Utópisztikusan gondolkodom - sőt mitöbb fájdalmasan naiv módon, amikor arról álmodom, hogy az én ideális városképemben szerepel minden nagyobb negyedben egy olyan gyűjtőpont, ahova a középosztálybeli családok vagy a nagyon jó módban élők letehetnek ruhát, élelmiszert miegymást, ami feleslegessé válik és előbb utóbb hasznavehetetlen állapotban kidobódik.
A kismamák osztályában ez nagyon jól működik mindenféle szervezés nélkül.
Vannak gyermekeim. Ismervén más anyukákat akiknek történetesen más életkorú gyermekei vannak - beindult első perctől a nagy csereprogram. Kapok és adok. Minden egyes évszakváltás legelső lépése a ruhák osztályozása. Amit kinőttek az enyémek és már nem vehetjük hasznát kategórizálom. Megvan, hogy melyik anyának milyen a stílusa, hogyan szereti a gyerekeit öltöztetni. Van amelyiknek csak elegánsabb darabokat adok, mert annak veszi hasznát. Van akihez a lezser sportöltözékeink mennek és van akihez csak csajos vagy nagyon fiús dolgokat juttatok, hiszen élesen kihangsúlyozza öltözési stílusban is gyermeke nemét - vagy igenét...

Mi is kapunk. Anna két éves elmúlt, amikor először vásároltam neki szükségből. Persze amikor nagyobb lett már megkívánt dolgokat és kifejezésre tudta juttatni hogy mi az amire szüksége van. De mai napig a gyermekeim ruhátárnak felét a kapott dolgok teszik ki.
Miért is ne működhetne ez a társadalom más rétegeiben is ilyen csodálatos és zökkenőmentes módon?...

Rengeteg olyan család vesz körül, akik hatalmas nincstelenségben élnek. Minekutána naponta két-három (jó esetben) ilyen kétségbesett beszámolót végighallgatok - oda jutottam, hogy mindent háromszor meggondolok. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak a tékozlást és tobzódást, miközben bennem él elevenen a másik fájdalma. Azé, aki nem naponta többször ehet, mint én ha úri kedvem úgy tartja, hanem a heti három alkalmat is meghálálja.

Ma is meséli az édesanya a fájdalmát. Fia súlyos beteg. (nem mellesleg érte úszunk a swimathonon - http://swimathon.ms/?lang=hu&idpage=12&page=show&idproject=36) A kezelések, a felírt gyógyszerek, az orvoslátogatások, a számlák, a kovártély minden egyes lejt elvisznek. Soha semmire nem elég. Vagy itt, vagy ott maradnak takaró nélkül bármennyire is ráncigálják.
Másik fia sportoló. Nem tudja megfelelő módon táplálni, képtelen a versenyeket, kiszállásokat finanszírozni, nem tudja ruházni és kétségbeesése határtalan.
Múlt este - nem először éhesen feküdtek le. Ilyenkor ráparancsol gyeremekeikre, hogy hamar aludjanak el - ugyanis álmukban nem érzik az éhséget.
Miközben - kérdezem én - mi hiábavaló per pillanat a te hűtődben?
Mennyi felesleges kenyered van - amit ha nem is másodnap, mert sajnálod, de negyednap biztosan kidobsz?
Mennyi felesleges darab van a ruhatáradban? Hát a gyermekeidében? Az egyszersekellakkorislegyen székely nagymegmondás margójára?

Szóval lehetne egy hely.
Több is.
Persze tudom, hogy naiv vagyok.
Ahova elvihetnénk és letehetnénk dolgainkat.
És ahonnan elvihetnék azok, akik bajban vannak.
Tudom, tudom - a helyes és igazságos elosztás, a megfelelő szervezés mind mind utópia.
De tudna működni.
Én ha nem is sok, de az általam ismert és nagy bajban levő 5o-1oo családnak tudnék örömet szerezni vele.
Csupa, általad szemétre szánt dolgokból.
Mert ami egyiknek szemét - a másik számára életmentő lehet.