Az emberi élet próbatételek sorozata. Gyermekként a társadalommal való találkozással, fiatalként a társadalom tágabb és szűkebb rétegeivel való ütközésekkel és felnőttként a gyermeked végigkísérésével ugyanezen az úton. Ha választani kellene, hogy ezek közül melyik bizonyul a legnehezebbnek, talán a kamaszkori nehézségek dacára is a szülői kíséretet választanám, hiszen ez az a pont amikor felismerjük és tudatosítjuk, hogy mennyi mindent tudtunk, véltünk, tettünk és gondoltunk rosszul és nagyon rosszul.

Nyár eleje van.
Számomra huszonévig ez az időszak a vizsgázások ideje volt. Hol felvételiztem, hol éppen ballagtam, hol mindkettőt egyszerre, hol vizsgáim voltak egyszerre több helyen és csak azért szorítottam, hogy legyen időm egyik ajtón ki és a másikon beesni.
A vizsgákat akárcsak a halált kollektíven rosszul fogjuk fel és osztályozzuk. Már eleve így tanítjuk gyermekeinknek, mint a Böböstől, a Mumustól, a Bágenzsáktól való alaptalan félelmet.
Mert a vizsga maga nem rossz. Azok a gondolatok, az a stressz, ami körülöleli teszi negatívvá.
Nekem csupa jó élményeim vannak.
Például az első nagy statisztika vizsgámról, amikor 17-en mertek eljönni a negyvenből. Mind a 17 rólam másolt, mindenki nagy jegyet kapott - amikor leadtam a dolgozatomat nagy dialittasan a tanár végignézett feszes, formás combjaimon, napbarnított börömön, szőke hosszú hajamon és elvágott. Na... van ez így.
Vagy amikor a végigtanult éjszaka után a kádban pihentem ki fáradalmaimat a nagy megmérettetés előtt és csengett a telefonom. Az évfolyamtársak üvöltötték - gyere azonnal, van tíz perced, mert nincs ki vizsgázzon, ketten vannak előtted és a tanár megy haza...

A gyerekek fél éve hokiznak.
Most jutottak el arra a szintre, hogy rutinná vált a heti háromszori edzés.
Amit ugyebár nehezít tanulás, zsúfolt program, egyéb kihívások.
Ha tőlük függene, nem mennénk. Maradnánk.
Mondom - bocsánat, ebben nem a gyerekek döntenek. Hanem a felnőtt. Ha most hagyom, hogy ellustulj, attól fosztalak meg ami a legjobb az életedben: az egészséges életmódtól és annak pozitív következményeitől. Nincs retera. Minden jobb időszakot egy hatalmas cunami követ. Amikor nem tetszik, nehéz, nem jó, feladom és éppen az a legjobb benne, hogy ha nem adom fel - jobb lesz. Megdícsűülök. De csakis akkor!
Nekem is elegem van ezerrel sokszor mindenből - de nem opció a hídégetés.
Megyünk, csináljuk, nincs jajgatás.
Előlről kezdés van.
S ha elbasszuk, hát hátulról.
De nem adjuk fel...

Ezt kellene megtanulják a gyerekek a 7 év alatt.
Hogy megyünk, teszünk, küzdünk, élünk.
Nem feladunk, belehalunk, hátatfordítunk és eldölünk.

Az élet maga egy nagy megmérettetés, vizsga.
Amikor azt hinnéd menni fog, leakad.
De ez nem ok a megállásra. Hanem csakis az újraindulásra.
S ahogy indulok, amit dúdolok, olyan lesz az útam maga.