2014. június 25., szerda

Van ez a nagymama...
Sokszor írtam már róla. Régóta kínlódunk már mindenfelől vele. Ő meg az élettel amióta megszületett...
Neveli három unókáját, akiknek a szülei egyszer csak úgy gondolták, hogy elég, nem csinálják tovább. És olyan szeretettel, odaadással és erővel teszi, hogy egy elkötelezett anya sem jobban. Bármire képes. Betegen, idősen, gyengén. Megy. Halad, Teszi egyik lábát a másik után - nem riad vissza semmitől és senkitől. Ennek ellenére az élet nem hagyja békében meglenni. Hol éhség, hol adósság, hol kilakolttás fenyegeti - ő akkor sem adja fel.
Van az a szerencsétlen helyzet, hogy béreli a lakást az államtól. Szolgáltató és cég lévén a behajtó - nem ismer eseteket, csak számokat. És bármennyire legyen lelkiismeretes valaki, kicsi jövedelemből nem képes felvenni a harcot az egyre növekvő számlákat kihozó szolgáltatóval szemben.
Ki tudja hányadik alkalommal áll a kilakoltatással fenyegető levéllel a kezében és könyörög az Égieknek, hogy időben jöjjön a nyugdíj. Kap egy kis haladékot, majd folytatja tovább a következő alkalomig, amikor ismételten, ki tudja már hányadszor is ott a végrendelet a kezében. Nem magáért teszi. Mert ha róla szólna, nem tenné. A gyermekekért harcol - akik nem tudom, ha felfogják valaha is azt az áldozatot, amit ez a nagymama vállal értük.
Mondom neki ma kishitűen, elkeseredetten - hogy megint megúsztuk - de vajon meddig... Ajánlom, hogy adjuk be a gyermekeket hétfőtől-péntekig alapítványhoz - legalább ételük, ruháztuk, taníttatásuk, gyógyszerük fedve van... A kicsi beteg. Nagyon beteg. És ritkán, alig jut gyógyszerekre. A nagymama gyógyszereiről nem is beszélek, mert arra sem idő, sem anyagi fedezet.
Ahogy gondolkodik, magamat látom a szemében.
Nem a tükörképem néz vissza rám, hanem az örök anya, az ős anya, a mindenek anyja tekint felém elfáradt szemeiből.
- Évike - én nem adom...
Lehet, hogy ott van étel, van gyógyszer, van ruha - de ha szegényen és nyomorba is - de így együtt ... ezt nem pótolja semmi.
Éhesen a sötétben összebújunk - mindenki elmondja, hogy mire vágyik, öleljük és szeretjük egymást és telik egyik nap a másik után.
Úgy meg - csak az étel és ruha lenne... És hétfőtől péntekig az nagyon hosszú idő...
A szívünk mind megszakadna.
És értem én a nagymamát.
A jelenlét ajándékát, azt, hogy a másik ott lehet - tényleg az Égvilágon nem pótolja semmi.
Most, hogy kifizették a számlát és enyhén vannak minuszban - egy hónapig zavartalanul lehetnek egymáséi.
Maradt egy nagy necc pityóka és egy fél kenyér.
Ha elfogy - marad az ölelés.
De hogy már az sem?...
Ahogy néztem édesanyám szerető, meleg és puha keze jutott eszembe:
Mesebeli kiskirályhoz
Betévedt egy kisleány
Hogy az éppen uzsonnázott
Tulipános udvarán.
Ugye szép itt? Ugye jó itt?
Nézz csak ide meg oda,
Bársony itt a gyepes udvar
Drágakő a palota.
A mi libánk ezüsttollú,
Aranyszőrű a cicánk,
Ugye itt maradsz nálunk
Örökre te kisleány?
Köszönöm a meghívást de
El nem fogadhatom.
Szalmatetős kicsi kunyhó
Az a ház, hol én lakom.
A mi libánk közönséges
S nem aranyos a cicánk,

De ott van az én két testvérem,
Édesanyám meg  apám.
Ha ölelnek, ha csókolnak,
Fejem rájuk hajthatom,
Szalmatetős kicsi kunyhóm
A világért nem adom!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése