Az, hogy kamaszt nevelni mennyire nehéz - már-már legenda. Lépten nyomon zengik, megijesztve a már amúgy is megrettent szülőt. És nem is annyira a problémával van baj, ami eleve megoldható lenne, hanem a probléma felvetésével, ami semmilyen szinten nem biztosít kulcsot számunkra, hiszen eleve rossz a felvetése.
Nem kell semmi több a megoldáshoz, mint egy kis időutazás.
Nem csodagép segítségével, hanem emlékezetünkre támaszkodva.
Milyen volt nekem kamasznak lennem?
Milyen nehézségekbe ütköztem?
Miért nem szerettem kommunikálni - vagy ha igen - az miért torkollt ordítózásba, sőt ruháim és stílusom terén üvöltözésbe minden egyes alkalommal.
Miért érte meg nekem - és vajon tényleg megérte-e - rosszba lennem azokkal az emberekkel, akiket a legjobban szerettem, akikhez a legjobban ragaszkodtam?
Mit vagy kit kerestem?
Hol és kikben véltem felfedezni önmagam?
Mitől tűnt élhetetlennek a világ és mi volt az ami megnyugtatott?

Sokszor és sokat mesélek nagymamámról. Igen nagyon szerettem. Ő volt aki életemnek egyik legnehezebb időszakában nem tett erőfeszítéseket arra, hogy megértse mi zajlik bennem. Nem kérdezősködött, nem vont felelősségre, nem akart megváltoztatni és soha nem akart beszélni róla.
Mindenki más megkérdezte, hogy miért hízok vagy fogyok.
Miért öltözöm úgy akár egy hippi.
Miért hallgatok hallgathatatlan zenéket.
Miért bandázom.
Miért bújok az olvasmányaim mögé.
Miért nem megyek ide vagy oda.
Ő nem.
Ő nem kérdezett. Volt....
Megvárt és nem vetette a szememre, hogy két napja nem jártam ott. Ha egy nap háromszor mentem vissza - nem fírtatta, hogy miért tettem. Örült neki.
Ha nem meséltem, nem kérdezett.
Ha meséltem meghallgatott.
Nem akart megérteni.
Elfogadott.

A kamasz elkezdi önmagát és a világot keresgélni. Önmagát definiálni, a világot megismerni, az értelmet elfogni - és mindebben saját szerepeit megkeresni. Az elején egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy szerepei vannak. Azt hiszi, hogy oszthatatlan. Talán innen a legtöbb galiba. Itt kezdődnek el a konfliktusok. A szülei szemére veti, hogy nem ismerik (el) - miközben ő nem tudja elfogadni és megérteni, hogy a gyermeki ő és a felnőtté kinyíló ő - egy és ugyanazon személy, két különböző szereppel, amik éppen olyan jól megférnek egymás mellett, hogy abból nem kell problémázgatni.
Minél több a szerep, annál több a galiba.

Hogy mit tegyen a szülő?
Legyen.
Ne kérdezzen. Ne fírtasson, ne számoltasson, ne keressen jeleket.
Legyen.
Ez a legtöbb amit megtehet.