcsolódások terén. És mindegyikhez rendeltünk nevet is, hogy elviselhetőbbé avanzsáljuk - de ez mit sem enyhít a tényeken. Hogy fájni fog örökre. Sőt talán még azon túl is.

És igen, vannak megoldatlannak tűnő konfliktusok - de részem és része vagyok. Nem vághatom le és dobhatom ki, mert a fantomfájdalom marad.

És elsősorban a gyermekem sérül általa - éppen az akit óvni kívánok - sokszor elhamarkodott lépésemmel.

Valamiért éppen ő van mellettem. Valamiért éppen ezekkel a problémákkal és megoldatlan terhekkel küszködünk és valamiért ki kell ezeket bogoznunk. Nem le kell vágnunk, hanem ki kell oldanunk. Fel kell szabadítanunk. És ebben bőven van kétség és kétségbeesés, fájdalom és szenvedés, öröm és üröm. Mert feladat. És fejlődést ígér. A fejlődésnek ára van. Sokszor életára. Éppen annak az életnek az ára, amit annyira siratok. És amiről azt hiszem más mellett nem lenne ennyire elvesztegetett.
De ezzel csak szabadítani igyekszem magam. Mentegetni mintegy önmagam előtt. Akár a bukás előtt álló diák, aki alternatíva keresése helyett inkább meglóg. Fogalma sincs, hogy jövőben újrakezdi. Egészen addig, ameddig szembe nem néz és meg nem oldja az általa is kreált helyzetet. Én főztem, nekem kell megennem hát. Nem egyből, hanem kanalanként. És dönthetek arról, hogy inkább egyedül fogyasztom el az egész adagot, vagy juttatok másnak is, hogy ne csömöröljek meg az egy embernek sok ételadagtól.
Ebben dönthetek. De valójában semmi másban nem...

Anna lányom mindig hatalmas előszeretettel játszott nála idősebb gyerekekkel. Nem lefele választott barátokat, hanem felfele keresett kihívásokat. És valóban, ezek gyakran bizonyultak kihívásoknak, sőt olykor annál is többnek, ami könnyekre fakasztotta és arra késztette, hogy kevesebbnek érezze magát, mint ami.
Nem sokat tehetettem ez ellen. Sokszor átbeszéltük - és minden egyes alkalommal megígérte, hogy ha majd ő lesz a nagy, hát nagyon odafigyel a kicsikre, hogy ilyen rombolásokat ne okozzon senkiben.
És igen. Híven tartja magát ígéretéhez. Odafigyel a kisebbekre, a gyengébbek védelmére kel és ha teheti tehermentesíti az édesanyákat a játszótéren.
Igazán büszke vagyok rá.

Szegény Balázs meg éppen most szállt fel erre a hajóra.
Korábban is kipróbálta, nem volt sikeres utazás, lemondott róla.
A vakáció azonban új kihívásokkal tarkította a repertoárt.
Tele a játszótér mindenféle életkorú gyerekekkel.
És mit csinálnak a fiúk minden időben? Fociznak.
Jóval nagyobbak mint ő. Ott vannak a vele egykorú barátok, akikkel imád együttlenni, mégis - ha megjelennek a nagyobbak, mint mágnes vonzzák, hogy társaságukban lehessen.
Múltkoriban egy egész műsorral érekezett haza - széles skáláját felvonultatva a mindenféle válogatott trágárságoknak.
Valósággal megterhelték a hallottak. Megegyeztünk abban, hogy maradunk a megfelelő barátoknál - de nem tartott sokáig az ígéret.
Előkerült a labda és beindult a minden fiút vonzó fociőrület.
Ami tartott máig. Ma ugyanis letette a lantot.
Fejberugták.
Majd mire összetákoltam és visszaengedtem - sípcsonton kapták.
Majd örömében elrugott egy éppen készülő tizenegyest - hát kidobták.
Törött lélekkel érkezett.
Rettenetes ez egy anyának. Semmit nem tud tenni.
Ott vagyok, vigasztalom, átbeszéljük, elhumorizáljuk - de képtelen vagyok helyette megérteni, jól csinálni, felnőni, megvédeni magam, beilleszkedni.
Ezek az ő harcai. Az ő kicsi muníciójával, semmi kis fegyvereivel.
Ott zokogott a karomban és semmit nem tehettem.

Eszembe jutott a saját gyermekkorom. Nálam is mindig mindenki sokkal nagyobb volt. És nem vigasztalt, hogy a kortársaimat leköröztem, hanem csak az fájt, hogy nagyon későre sikerült felzárkóznom a korkülönbség miatt.
Egy biztos - és ezt akkor és ott tanultam meg saját bőrömön.
Mindig figyelek a gyengére, az elesettre, a másik - a mellettem lévő érzéseire, félelmeire, bánatára és örömére.
Ha ezt nekik is sikerül ezekből a fájdalmakból megtanulniuk - talán nem is annyira hiábavaló a szenvedés...

Csontig lerágott az a mondás, mely szerint a rászorúlónak nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani őt halászni, hogy késöbb se marajon éhesen. De éppen ettől aktuálisabb, mint eddig bármikor. Egyre nagyobb a szegénység, a munkanélküliség és kilátástalanság és egyre többen vannak azok, akik elkezdenek kilincselni kétségbeesésükben.

Már nem tudom a felnőtteket sajnálni. Immunissá váltam a sok nyomor láttán, de a gyerekek azok kétségbeejtenek. Mert ők egy ilyen helyen valóban elveszettek. Nem tudom a nevelésen és egyenlő esélyek megteremtésén kívűl mi lehetne az ami kiragadná őket ebből a jövőtlenségből. És még akkor sem garancia a siker. Mert a nyomorban a rövid távú de gyengébb megoldások számítanak. A valamikori eredmény vizualizálása nem elégít ki fizikai szükségleteket. Ezekben a helyzetekben az itt és mostnak van szava. Ezért születik meg a nyolcadik a gyerek csattogó hidegben az utcára - hogy rövid időn belül a család bevétele gyarapodjon egy kis pénzzel. Ha két évig is, de legalább annyi biztos. Utána jöhet a kilencedik. Ami amúgy is jön szinte magától.
Ami szintén egy enigma. Míg a jóléti társadalom küzd a házasságok és párkapcsolatok ellaposodása ellen, a szexuális összhang megtartása érdekében házasfelek között - ott vannak ezek a családok, ahol egy fedél alatt, hidegben, éhesen meghúzódik tíz-tizenkét ember, rágcsálókkal, bogarakkal egyetemben és van kedvük az intimitásra, egymáshoz, a szexuális együttlétre. Nem kellenek ajzószerek, nem kell csábítás, nem gond a megtermékenyülés - nem kérdés valójában semmi - csak az extra gyermekpénz - esetleg egy harmadik fogyatékkal élő vagy krónikus beteg gyerek árán is.

Közben meg elveszítettem a népszerűségemet. Stratégiát váltottam. De még élek. Már nem adok, hanem igyekszem szövetségeseket keresni közülük. Halászbotokat biztosítok és horgászni tanítok - de nem szeretnek részt venni a képzésen.
Ha nincs kész hal, baszhatom a képzésemet.
Lehet, hogy nincs igazam, de bezártam a szívemet is. Más szemmel látom a jövőt. Ők azok akik idős, reszketeg koromban hátúlról lecsapnak a számlákból maradt kevéske pénzemért. Ők azok, akik a szórakozásból hazaigyekvő lányomat agresszálják. És szintén ők azok, akik az udvarlásból hazaigyekvő fiamat elverik.
Hát nem.
Már most nem.
Ha kellenek esélyek - emberséges bánásmód, jövő - kerítünk. Mert van. Minden igyekvő embernek helye van a társadalomban. De ha nem - hát nekem sem maradt semmim. Mindenemet elhordták. Szétkapkodták, akár a varjak.

Tanítom a gyermekeket a világra. Hogy ne késöbb lepődjenek meg. Minden bizonnyal félnek. De jobb félni, mint megijedni.
Megijedni mint az a tízéves gyerek, akit utcán hazafele szólítottak le - és életébe került. Vagy akit kicsibarátja segélykiáltása mentett meg az elkerülhetetlentől. A világ tele van beteg emberekkel. És egyre szűkűl a biztonság köre. Már azt sem tudhatjuk pontosan meddig is terjedhet.

És ezen körülmények között valóban kihívás megmaradni igazán jónak. Lelki tisztának. Segítőkésznek. Altruistának. Amikor mindenki saját kártyáira játszik és a tét nem más, mint saját életed.

Azt hiszem ha elég nyitottak vagyunk, minden nap tanulhatunk valami igazán nagyot az Élettől. Évek óta szociális szférában tevékenykedem. Az utóbbi évek csak az igazán nehéz esetekről szóltak, amik gyakran rányomták bélyegüket a mindennapjaimra, gondolkodásmódomra és életfelfogásomra.

Gyakran hajlok afele, hogy arany középutakat keressek a megoldások mezején - azzal a jelmondattal, hogy nem föltétlenül úgy jó vagy helyes, ahogy én látom. Vannak más jók és más helyesek is, amikre esetleg én a saját kis életteremben nem vagyok eléggé fogékony és kiélezett. De ha az ők szemükkel nézem az adott jót, mindjárt felismerem benne az elfogadhatót és járhatót, követhetőt.

Itt van ez az eset.

Hónapok óta tévelygek a labirintusában.

Más első percekben, az első lépések alatt tudtam, hogy nem a saját helyzetemből kell Letekintenem az eset körülményeire, hanem alázattal le kell húznom képzeletbeli lábbeliimet és fel kell próbálnom agyilag és lelkileg azt a csukát, amivel ők halasszák az utat.

Fiatal, velem egyidős hölgy - krónikus betegen, súlyos szinte magatehetetlen állapotban. Önmagát elrendezni is képtelen - mégis egy valami sokkal erősebb benne, mint az átlagban: a gyermeke iránti szeretete és odaadása.

Amikor először találkoztam a gyerekkel és a körülményekkel, amiben élnek, valósággal lesokkolt. A piszok, kosz, fertő, kilátástalanság és a veszély, amiben a gyermek élt. Minden egyes az otthonában eltöltött perce maga volt a visszaesés, az esélytelenség és a Halállal való incselkedés. Hiszen amíg édesanyja betegen feküdt - ő felügyelet nélkül semmiskedett bele a világba nap, nap után. Mindenkinek aki az esetet látta elsőre az volt a megvétózhatatlan szakmai véleménye, hogy a gyermeket el kell távlítani otthonából. 

Volt valami megfoghatatlan ebben az anya-gyermek kapcsolatban. Valami életen inneni és túli, ami elővigyázatosságra intett minden egyes döntés meghozatala előtt.

Közben a gyermek biztonságos helyre került - időleges szociális ellátásba, ami azt jelenti, hogy heti öt hétköznapot tölt távol otthonától, a hétvégeket a szülői házban, az édesanyja mellett. 

Magától érthetődő volt, hogy a következő lépés a krónikus beteg, jelen esetben az édesanya elhelyezése kell legyen. Aki nem részesül megfelelő ápolásban, gondozásban, felügyeletben, rehabilitációban és a körülmények amelyben él - enyhe szavakkal körülírva is - elviselhetetlenek.

Nekem...

Nekünk...

És itt kell óvatosan és körültekintően meghúzni a vészfékeket.

Mert kérdem én - mit jelent a megfelelő körülmény?

Ami nekem létszükséglet, az sokak számára megengedhetetlen luxus. Ami számomra ésszerűtlen pazarlás - az mások számára hétköznapi, megszokott szükséglet.

Most is ugyanazt érzem mint első nap - de erőteljesebben és biztosabban mint eddig bármikor - nem erőszakolhatom a gyümölcsfára a fenyőerdő vagy tölgy életkörülményeit, mert nem szabhatom egységessé minden egyes fa számára a normalitás mércéjét.

Vannak növények, amik naponta és ismét vannak amik csak hetente igényelnek vizet és törödést. Ha többet vagy kevesebbet kapnak, kipusztulnak.

Feltevődött a kérdés az újraültetést illetően - ami legtöbb esetben egyenlő a lassú de biztos kiszáradással és pusztulással.

Kérdem én - van ennek értelme?

Pedagógiai szempontból ezt az elvet a legjobban a waldorf irányzat érti, éli és teljesíti.

Anyaként és növényszeretőként én magam is kezdem felismerni.

Mindkét gyerekemet szivem teljes szeretetével szeretem - de nem igényelnek ugyanazon törődést. Az egyik többet, a másik kevesebbet. Erősségeik és gyengeségeik sem egyformák. Van amelyik ebben, van amelyik abban igényel vigaszt és támogatást.

Legfontosabb szabály tehát megismerni és elfogadni őket.

Azt hiszem ez sikerült ma nekem.

Megtanulni megismerni és elfogadni a másikat - a maga igényszintjével, életterével, történetével, állapotával. Ami nekem elsőre sok(k) - számára azonban az elfogadható. Élet...

Nem ítélkezni, nem elhamarkodottan dönteni, nem leszólni - hanem csendben maradni, figyelni, belenézni, megszokni, megérteni és elfogadni.

A másikat. 

Aki éppen olyan mint én és mégis annyira de annyira más...