Annak idején, amikor én gyorskorcsolyáztam, nem igazán lehetett görkorizó fiatalokat látni a város utcáin. Voltak a hokisok, akik tudtak görizni és volt is mivel nekik, voltak a futókorisok ugyebár, akiknek szintén volt mivel, illetve voltak a négykerekű, cipőre köthető görkorik, amikkel nem lehetett túl nagy sebességet megfogni, mert fejreálltál.

Nekünk, akiknek hazaadták a korcsolyákat és göriket a lelkünkre kötötték, hogy utcán nem használni... Nem igazán lehetett kereket kapni hozzá. Volt egy régi gyorskoris bácsi, aki sajnálatból készített kereket, de nem volt ez számára megélhetési forrás - mindig duzzogott, amikor megkértük, mert egyébként cipész volt. Táskát, cipőt és ehhez hasonlókat javított.

A felköthető görik, amiket használtunk az utcán - mégis óriási élményt voltak képesek nyújtani. Ritkán használtuk őket párként. Hogy egyszerre több embernek is örömforrást jelentsenek - fél lábra húztuk és úgy eresztettük lefele a hegyen, egészen az orrvérzésig, vagy bőrradírig.

Egyszer sietnem kellett valahova.

Tojást sem lehetett kapni - azt kellett vinnem A pontból B pontba valakinek aki megszorúlt. Nekünk volt éppen, házi és több is. Hogy gyorsabban haladjak és visszamehessek játszani - felkaptam a gyorsgörimet és azzal mentem. A Suceava utcaba tartottam éppen. A kanyarban éppen egy házat renováltak. Apró kövek hevertek a kanyarban alattomosan, várva a siető görkorist - jelen esetben engem. Akkorát vetettem, hogy azt hittem reptemben, többé soha nem kelek fel. Ceausecu idő járván persze, hogy fontosabb volt a tojás mint a testi épség és egészség. Emlékszem, ahogy átsuhant rajtam - inkább a karom, mint a tojás...

Egy sem tört el.

Akkor jöttem rá, hogy a göri másra is használható, mint a kötelező edzés. Utána gyakran göriztem előszeretettel. Addig ezzel a mindentudó párral edzésen kívűl soha.

Ma a gyermekeknek görizni támadt kedve.

Annánál, aki hamarabb görizett, mint hokizott - bevett szokás.

Balázsnál nem.

Nála a göri munkaeszköz. A görizés meg munka. Nem is hitte volna, hogy használható másra is - egészen a mai napig. Amikor három órán keresztül nevetve kergették egymást a nővérével és megtanult hegyen lefele ereszkedni, ugratni és marhulni vele. Alig tudtuk leszedni a lábairól. Ha tőle függött volna, azzal zuhanyzik és tér nyugóvóra.

Kisímult az arca - nem versenyzett, nem összpontosított, nem hiányolta a védőket - megtanult esni és nevetni. Hangosan, gyöngyőzően, gyermekien.

Jó volt nézni a metamorfozálódott gyermekarcot, ahogy a feszűlésből átengedi magát a játéknak.

Anyaságom jutott párhúzamosan eszembe.

Mondják gyermeket szülni és nevelni sokkal előnyösebb fiatalon, hiszen az embernek van még hozzá türelme. És nem tudok egyetérteni. Nekem idő kellett, míg anyává értem. Ha újra élhetném annyi minden nem bántana és bosszantana. Tudnám és tisztelném, hogy ez az egyetlen esély adatott a boldogsághoz. Ami soha többé nem tér vissza. Minden percét maximálisan élvezni kell. Akkor is ha sír, akkor is ha beteg, nyűgős, hisztis, neveletlen és engedetlen. És éppen mint ma - lennének dolgok amiket nem hallanék meg. Egyszerűen továbbmennék. Élvezve a pillanatot, az egyetlent és feledhetetlent, megismételhetetlent.

Idő kell míg az ember eljut ide.

De ez a pont mindent megér.

Minél hamarabb következik be annál nagyobb ajándék.

Egyes emberek szenvedése és fájdalma nem állítja meg a világot. Megy minden tovább a régiben, anélkül, hogy a Föld úgy döntene, nem képes a továbbiakban elhordozni azt a szennyet, amely bűntetlenül rajta folyik időtlen idők óta megállás nélkül.

És a földi életben nem érdem szerint mennek a dolgok.

Vannak akik zavartalanul semmiskedik el a rendelkezésükre álló életet, anélkül, hogy bármi is megállítaná őket akár egy percre is.

És vannak akiknek mérhetetlenül kijut az elviselhetetlenből.

Azt hinnénk, ha egynek a vihar megtépázza a marhaállományát, legalább a háza a békében marad. De nem. Az életben nincsenek szabályok és nem igaz, hogy villám nem csap kétszer ugyazon helyre.

Itt van ez az édesanya.

Nem tudom, hogy volt e könnyebb valaha.

Ha elégedetlenkedő és életutját mgvétózó kényelmetlenkedővel találkozom - emberként biztosan ennek a hölgynek az életébe taszítanám legalább egy időre, hogy tanuljon, szenvedjen és fejlődjön.

A fiatal hölgy egyedül nevel két gyermeket.

A nagyobbik évek óta beteg. Súlyos beteg - annyira, hogy minden év ajándék.

A kisebbik élete, eredményei eddig el örömöt jelentettek ebben a nehéz helyzetben. Azonban rövid ideje fény derűlt a felfoghatatlanra - a kisebbik is beteg.

A hölgyet hallgatom, aki gyakran megpihen nálunk - segítséget, támaszt és vigaszt keresve.

Igazi kiválasztott.

Nem elégedetlenkedik, nem kiabál hangosan - csendben viseli azt, amit rámért az élet.

- Az orvostudomány fejlődik - ahogy az orvosok is emberek. Mi van, ha helyrejön és én halálra emésztem magam. Vagy mi van ha meggyógyítják és én már képtelen leszek hálás lenni...

Legtöbben beletörnénk.

Szilánkokra szakada a szívünk, amely a jólétben méri a megelégedettséget.

És addig van jól, amíg mindenünk megvan.

Ahogy már nem, vagy nem úgy, ahogyan mi szeretnénk, eltörünk. Több helyen és visszafordíthatatlanul.

Ezeknél az anyáknál minden nap ajándék.

A másik jelenléte, a mosolya, egyetlen délután a hétből, amikor a gyerek jobban van - kevésbé vannak fájdalmai, ritkábbak a rosszulétei.

Ők szívből örülnek és mosolyuk lélekből jön.

Nem mondják ki, de látom, mindent tudnak az életről.

Pontosan tudják, hogy egyszer majd jobb lehet.

Ha nem is most, de valamikor minden bizonnyal.

És ha utolsó percben is, de a segítség pontosan akkor érkezik, amikor már nagyon szükség van rá.

Amikor már nincs tovább - csak eddig volt...

Ők azok az anyák, akik állandó szakadó esőben is mosolygósak.

Mert pontosan tudják a gyerek számít rájuk.

Az erőt nem magukból merítik, hanem egy olyan forrásból, amely kiapadhatatlan.

Megszünik idő és tér - és semmi sem lesz fontos, csak az ami van. A jelen. A maga ízeivel, színeivel és veled, azzal, hogy még itt lehetsz...

Látom magam előtt az Urat, ahogy a magasból letekintve nagy gonddal és körültekintéssel válogatja ki eszméinek megtestesítőit, és utasítja az angyalokat, hogy jegyezzenek be mindent egy nagy könyvbe.

-Arnold Elizabeth: fiú, védőszentje: Mátyás.
-Frederick Marjorie: leány, védőszentje: Cecilia.
-Martin, Caroline: ikrek, védőszentjük. . . adjuk nekik Gellértet! Ő már hozzászokott a közönségességhez.
Végül az Úr átnyújt egy nevet az angyalnak, és elmosolyodik:
- Ennek az asszonynak adjunk egy fogyatékos gyermeket.
Az angyal kíváncsiskodik:
-Miért éppen neki, Uram? Hisz olyan boldog!
-Éppen azért - mosolyog az Úr. - Hogy adhatnék fogyatékos gyermeket olyan asszonynak, aki nem ismeri a nevetést? Kegyetlenség volna.
-De lesz-e hozzá elég türelme? - kérdezi az angyal.
-Nem akarom, hogy túl sok türelme legyen, mert akkor belefullad az önsajnálatba és elkeseredésbe. Ha túlesik az első megrázkódtatáson és legyőzi a sértettség érzését, jól fog boldogulni a helyzettel. Figyeltem ma ezt az asszonyt. Meg van benne az az öntudat és függetlenség, amely oly ritka és oly szükséges erény egy anyában. Látod, olyan gyermeket adok neki, aki a saját világában fog élni. Az anyának ezzel kell majd együtt élnie, és ez nem könnyű dolog.
-De Uram, talán nem is hisz benned!
Az elmosolyodik:
-Az nem baj. Azon segíthetünk. Ez az asszony tökéletesen megfelel. Megvan benne a megfelelő egészséges önzés.
Az angyal levegőért kapkod: - Önzés??? Hát az önzés erény?
Az Úr bólogat:
-Ha nem tud néha elszabadulni a gyerekétől, nem fogja bírni a dolgot. Igen, ő az az asszony, akit megáldhatok olyan gyermekkel, aki nem tökéletes. Most még nem tudja, de irigyelni fogják őt. Soha nem fog bedőlni az üres szavaknak. Soha nem fog megtenni konvencionális lépéseket. Amikor a gyermeke először mondja neki, hogy "anya!" , csodát fog átélni, és ennek tudatában is lesz. Ha elmeséli gyermekének, milyen egy fa vagy a naplemente, olyannak fogja látni a teremtményeimet, amilyennek kevesen látják. Úgy látja majd a dolgokat, olyan tisztán, ahogy én látom. A tudatlanságot, a gonoszságot, az előítéleteket. És megengedem neki, hogy fölébük emelkedjen. Soha nem lesz majd egyedül. Minden napján, élete minden percében mellette leszek, mert az én munkámat fogja végezni, és ez olyan biztos, minthogy mellette állok.
-És ki legyen a védőszentje? - kérdezi az angyal, és tolla megáll a levegőben.
Az Úr elmosolyodik:
-Elég, ha adunk neki egy tükröt.

- Erma Bombeck -

Van ez a nagymama...
Sokszor írtam már róla. Régóta kínlódunk már mindenfelől vele. Ő meg az élettel amióta megszületett...
Neveli három unókáját, akiknek a szülei egyszer csak úgy gondolták, hogy elég, nem csinálják tovább. És olyan szeretettel, odaadással és erővel teszi, hogy egy elkötelezett anya sem jobban. Bármire képes. Betegen, idősen, gyengén. Megy. Halad, Teszi egyik lábát a másik után - nem riad vissza semmitől és senkitől. Ennek ellenére az élet nem hagyja békében meglenni. Hol éhség, hol adósság, hol kilakolttás fenyegeti - ő akkor sem adja fel.
Van az a szerencsétlen helyzet, hogy béreli a lakást az államtól. Szolgáltató és cég lévén a behajtó - nem ismer eseteket, csak számokat. És bármennyire legyen lelkiismeretes valaki, kicsi jövedelemből nem képes felvenni a harcot az egyre növekvő számlákat kihozó szolgáltatóval szemben.
Ki tudja hányadik alkalommal áll a kilakoltatással fenyegető levéllel a kezében és könyörög az Égieknek, hogy időben jöjjön a nyugdíj. Kap egy kis haladékot, majd folytatja tovább a következő alkalomig, amikor ismételten, ki tudja már hányadszor is ott a végrendelet a kezében. Nem magáért teszi. Mert ha róla szólna, nem tenné. A gyermekekért harcol - akik nem tudom, ha felfogják valaha is azt az áldozatot, amit ez a nagymama vállal értük.
Mondom neki ma kishitűen, elkeseredetten - hogy megint megúsztuk - de vajon meddig... Ajánlom, hogy adjuk be a gyermekeket hétfőtől-péntekig alapítványhoz - legalább ételük, ruháztuk, taníttatásuk, gyógyszerük fedve van... A kicsi beteg. Nagyon beteg. És ritkán, alig jut gyógyszerekre. A nagymama gyógyszereiről nem is beszélek, mert arra sem idő, sem anyagi fedezet.
Ahogy gondolkodik, magamat látom a szemében.
Nem a tükörképem néz vissza rám, hanem az örök anya, az ős anya, a mindenek anyja tekint felém elfáradt szemeiből.
- Évike - én nem adom...
Lehet, hogy ott van étel, van gyógyszer, van ruha - de ha szegényen és nyomorba is - de így együtt ... ezt nem pótolja semmi.
Éhesen a sötétben összebújunk - mindenki elmondja, hogy mire vágyik, öleljük és szeretjük egymást és telik egyik nap a másik után.
Úgy meg - csak az étel és ruha lenne... És hétfőtől péntekig az nagyon hosszú idő...
A szívünk mind megszakadna.
És értem én a nagymamát.
A jelenlét ajándékát, azt, hogy a másik ott lehet - tényleg az Égvilágon nem pótolja semmi.
Most, hogy kifizették a számlát és enyhén vannak minuszban - egy hónapig zavartalanul lehetnek egymáséi.
Maradt egy nagy necc pityóka és egy fél kenyér.
Ha elfogy - marad az ölelés.
De hogy már az sem?...
Ahogy néztem édesanyám szerető, meleg és puha keze jutott eszembe:

Mesebeli kiskirályhoz
Betévedt egy kisleány
Hogy az éppen uzsonnázott
Tulipános udvarán.
Ugye szép itt? Ugye jó itt?
Nézz csak ide meg oda,
Bársony itt a gyepes udvar
Drágakő a palota.
A mi libánk ezüsttollú,
Aranyszőrű a cicánk,
Ugye itt maradsz nálunk
Örökre te kisleány?
Köszönöm a meghívást de
El nem fogadhatom.
Szalmatetős kicsi kunyhó
Az a ház, hol én lakom.
A mi libánk közönséges

S nem aranyos a cicánk,

De ott van az én két testvérem,
Édesanyám meg  apám.
Ha ölelnek, ha csókolnak,
Fejem rájuk hajthatom,
Szalmatetős kicsi kunyhóm
A világért nem adom!

Rengeteg szó esik a fészekről fejlődéslélektani szempontból az utóbbi években. Ami véleményem szerint hiányosság, az-az, hogy élesnek és drasztikusnak írjuk le a változásokat. A változások márpedig nem mennek egyik napról a másikra. Minden egyes történésnek, amelyik egyik pontból a másikba juttat el van egy lefutási ideje. Ami igenis szenvedésteljes. Valamiről lemondunk - ami akkor is fájdalommal jár, ha történetesen rossz - hiszen ez volt számunkra eddig a megszokott, a mindennapi, a miénk. Lemondunk tehát erről a valamiről annak érdekében, hogy birtokba vehessük vagy helyébe léptethessük az újat.
Amputált végtengként visszaköszön a régi még jó ideig és ez így is van rendjén...

A fészekből való kirepülés sem egy lépés. Hanem apró lépések sorozata. Ami elkezdődik valahol egészen zsenge gyermekkorban és épűl, bővűl, fejlődik egészen addig, amíg meg nem ér a változásra.
Van a környezetemben két anyuka. Nem igaz, hogy nem értem őket - de Isten bocsássa meg nekem - az anyai szerep túlzásbavitelének a megtestesítői. A fiaik lesznek azok a gyerekek, akik tizenévesen még kikiabálnak a fürdőből - hogy, anya készen vagyok... Képtelenek önállóan felöltözni, élni, lenni - állítjuk. Holott, itt ebben az esetben nem ők képtelenek hanem a szülő az, aki képtelen elengedni a gyerek kezét. Aki szívesen repülne, de ha minduntalan megnyesegetik a szárnyait és fülébe suttogják, hogy nincs készen erre - kénytelen elhinni az üzenetet. Mert ugyebár a Pokol fele vezető út is csupa jóindulattal van kirakva...

Hagyni kell, feladatot kell bízni rá, dícsérni kell és mindenekfelett - hinni kell benne...

Ma Anna csodás napot zárt.
Nem igazán élünk olyan helyen, hogy csak úgy leszalasszam az üzletbe vásárolni. Ezzel szemben gyakran játszunk olyant, hogy nem vagyunk együtt, nem is ismerjük egymást - és haza kell menniük, vagy ki kell nyitniuk a lépcsőház ajtaját, vagy vásárolniuk kell. Anna már román eladóktól is előszeretettel vásárol. Van bennük annyi jóindulat, hogy segítsenek a gyermekeken. És még élvezik is, ahogyan az a gyerek belead apaitanyait, hogy teljesítse a feladatot annak kihívásaival egyetemben.
Szóval ma Anna egyedül lemehetett a nagyüzletbe vásárolni.
Félteni kell a rómáktól. A rómákkal érkező vagy szabadon cirkáló kóbor kutyáktól, az autóktól és természetesen az olyan ismeretlen és megnevezhetetlen veszélyektől, amik csak egy anya fejében születhetnek meg és kelhetnek életre.
Izgatott volt de a feladatot büszkén és tökéletesen vitte véghez.

Ne mondjam el milyen volt számomra az a tiz-tizenöt perc...
De egy első lépés volt azon a bizonyos kireptetést eredményező rögös uton.
Mindent bele gyermekek és sok erőt édesanyák...
Hiszen a gyermek nem a miénk...
Ajándékba kaptuk, hogy gazdagon felvértezve jóindulattal, szeretettel és lelki javakkal - tovább is adjuk őket a világnak.

Amikor elkezdtem szociális szférában dolgozni - szinte minden eset kivétel nélkül megérintett és övön alúl ütött. Rettenetesen sajnáltam azokat akik hozzám fordultak, mintha a sajnálat mozdított volna valamit úgy az én mint az ők helyzetükön. Éppen ellenkezőleg, lebénított. És sokáig nem hagyot élni és pihenni.
Ma is számtalanszor vagyok így.
Amikor valami újba kezdek.
Olyan a lelkem, mint a kétkezi munkás tenyerén a bőr. Meg kell keményednem, hogy újra puhává és áttetszővé lehessek. Mert ez a segítség lépésrendje: feltörés, gyógyulás, rugalmassá válás.

Így jutottam el arra a gazemberségi szintre, hogy ma már éhezés és éhezés között különbséget látok, nyomor és nyomor között éles határvonalat sejtek - az elviselhető és elviselhetetlen irányában.
Ahogy azt is látom, hogy képtelen vagyok a világmegváltásra.
Ha Istentől kaptam volna egy zsák jótevés-magot, eddig már régen szétherdáltam volna mindenfele, hiszen első hallásra minden nyomor elviselhetetlen.

Miközben meg nem - hiszen vannak, akik ebbe születnek bele, akiknek ez a normális és fogalmuk sincs, hogy esetleg hogyan definiálhatnák azt a fajta jobbat, amire jogukban állhatna vágyódni.
És eleve nem a nyomorral van baj, mint jelennel. Hanem a jövőkép hiányával. Az alternatívák nemlétével.

Hogy ott van a lány. A nyomortanya kellős közepén.
Abban nőtt fel, hogy őt és testvéreit, akiknek se szeri se száma, mint a rostalika - ették meg a férgek és bogarak - még ágy sem volt, amire felmenekülhettek volna - csak néha-néha egy-egy gyertya, aminek a lángja ideig-óráig biztonságot adott - és akkor nem elmegy dolgozni, nem továbbtanul, hanem a legkönnyebbet válassza - az általa egyetlen ismert utat követi - a könnyedén és hamar teherbeesés utját. Mert az 2 évig emelt gyermekpénzt jelent és utána is 42 biztos ront. És nem tanul akkor sem, amikor ott sír a változatlan nyomor tetején egy újabb éhes száj, amiért most már ő felel, hanem újabbat szül, majd újabbat és újabbat - rendre kétségbeesett és még fiatal anyjának, akit a család kinevez dadusnak a sok sok gyerek felett, amíg ők zavartalanul vasaznak vagy falkonoznak valahol a város peremén.

Így hát van különbség nyomor és nyomor között.
Éles és jól látható határvonal - az elviselhető és elviselhetetlen fele.
Mert vannak azok, akik megrázzák magukat és elindulnak tenni valamit a változás érdekében és vannak akik maradnak és tovább pergetik a kétségbeesés fonalát - megállíthatatlanul.

A jövő zenéje és titka kieszelni, kiokoskodni, hogy mi a helyes hozzáállás.
A kutyákat ivartalanítjuk...
Az embereket taníttatjuk...
A nyomorgoktól elmenekülünk - gyors struccléptekkel - ha nem látomnemfáj alapon. Nemazéndolgomnemazéndolgom mantrákat ismételgetve jó hangosan magunkban.

Biztonságérzetünk, kedélyállapotunk, jövőről alkotott rövid és hosszútávú képünk szorosan összefügg nem csak gyermekkorban azzal és azokkal amik körülöttünk történnek, akik körülöttünk élnek, vannak. Szűkebb tágabb környezetünkkel, illetve azok történéseivel.
Balázs fiam most érkezett el abban a periódusában, hogy élesen figyeli a kapcsolatokat és történéseit - akciókat, reakciókat.
Nem tűri el az éles vitát, de még a véleménykülönbség hangoztatását sem. Kardoskodik mások igaza felett és tompítani igyekszik a fejünk felett tomboló viharokat - legyen az normális vagy gyermekként félelmetes.
Mivel sok válás és egy szülő által nevelt gyermek van iskolai könyezetükben - valamiért úgy érzik, a helytelenül csonkának hívott családban felnővő gyerek - szerencsétlen és sajnálnivaló. Nekik mindenki szegény, akinek valamiért egy szülő adatott meg.

Nemrégiben készítettem interjút hamarosan megjelenő HIFA RO INFO újságunkban (hifa.ro) egy hallássérült lánnyal. Rég ismerem az őt körülvevő szerető családot - helyesebben édesanyát. Azt akartam mélyebben feltárni és körüljárni, hogy milyen volt hallássérültként felnőni, tanulni, beilleszkedni, életútat keresni és találni, lenni. Erre kiderűlt, hogy a lány örökbefogadott gyerek. Nyilván már rég nem az a sík volt érdekes, amin eleve el kívántam indulni, hanem egy egészen másik - az árvaság, örökbefogadás és saját család megtalálásának témája. Ami nem kerül bele a cikkbe, számomra az volt a legérdekesebb. Azt megtartom magamnak örökre és mélyen őrizni fogom a szívemben - mert egy darab a nagy puzzleomból.
Mondja a kislány - helyesebben közösen anyukával mesélik, hogy gyermekként az Adyban sétáltak. Észrevettek egy ház előtt - Pál atya árvaháza a Milcovuluiban (Szent Erzsébet Alapítvány) egy csoport gyereket. A kislány örökbefogadó édesanyjára néz és kérdezi:
- ezek árvák anya?
- igen. de te honnan tudod?...
- hát a szemükből. azon látszik. 
...
Nos a gyermekek is így vannak a házassággal. Legyen. És ha már van - gyógyuljon és alakuljon. Legyen rugalmas, fejlődőképes, problémamegoldó képességek birtokában és biztonságot adó. És ezért mindent megtesznek.

Valamiért - a ma körülményei nem kedveznek a hagyományos értelemben vett házasságnak és monogámiának.
Ahogy az is tény, hogy a szingliség sem járható út. Minden szingli egy normális és kiegyensúlyozott párkapcsolatra vágyik egy olyan pertnerrel, akit méltán hívhat egyenrangú másik félnek, társnak.
Vergelődünk, kapálózunk - de a házasság sziget. Ahol gyakran sújtanak le viharok - a lényeg azonban állandó.
Bármilyen is legyen ... ez az én otthonom.
Érdekem hát, hogy minél lakhatóbbá tegyem.
Úgy a magam, mint azok számára, akik ideiglenesen vannak benne jelen.
Ideje hát elásni a csatabárdokat.
Azok akik lejárták a hét vasbakancsot valami jobb és üvözítőbb felkutatása érdekében ugyanazzal a véleménnyel és tanáccsal tértek haza - nincs ennél jobb, minden marad a régiben.

Soha nem fordult elő velem gyermekként, hogy megdézsmáltam volna a nagy közös családi kasszát, hogy jóllakhassam a barátaimmal, mint Mackó a mézesben. Mi nem üzletben garázdálkodtunk, hanem a szomszéd kertjében. 

A mi terasszunk minden időben tele van roskadásig az éppen szezonnak megfelelő gyümölcsökkel, zöldségekkel. Édesanyám piacfelelős lévén - rengeteg terméket kapott azoktól az árúsoktól, akik így szerették volna megköszönni, hogy van és éppen ő dolgozik aznap. Mivel nagyon szerették, hát rengeteget kapott. Ennek köszönhetően még vagy négy - öt család, illetve a mi barátaink is éltek ezen a kiapadhatatlannak bizonyuló éléskamrán.

Na de milyen a gyermek... és nem is a gyermek, hanem az ember maga. A tiltott gyümölcs, amiért harcolni és szenvedni kellett sokkal jobban esett, mint az ami már eleve készen megvolt. Gyakran megdézsmáltuk a szomszéd veteményessét - sárosan vagy félpiszkosan fogyasztva onnan murkot, karalábét, káposztát - vagy ugyebár idénynek megfelelően mikor mit.

Nem felejtem el soha az édesanyám arcát, amikor tudomást szerzett róla: ... na de édes fiam... keresem, hogy kinek adjuk, hogy ne romoljon ránk, mert kár lenne - erre ti meg... nem értem...

Ilyen az a pasas akinek megvan otthon mindene - szép feleség, anyagi javak, egyetértés - és egyszer csak elkezd valamire vágyni. Vadászhatnék... Meg akar lesni, szemmel akar tartani, döntést akar hozni, be akar cserkészni, el akar kapni. Mert a vadászösztön mindörökre bennünk él. Tetszik, nem tetszik - van. Szembe kell nézni vele. Hogy vannak közöttünk erösebbek, akiknek sikerül elhallgattatni önmagukban ideig-óráig, netán egy életidejig, rendben van - de álmukban ők is visszajárnak az Örök Vadászmezőkre.

Tegnap volt az első olyan nap a három hét alatt, amikor mertem annyi pénzzel elindulni itthonról, amennyibe kerül egy csomag cigaretta. Hősiesen bevallom az első üzletig küszködtem magammal, hogy vegyek vagy ne vegyek cigarettát. Meg is hoztam a döntésemet. Szükségem van egy utolsó csomagra - üsse kő, bemegyek. Közben meg csengett a telefonom, belefogtam egy beszélgetésbe - így hát elszalasztottam az első lehetőséget a személyes kielégüléshez, bűnbeeséshez.

Ma szintén ugyanez a forgatókönyv. Cigirevaló összeg nálam - vásárlás a gyermekeknek - eladó kényszeredetten kedves kérdése - hogyleszekeszívesmégvalamitesetleg - és nem lettem, holott ott állt előttem egy egész karikányi kulcs a mindenféle boldogsághoz.

Miközben kiderült, hogy Balázs nem annyira az egészségem elvesztésébe vagy az elmúlásba borzongott bele, hanem sokkal prózaibb dolgok mozgatták meg a leszokásra ösztökélő uton. Édesanyám, ha edzem és te kimész cigizni - nekem egyre növekvő gombóc van a torkomban. Ezért nem akartam, hogy cigizz. Ha megigéred, hogy nem mozdulsz mellőlem - szivarazhatsz. Most már sajnállak...

Hallgass gondolatmenetet:

anya - te minden nap edzel... ha így van sokáig egészséges és fiatalos maradsz... apa nem edz, ő korán megöregszik. de te megígéred, hogy ha ő majd csoroszlya lesz te nem keresel magad mellé fiatalabb férfit?... mert az nem lenne jó!

Csak jó lenne tehát egy koporsószeg - indeunde - mert elég unalmas ennyire jókislánynak lenni. Érdekes, hogy álmomban sem vétkezem. Mindig megébredek, ha olyan területre érek, ami kezd félreérthetetlenül sikamlossá válni. 

Más legalább álmában kap eleget. Nekem meg még az sem adatik meg. Hát igazság ez, kérdem én...

Amikor azt mondtam, hogy leteszem a cigarettát - fogalmam sem volt, hogy ilyen mértékű személyiségzavarokat képes okozni az elvonás. Mintha egy teljesen más ember lennék. Oda a humorom, a derűlátásom és konstans pesszimizmusom felett győzedelmeskedő állandó optimizmusom, amit annyira szerettek azok, akik mellettem kénytelenek tengetni a mindennapjaikat.

Elveszítettem minden nyomát annak a lazaságnak ami egykoron jellemzett. Állandó görcsben élek és esküszöm képes lennék bármire egy szál cigiért. Farkat csóválni, ugatni, nyálat csepegtetni kilógó nyelvvel és pitizni kétlábon mint egy csurdéseggű uszkár.

Nem tudom milyennek kell lennie az erős elhatározásnak.
Mert az enyém nem az. Noha nem vettem magamnak cigit, de ha akárki megkínálna a gát azonnal képes lenne elszakadni. És kínozom magam harmadik hete.
Az ételnek nincs íze, szaga és formája, az álomnak pihentető ereje, a sikernek zamata, a szexnek orgazmusa a szépnek lenyomata.
Olyan vagyok mint a sótalan étel.
Görcsös és ízetlen. Tiszta para egész álló nap.
Nem hisztizem mert tudok viselkedni - de magamban vulkánok törnek és csordogálnak alá percenként ezerrel.
És tudod mit - az emberek a legjobbak.
Nyilván ez is szubjektív mint megannyi más.
Volt aki szemberöhögött. Na ne --- az már biztos, hogy nem fog menni, hiszen nekem sem ment. Volt aki irigykedve szánakozott - de csúcs, én is próbáltam már vagy ezerszer.... és nem ment.
Volt aki elmondta, hogy hét év után kezdte el nem kívánni.
Többen eldicsekedtek before és after alakjukkal - hogy felkaptak olyan átlag öt-tíz kilót miután letették a cigarettát.
A legjobban az tetszett, hogy a tüdőm nem tisztul meg csak hozzávetőlegesen annyi év után, ahány évet dohányoztam. Na hoppá - akkor van még 16 szomorú év előttem?

Az írás sem megy.
Dolgozni és olvasni tudok.
Türelmetlenebb vagyok, de a gyermekeimet nem kínozom. Ordítozni sem ordítozom, de jelentősen keveset vagyok önfeledt és vidám.
Mérlegre téve a dolgokat...nem is tudom...
Eddig én voltam az aki a legextrémebb helyzetekben is nyugalmat sugárzott, mindent kihívásnak tekintett, előre üvőltéssel vezette a katonákat - most meg ott monyokolok három hete a zsíromban - miközben a lelkem az utolsó füstömmel együtt köddé vált.

Örülök, hogy a gyermekeim leckét kapnak élesben a szenvedélybetegségek valójáról. Látják, hogy erös akaratom ellenére képtelen vagyok szabadulni valaminek a kötelékéből - én, aki szerintük mindenre képes és elszánt.
Ha majd dohányozni akarnak minden képp visszatérünk erre a szétkúrt időszakra - legyen bármi is a végkifejlet.
És mint minden őszinte függő azt mondom - minden tisztán töltött vagy töltendő perc egy ajándék...(magamban nem állom meg nem hozzátenni - ajéndéklónaknemnézzükafogát...)

Meséli a barátnőm, hogy van egy székelyföldi kisfalu, amelynek a lakói megegyeztek abban, hogy nem adják idegen kézre az ingatlanokat. Mindvégig törekedni fognak arra, hogy a falu maradjon meg annak ami - csendes, utópisztikus helynek, ahol jó élni, lenni, pihenni, lakni, hazajárni.

Közben meg a szokásos pénzbeszélkutyaugat, valaki eladta az ingatlanját és cigánykézre került. Az addig csendes, biztonságos kisfalu hónapok leforgása alatt metamorfozálódott a rémálmok szigetévé. Elkezdődtek a lopások, állatok megcsonkítása, zárni kellett kapukat, bicikliket, ajtókat, sziveket. Volt aki soha életében nem látta a kapuja kulcsát. Azt sem tudta hova kapkodjon ijedtében.
Na s akkor - utolsó cseppként összefogtak és kifüstölték a cigányokat egyszer és mindenkorra a faluból. Punktum.

Anyosoméknál is mindig megmosolygom. Van kulcs - hogy egyszersekellakkorislegyen, de valahogy nem abban az értelemben használják, mint mi. Vagyis mint mi most.
Hiszen régebben - ki ne írt volna vagy olvasott volna olyan levelet életében: hogy drága édesanyám vagy drága kisfiam, kislányom - el kellett menjek hamarabb. Az ajtót bezártam, a kulcs a lábtörlő alatt. Melegítsd meg az ebédet, tanulj. Sietek haza.
Vagy az is egészen ismert és bevett szokás volt, hogy bezártuk az ajtót és a kulcsot besuvasztottuk a lábtörlő alá vagy a postaládába, ami nem volt bezárva.
Nos anyosoméknál is lelkiismeretesen zárnak, de a kulcsot valami nevetséges, mindenki által ismert és használt helyre teszik. Gondolom, hogy ha tűz ütne ki, akkor ne kelljen betörni, feltörni és kapkodni...

Az utóbbi időben rengeteg a lopás.
Melyik népcsoportra gondolunk először?
...
Na igen.
Mindenkinek ez az első megállapítása: biztos cigányok voltak...
Tény, hogy olyan sporteszközökkel száguldanak itt a szemem előtt, hogy csak nyelek nagyokat. Szuper görikkel, megfizethetetlen biciklikkel, rollerekkel, gördeszkákkal.
A tegnap a másikon egy közel 3oo ronos sportcipő volt, amire már régen fáj a fogam, de döntöttem . inkább kihúzom.

S akkor ma betörnek kedves barátnőm, kollegnanőm lakásába, aki sérült ugyebár. Nem adta meg magát, hanem a semmiből, segítséggel és kegyelemmel felépített egy egyesületet fogyatékkal élő társaiért. Embereken segít - nem elvárja a segítséget, ötletel, jövőt teremt, szívvel-lélekkel van.
És többek között egyesületi javakat visznek el. Olyasmiket amik nélkülözhetetlenek a munkához. Az egyetlen olyan laptopot például, amin könnyedén tud dolgozni - abban a pozícióban amiben egész nap ülnie kell.
Nem tudom ki tehette.
Nem tudom hogy lehet feldolgozni a félelmet, a sokkot - hogy idegenek jártak a lakásban és feldulták azt.
Ahogy azt sem tudom, hogy milyen lelkiismerete van annak, aki kileste és annak a tudatában, hogy egy idős és egy fogyatékkal élő embert rabol ki, mégis megtette.
Nem biztos, hogy cigány volt.
Ne ítélkezz.
De, hogy lelketlen az tény.
Mert a sok adat, munka, félkész munka - pótolhatatlan értéket jelent.
Az anyagi ahogy megy, úgy jön, na de a lelki az törik.
Bizalmatlanokká lettünk egy olyan világban, ahol azt hittük, jót tenni jó...
Mától kezdve valahogy így - jót tenni rizikós.
Vagy hogy is mondja a román: facerea de bine este futere de mama...

Van ez a gyerekjáték. A jojo. Nem is annyira gyermekjáték... Komoly filozófiája van. Akár az életnek vagy a párkapcsolat működtetésének.
Most a legújabb őrület nem a jojo, hanem a peonza.
Balázs is kapott egyet.
Tény, hogy öt-tíz oktató jellegű videó rongyosra nézését követően sem tudtuk úgy eldobni, ahogy azok a kicsikölykök, akik beszélni sem tudtak rendesen, de a videót szépen feltöltötték a netre azokkal a trükökkel, amiket ők maguk eszeltek ki ezzel az életet mintázó, ártalmatlannak tűnő játékkal.

A játék egy szar műanyag, fém heggyel. Semmi extra. A belsejében van két másik tartozék. A műanyag végek és egy kötő.
A kötő megfelelő tekerése és a műanyag pörgentyű optimális sebességgel és intenzítással való eldobása adja azt a végeredményt, amit úgy hívunk, hogy ez egy jó dobás volt...

Na - éppen ilyen az élet is.
Mindenféle dobások vannak.
Meg pörgentyűk meg végek.
Vannak kapcsolati pörgentyűk, munkahelyi pörgentyűk, karrier pörgentyűk, múlt és jelen erejét szakító pörgentyűk.
Kontextustól függően, valamelyikkel mindig dobni kényszerülünk. Persze nem mindegy, hogy hogyan. Mert dobni is tudni kell. Rá kell jönni a nyitjára.
Ha az ember olyanokkal van körülvéve, akik eleve rosszul dobnak - nem sok esélye van a fejlődésre. De ha ezzel szemben kicsit is távolabb tekint - felismeri, hogy mik a korlátai és hova kell(ene) fejlődnie.

Itt van mindjárt a féltés - féltékenység pörgentyűje a párkapcsolatban. Ez a sárkány peonza. Piros sárga szinekkel,  éles és hosszú fémvéggel. Már a gyermekek játékában ott rejlik a tanítás. Nem ragasztod magadhoz a peonzát. Nem tartod görcsösen, hanem szabadon engeded. Elengeded. Hogy annak sajét élete és tánca legyen. Íve, amiben kényelmesen mozoghat.
Ha másként cselekszel - vége a játéknak.

Nincs egy hete - felhívtak a rádiótól, hogy menjek be beszélgetni az alternatívák a vébé alatt nőknek témáról. Rettenetesen elfoglalt voltam - vissza kellett mondanom. Ha most hívnának elmondanám a peonza titkát. Hogy tér kell nőnek-férfinek egyaránt. Saját kis élettér, elfoglaltság, hobbi, gondolatvilág, titkok kamrája, célok.
Kellenek a közösek is, de éppen úgy a saját kicsi térfél is.
Ezt a gyermekeim tudják a legjobban.
Mindig minden játék úgy kezdődik, hogy lemérik és felosszák a térfelet.
Ha nem a késöbbiekben hajtépászás lesz belőle.
Így nem.

A mai kérdés tehát nem más. mint hogy képes vagyok-e úgy pörgenti a peonzámat, hogy annak saját kis íve és azon belül tánca legyen. Rizikós, tudom...de megéri.
Mert különben elmarad az élvezet is.

Ez a cigipriváció nem játék...

Nemrégiben említettem az egyik bejegyzésben azt a laza alkoholistát, aki beállított egy hétköznap délelőtt az irodába. Top elegáns pasas, középkorú, két halálos fegyverrel a birtokában - fantasztikus elme és lehengerlő szöveg. Nincs az a nő a talpán aki ennek ellen akarna állni. Tudod, hogy hazudik, minden szava egy színes léggömb, de genetikailag olyan jól esik idiótának lenni egy időre, hogy bealtatod önmagad, csak, hogy megpihenhess hülyeségei lágy hálóján.

Gratulál, hogy biciklim van...
Nem hogy biciklizem, hanem, hogy van...
Neki is volt - elitta.
Mindent elivott.
Családját, munkáját, becsületét, életét.
Terépiára igyekszik - amitől változást vár ... és amiben eleve nem hisz, de utolsó szalmaszál a szarba esés előtt.
Azt mondja nevetve - kettőig kellene józannak maradnia.
De ha adnék neki egy decire valót - az sokat segítene...

Na ebben benne van a szenvedélybetegség minden eszenciája.
Letettem a cigit. De ha te adnál nekem egy szálat - vagy egyetlen egy szívást - menten megszűnne minden kínom, amit az utóbbi tizenakárhány napban felhalmoztam.
Úgy általában már nincs baj. De ma a Jóisten úgy döntött - megpróbál.
Több mint tíz ember cigarettázott felvátva folyamatosan a környezetemben.
Már a dohány illatáról azonosítani tudtam, hogy ki mit szív. Istentelen volt. Fürdeni a dohányfüstben - miközben nem szívhatom.
Olyan volt mint a titlott szerelem. Karnyújtásnyira tőlem - akarom, szeretném, vágyom rá - de az elmém visszatart.

A történetek, amit volt dohányosok megosztanak - rémesek.
A tizenéve tartó folyamatos, meg nem szűnő szenvedésről.
A visszaesésről.
A mikorvoltnekemalegrosszabb véget nem érő rettegtetésről.

Most értem csak igazán mit élhet át az a beteg, aki szenvedélyesen szeret inni, játszani, kurvázni, cigarettázni, akármizni.
A csapból is a kísértés folyik.
De komolyan - biztosan láttad - ha nekifogsz koplalni - minden filmben és reklámban esznek. Jön, hogy a hűtőt keresztben lefald.
Ha nem cigizel - minden filmben fújják a füstöt.
Ha nem iszol a jégkockák kergetőznek a vad húsú italban, aminek karként átölelő poharán lepereg a hűs, frissítő pára.
Ha úgy döntesz, hogy hűséges maradsz - körülötted hírtelen mindenki félmeztelen és elérhető lesz.
Ez egy ilyen világ...

Szóval - van valakinek végre egy szál cigije?...
My fucking kingdom for a fucking horse (cigarette)

Ma a gyerekekkel a boldogságról beszéltünk vallásórán. Volt aki az elfogyhatatlan óriásfagyi kívánságával rukkolt elő, de többen a családot és az egészséget említették meg fő boldogságfaktorként.
Minden alkalommal félelem tölt el ha a gyerekekkel nagyon mély és személyes témát dolgozunk fel. Úgy vagyok mint a szentségekkel. Tartás és tisztátalan félelem tölt el. Nem vagyok méltó, hogy beavatott legyek. Márpedig a gyermekek rajzai beszédesek.
Ma is többen emlegetik a válást.
Furcsálják, hogy nem sajnálkozom.
Mondom az én szüleim is kegyetlenül korán elváltak.
Az egyik kisfú felháborodottan kérdezi - tudom-e milyen amikor minden gyerek valami apás dolgot mesél el a vakáció után és ő kikérezik amikor rákerülne a sor azzal az ürüggyel, hogy vécéznie kell. Mondom pontosan tudom...
A másik meg, hogy az apja falun él, de ő három éve nem látta, mert soha nincs annyi zsebpénze, hogy lefedhesse belőle az útat.
Na itt már sajnálkozom.
De csak magamban.
Arra az apára gondolok, aki bánatában elissza az út árát és jól el is füstöli, mert évek óta nem láthatta a fiát...

A minap turbómotormeghajtással dolgozom, amikor belép egy hölgy az irodába.
Rendszerint minden látogatónak örülök, de vannak azok az a napok...
Mindennek tetejébe rossz lábbal is indít.
Rámförmed, hogy ő tánotog az éhségtől. És híre van, hogy hány emberen segítünk, akkor rajta miért nem. Egyre vadabbúl örjöng, megállíthatatlan mint a szakadó gát. Nem hall, vérben forog a szeme. Felállok, érzem, hogy percek kérdése a támadás. Nekem is esik, hogy megrángasson. Még mindig nem vagyok annyira ideges, hogy becsomagoljam - inkább sajnálom.
Ekkor érzem meg a cigaretta és az ital összetéveszthetetlen ilatkombinációját.
Nálam is szakad minden cérna.

Hát tudod mit...vannak dolgok, amik szentek és sértehetetlenek az Életben.
Na ezeknek egyike a gyermek.
Nem mert megérdemli vagy meghálálná, hanem mert szent. Megkérdőjelezhetetlenül az.

Balázs kincsem még nincs hat éves. Csak pár hét múlva igen. Nem hiszem, hogy hallott volna a Hegyi beszédről, vagy a Jézus által ott emlegetett nyolc boldogságról. De ma, miközben a frissen mosott ágyneművel bíbelődtem mellém állt és így szólt:
- gondolkoztam... a boldogságon. tudom, hogy szerinted mi a boldogság anya.
- és mi?
- hogy a gyermekeiddel lehetsz, altathatod őket és olyankor jó szorosan hozzájuk bújhatsz és összekulcsolatod a kezeidet jó erősen a testükön, boldog vagy hogy sportolnak, boldog vagy amikor mozogni látod őket, boldog vagy mert egészségesek, boldog vagy ha a barátaikkal vannak és amikor a játszótéren játszani látod őket. szóval anya - te azért vagy boldog, mert anya lehetsz...

A nyolc boldogság

A tömeg láttára fölment a hegyre és leült. Tanítványai köréje gyűltek, ő pedig szólásra nyitotta ajkát. Így tanította őket:

1. "Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
2. Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.
3. Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.
4. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.
5. Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.
6. Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.
7. Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket.
8. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa." (Mt 5,1-10).

Valamire készül ez a gyerek...

Olyan halálosan unalmas tud az lenni, amikor valaki aki addig szimpatikus volt, helyén volt esze, lelke, élete - egyszer csak bekattan és elkezd valaminek a megszálottja lenni. Egészségnek, egészséges életmódnak, vitaminnak, termékcsaládnak, játéknak, pénznek, nőnek, párkapcsolatnak stb.
És nem csak úgy beleörvend a világba, hogy mást is mosolyra fakasszon, hanem rámenősen bizonygatja, vagy ellenkezőleg, intelligensen ráderőszakolja - akár kapcsolati áron is meggyőződését.
Az első jelek nem egyértelműek reakció szintjén.
Megjelenik a kényelmetlenség érzése. Ami kissé hasonlít - a huhh be meleg van basszus - ki kéne gomboljak egy gombot... című érzéshez.
Ezt követi a lassan elegem lesz fázisa - de nem szeretnélek megbántani. Ebben a fázisban az ember szövetségesek társaságát keresi, hogy tisztára sikálhassa önmagát - önnön lelkiismerete előtt.
A nagy megosztásokat és kitárgyalásokat a tettek mezeje követi. Ami rendszerint a kapcsolat végét is jelenti.

Így hát most kénytelen leszek rákérdezni before - hogy akkor mi most járunk-e?
Mert én ... tudod ... most már nem cigarettázom. Nem mintha nem maradnék örök dohányos - csak hoztam egy döntést. Amit minden nap meg kell újítanom. Őszintén akkor a legrosszabb - amikor mellettem, felettem vagy alattam rágyújtanak.
Úgy vagyok, mint a friss házas, ha formás popót lát. Bánt is meg nem es - egye fene beleharapok...

A nikotinmegvonáson túl másik hatalmas félelmem, rettegésem, rémálmom a súlyfelesleg volt. Rühellek cipelni lépcsőn, hegyen és egyéb fullasztó helyeken. Pláné zsírszöveteket. Láttam, hallottam, hogy a leszokott dohányosok zöme - meg-megvigasztalgatta magamagát egy kis jó étellel, itallal, ingerrel. Mondom, ez így nem lesz jó.
A dohányzással való szakítással egyidőben diétára fogtam magam. No sugar, no liszt, no zsír, no széhidrát. Tömérdek mennyiségű vizet iszom. Tiszta, csapvizet. Mert közben ökó is vagyok, ugyebár.
És van egy új szerelmem.
Insanity-nek hívják. És néger. Harminc percet bérel ki heti hat napomból. Ennyim ugyebár van, mert ha egy szál cigi átlag 5-7 perc, akkor ez éppen 5 szál cigi idejének felel meg.
Vasárnap nincs insanity. Akkor az Urnak szenteljük a napot. Nem kardiózunk.
Az insanity ajánék volt. Valaki említette, hogy ajándékozzam meg magam minden nap. Nekem a gyermekeimen túl szinte semmi nem jelent örömöt - kivéve, ha kiverhetem magamból a szart is. Na ez a program pontosan erre jó.
Csak őrűlteknek ajánlott. Cigiseknek semmiképp.
Mondanám, hogy próbáld ki, kergesd meg magad - cigi helyett - de te csak addig szívjad, amíg neked jól esik. S ha csak egy másik fázisban jön el számodra a nap, amikor fontos lesz az egészség, akkor sem rossz. Jobb késöbb, mint soha. A soha úgyis relatív.

Levél gyermekeimnek

Drága gyermekeim. Enyéim és máséi. A holnap nemzedéke. Szeretettel és alázattal fordulok hozzátok. Tudván, hogy szavamat szétszorja a szél. Mégis, hacsak egyetlen magocska is termőföldbe pottyan és szárba szökken - megtettem mindent ami rajtam állt.

Érettségi előtt 18 évesen miénk volt a világ. Az a világ, amelyről nem tudtunk semmit. Talán emiatt is éreztük magunkénak.

Álmaink voltak egy általunk megváltandó világról, amely élhető és helyenként boldogságot biztosító. Szentűl hittük, aki nem boldog, hibázott. Mindenki saját szerencséjének kovácsa... - szólt bennünk a mondás, hiszen szüleink gondosan elfüggönyözték előlünk a véres valóságot.

Temérdek tanulnivalónk közepette egyik legélvezetesebb elfoglaltságunk az volt, hogy minden hétköznap este fél tízre lementünk az Aleean lévő ruhagyár elé, ahonnan a munkások tíz óra előtt pár perccel szabadultak. Szinte kivétel nélkül szomorú,életunt és fáradt asszonyok és férfiak. Mohón dohányoztak és sietős léptekkel igyekeztek elérni az utolsó autóbuszt, amely hazavihette őket.

Motivációnak használtuk mások valóságát. Ha nem tanulunk - mi magunk is ide kerülünk... - bíztatgattuk egymást, bízva egy olyan jövőben, amely utólag kegyetlen délibábnak mutatkozott. Hiszen az egyetem elvégzése után sokkal több szomorú és kétségbesett fiatalt láttam diplomával a kezében, mint annak idején a varróda előtt.

Akkoriban hittük, hogy a tanulás váltság egy jobb élethez, a házasság meg a biztonsághoz. Mára már tudjuk, senki sem saját szerencséjének kovácsa - elég sok minden mulik a kiosztott lapokon, na meg a blöffön. 

A fiatal lányok, szüleik házasságát szemlélve - azt hiszik rossz helyre csöppentek.

Ha az ők kezükbe lenne, egészen másként cselekednének.

Nem vitatkoznának, nem mennének ölre - mindent megtennének a boldogságért és a kiegyensúlyozott életért, amely egy karnyújtásnyira hever, csak gyengék vagyunk kinyújtani érte a kezünk.

Későre jönnek rá, hogy az élet egy harc.

A házasság paradoxona meg maga a létezése. Nem lehet jól csinálni. Mindegyre próbálkozni lehet. Sziszüphoszi munka a javából. Aki megunja - kiesik. Aki nem, egy életen át csinálja, de ez sem garancia arra, hogy jobban menjen. 

Tudom, hogy a leghatékonyabb leckék nem más példáin át, hanem a magunk bőrén keresztül égnek belénk.

Egyet azonban kérek - ne ítélkezzetek.

Pláné szüleitek felett ne...

Nehéz lesz ugyanis az a nap, amikor mindenre fény derűl.

Az igazság napja.

Ugyanis, most tükrön át, hómályosan,

de akkor majd színről-színre - saját életeteteken és tévedéseiteken át...

Most tükrön át homályosan látunk,

De majd akkor színről-színre;

Most rész szerint ismerek,

De majd akkor úgy ismerek, ahogy én megismertettem. Ap. Csel 13

Az, hogy kamaszt nevelni mennyire nehéz - már-már legenda. Lépten nyomon zengik, megijesztve a már amúgy is megrettent szülőt. És nem is annyira a problémával van baj, ami eleve megoldható lenne, hanem a probléma felvetésével, ami semmilyen szinten nem biztosít kulcsot számunkra, hiszen eleve rossz a felvetése.
Nem kell semmi több a megoldáshoz, mint egy kis időutazás.
Nem csodagép segítségével, hanem emlékezetünkre támaszkodva.
Milyen volt nekem kamasznak lennem?
Milyen nehézségekbe ütköztem?
Miért nem szerettem kommunikálni - vagy ha igen - az miért torkollt ordítózásba, sőt ruháim és stílusom terén üvöltözésbe minden egyes alkalommal.
Miért érte meg nekem - és vajon tényleg megérte-e - rosszba lennem azokkal az emberekkel, akiket a legjobban szerettem, akikhez a legjobban ragaszkodtam?
Mit vagy kit kerestem?
Hol és kikben véltem felfedezni önmagam?
Mitől tűnt élhetetlennek a világ és mi volt az ami megnyugtatott?

Sokszor és sokat mesélek nagymamámról. Igen nagyon szerettem. Ő volt aki életemnek egyik legnehezebb időszakában nem tett erőfeszítéseket arra, hogy megértse mi zajlik bennem. Nem kérdezősködött, nem vont felelősségre, nem akart megváltoztatni és soha nem akart beszélni róla.
Mindenki más megkérdezte, hogy miért hízok vagy fogyok.
Miért öltözöm úgy akár egy hippi.
Miért hallgatok hallgathatatlan zenéket.
Miért bandázom.
Miért bújok az olvasmányaim mögé.
Miért nem megyek ide vagy oda.
Ő nem.
Ő nem kérdezett. Volt....
Megvárt és nem vetette a szememre, hogy két napja nem jártam ott. Ha egy nap háromszor mentem vissza - nem fírtatta, hogy miért tettem. Örült neki.
Ha nem meséltem, nem kérdezett.
Ha meséltem meghallgatott.
Nem akart megérteni.
Elfogadott.

A kamasz elkezdi önmagát és a világot keresgélni. Önmagát definiálni, a világot megismerni, az értelmet elfogni - és mindebben saját szerepeit megkeresni. Az elején egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy szerepei vannak. Azt hiszi, hogy oszthatatlan. Talán innen a legtöbb galiba. Itt kezdődnek el a konfliktusok. A szülei szemére veti, hogy nem ismerik (el) - miközben ő nem tudja elfogadni és megérteni, hogy a gyermeki ő és a felnőtté kinyíló ő - egy és ugyanazon személy, két különböző szereppel, amik éppen olyan jól megférnek egymás mellett, hogy abból nem kell problémázgatni.
Minél több a szerep, annál több a galiba.

Hogy mit tegyen a szülő?
Legyen.
Ne kérdezzen. Ne fírtasson, ne számoltasson, ne keressen jeleket.
Legyen.
Ez a legtöbb amit megtehet.

A szülői szerepnél hálátlanabb aligha van. Ott állsz a gyermeked mellett, neveled, szereted, óvod és véded amíg engedi - utána, amikor eltaszít magától igyekszel olyan távolságban lehorgonyozni, hogy bármikor szüksége lenne rád, elérhető lehess. Nem becsületből, nem kötelességből, nem felelősségérzetből, hanem feltétel nélküli szeretetből.Hiszen ezt jelenti szülőnek lenni.

A kamaszkor maga a rettenet. Vannak akik nem feszegetik a végtelenségig a határaikat - de azok akik megteszik, megizzaszák rendesen úgy a szüleiket, mint a szűkebb-tágabb családot. Persze önmagukkal egyetemben. A fiatal akárhányszor riaszt, maga is riad. Tele van félelemmel, bizonytalansággal amit soha senkinek nem lenne hajlandó megmutatni. Pláne a szüleinek nem.

Minden időben volt valami amivel a kamaszok kiverték a biztosítékot. Mostanában egyre gyakoribb öncsonkítási forma a kar, láb, váll felvagdosása. A halálra réműlt és megrettent szülő azt sem tudja mihez, kihez forduljon gyermekével.

Közben meg ismételten alattomosan közeledik a nyár. Ami a realításban nem az önfeledt nyaralást jelenti, hanem a folyamatos aggodalmat - hogy kire maradjon a gyermek, mit csináljon, hova mehessen és meddig, mennyi pénz fölött gazdálkodhasson, mennyi időt töltsön számítógép közelében és a többi szabadidejével egészen pontosan mit is kezdjen.

Az a gyerek, aki gyakran tanácstalan az időbeosztását illetően - sajnos a vakációban sem nőnek szárnyai. Ugyanaz a tanácstalan, gyakran unatkozó gyermek marad, hacsak a szülő be nem ossza rengeteg kreatívitással, sok tapasztalattal és ésszel a gyermek napját.

Ajánlott a tanulás és háziolvasmányok közös programmá való varázslása. Sokkal jobban megy egy regény kiolvasása, megbeszélése, ha párban teszik, mintha a gyermek egyedül tenné. És kinek árthatna meg egy jó kis háziolvasmány ?...
A gyermek soha nem lesz annyira felnőtt vagy önálló, hogy ne esne jól a szülővel eltöltött idő.
Rajtunk áll, hogy ezt minőségivé varázsoljuk.

Nem minden a pénzről szól. Egy kis utánajárás, informálódás, körbeérdeklődés - meghozhatja a gyümölcsét egy vagy akár több árban is elérhető, minőségi tábornak, ami megváltoztathatja a gyermek világról alkotott képét, szemléletmódját, szülővel való kapcsolatát. Megmentheti a túnyaságtól és magánytól - és nem utolsó sorban önmagától.

Mint minden rendes fesztiválnak, az Életemnek is van egy nulladik napja

Kereken plusz-minusz egy-két hónap - 16 éve cigarettázom. Hatalmas, nyálazó, meg szünő élvezettel. Ezalatt a 16 év alatt talán egy alkalommal gondolkodtam el komolyabban azon, hogy jó lenne leszokni róla. Azt hiszem akkor drágult első alkalommal igen termeteset a dohány ára. Egy délután leforgása alatt lejátszottam fejben a cigarettamegvonás hátrányait az én szervezetemre - és majdnem agyvérzést kaptam magam felett érzett sajnálatomban és fájdalmamban. Mondom azonnal rágyújtok, mert ez még viccnek is gyenge.

Első alkalommal amikor rágyújtottam úgy szívtam meg a sercegő papírt, mint mohó gyermek az anyamellet. Te Úristen, hazaérkeztem... Ez itt a Nirvána. Mai napig ezt érzem egy jó cigi közben, alatt és után. Ha nem lenne ilyen kurva drága, képes lennék lyukat szívni a képem oldalára. Soha nem bírok jóllakni vele. Alighogy elszívom az egyik szálat, azonnal rágyújthatnék a másikra.

Én szeretek szivarazni.

Nemrégiben olvastam egy ismert Vásárhelyi politikus(nő) bejegyzését, akivel nagyjából egyidőben fogtunk neki szivarazni - hiszen iskola-szomszédok, majd évfolyamtársak voltunk - hogy egy éve leszokott és mennyire büszke.

Szeget ütött a fejembe.

A bejegyzés egyszerűsége és tisztasága. Szerénysége és követhetősége.

Büszke voltam rá. Hajrá - gondoltam. És szívtam tovább.

Balázs ha kávézom gyakran mellém szegűl, társnak.

Éppen így kísértem én is drága jó nagymamámat, minden egyes kávészünetében.

Ilyenkor történtek a legjobb dolgok, ezek voltak a nagy igaztörténetek alkalmai - háborúról, szerelmekről, életről, csalódásokról. Töltött nekem is valamit a poharamba - kaptam egy ceruzát, hogy szívjam és paljam és beszélgettünk.

Balázs nézi a cigisdobozt:

- te anya - te szoktál cigizés után fogat mosni?

- igen.

- minden egyes alkalommal?

- igen.

- na jó...mert nem tudom, hogy láttad-e, de ha nem mosol fogat, ilyen rothadó lesz a szád a cigitől... - s mutatja a dobozt.

Másik alkalom:

- anya. te hány éves is vagy?

- 35

- az sok vagy kevés?

- relatív

- nem szeretném, hogy cigizz - mert nekem örökké kellesz majd...örökkönörökké...

Szóval, leszoknék.

Úgy, hogy a szívem belehal. A lelkem sajog.

Drága a dohány, drága az egészség.

De a legdrágább kincs a gyermek.

Én nem hiszem ezeket a gárágárákat - de ha őt megnyugtatja, hogy egészségesen élek és nem dohányzom - hát legyen. 

De minden képpen le kell vele ülnöm elbeszélgetni arról, hogy az életútnak semmi köze a káros szenvedélyekhez. Akkor végeztetik el, amikor befejeztem és leteszem a lantot. Na meg a csikket.

Most következik két ooooaaan hét, amikor mindenkit elmarok magam mellől.

Beszámíthatatlan leszek és hisztis.

Gondolom az írások sem lesznek másmilyenek.

Sajnálom.

Aki teheti, tartson velem.

Bugyimadzag fel...kalandra fel...hujhujhajrá.