Meséli a barátnőm, hogy van egy székelyföldi kisfalu, amelynek a lakói megegyeztek abban, hogy nem adják idegen kézre az ingatlanokat. Mindvégig törekedni fognak arra, hogy a falu maradjon meg annak ami - csendes, utópisztikus helynek, ahol jó élni, lenni, pihenni, lakni, hazajárni.

Közben meg a szokásos pénzbeszélkutyaugat, valaki eladta az ingatlanját és cigánykézre került. Az addig csendes, biztonságos kisfalu hónapok leforgása alatt metamorfozálódott a rémálmok szigetévé. Elkezdődtek a lopások, állatok megcsonkítása, zárni kellett kapukat, bicikliket, ajtókat, sziveket. Volt aki soha életében nem látta a kapuja kulcsát. Azt sem tudta hova kapkodjon ijedtében.
Na s akkor - utolsó cseppként összefogtak és kifüstölték a cigányokat egyszer és mindenkorra a faluból. Punktum.

Anyosoméknál is mindig megmosolygom. Van kulcs - hogy egyszersekellakkorislegyen, de valahogy nem abban az értelemben használják, mint mi. Vagyis mint mi most.
Hiszen régebben - ki ne írt volna vagy olvasott volna olyan levelet életében: hogy drága édesanyám vagy drága kisfiam, kislányom - el kellett menjek hamarabb. Az ajtót bezártam, a kulcs a lábtörlő alatt. Melegítsd meg az ebédet, tanulj. Sietek haza.
Vagy az is egészen ismert és bevett szokás volt, hogy bezártuk az ajtót és a kulcsot besuvasztottuk a lábtörlő alá vagy a postaládába, ami nem volt bezárva.
Nos anyosoméknál is lelkiismeretesen zárnak, de a kulcsot valami nevetséges, mindenki által ismert és használt helyre teszik. Gondolom, hogy ha tűz ütne ki, akkor ne kelljen betörni, feltörni és kapkodni...

Az utóbbi időben rengeteg a lopás.
Melyik népcsoportra gondolunk először?
...
Na igen.
Mindenkinek ez az első megállapítása: biztos cigányok voltak...
Tény, hogy olyan sporteszközökkel száguldanak itt a szemem előtt, hogy csak nyelek nagyokat. Szuper görikkel, megfizethetetlen biciklikkel, rollerekkel, gördeszkákkal.
A tegnap a másikon egy közel 3oo ronos sportcipő volt, amire már régen fáj a fogam, de döntöttem . inkább kihúzom.

S akkor ma betörnek kedves barátnőm, kollegnanőm lakásába, aki sérült ugyebár. Nem adta meg magát, hanem a semmiből, segítséggel és kegyelemmel felépített egy egyesületet fogyatékkal élő társaiért. Embereken segít - nem elvárja a segítséget, ötletel, jövőt teremt, szívvel-lélekkel van.
És többek között egyesületi javakat visznek el. Olyasmiket amik nélkülözhetetlenek a munkához. Az egyetlen olyan laptopot például, amin könnyedén tud dolgozni - abban a pozícióban amiben egész nap ülnie kell.
Nem tudom ki tehette.
Nem tudom hogy lehet feldolgozni a félelmet, a sokkot - hogy idegenek jártak a lakásban és feldulták azt.
Ahogy azt sem tudom, hogy milyen lelkiismerete van annak, aki kileste és annak a tudatában, hogy egy idős és egy fogyatékkal élő embert rabol ki, mégis megtette.
Nem biztos, hogy cigány volt.
Ne ítélkezz.
De, hogy lelketlen az tény.
Mert a sok adat, munka, félkész munka - pótolhatatlan értéket jelent.
Az anyagi ahogy megy, úgy jön, na de a lelki az törik.
Bizalmatlanokká lettünk egy olyan világban, ahol azt hittük, jót tenni jó...
Mától kezdve valahogy így - jót tenni rizikós.
Vagy hogy is mondja a román: facerea de bine este futere de mama...