Az anya-gyerek kapcsolat tud mágikus lenni. Olyan szinteken mozogni ami valamit sejtet abból a világból, amit materiális és fizikai korlátaink közepette képtelenek vagyunk érzékelni. Ilyen például a nagy, beteljesült és kölcsönös szerelem rövid de velős időszaka is. Hogy megszűnik létezni tér és időkorlát marad a nagy egység. Ami mindent mindenkoron felülír.
Még egyetemista koromban bedolgoztam árvaházba. Láttam gyerekeket szülők nélkül. Mindenük megvolt. Kivéve a legfontosabbat - a szülőt...
Késöbb fiatalokkal már nem annyira fiatalként, szintén visszavezetett az útam az árvaházba. Láttam, hogy mivé lettek azok, akiknek mindenük megvolt, kivéve a legfontosabbat - a biztonságot, hátteret és szerető szülőt. Aki ha nem is mindig hibátlanul és jól, de törekvő része a gyerek életének, fejlődésének, megmaradásának.

Nemrégiben egy olyan anya került a nyilvántartásunkba, aki maga is árvaházban nőtt fel. Nem ismeri a szüleit. Színmagyar névvel egy vak hangot nem beszél magyarul. Két gyereke született. Egyik súlyos beteg. Csak beteggondozóként dolgozhat(na), hiszen a gyerek állandó ápolásra és felügyeletre szorul, de a Román állam nem ismeri el betegségének súlyosságát. Az anya támasz és segítség nélküli. Nem sújtja le. Egyet tud - a gyereknek mindenáron szülő kell.
Mert ő tudja milyen az, ha nincs...

Ma egy olyan helyen jártunk, családnál, amilyent én még legrémisztőbb álmaimban sem láttam. A porig rombolt, koszolt, lelakott otthon egyetlen, töretlen fénnyel égő lángja egy a fiammal egyidős kisfiú volt. Értelmes, mosolyogos, nyitott, kedves kisgyerek.
Anyja súlyos beteg. Önmagát is képtelen ellátni, nem, hogy gyerekét. Második agyvérzésen túl, lebénulva, beszédre képtelenül, anyaként de mégsem.
Az apa alkoholista és játékszenvedély beteg.
Munkahelye van, de a gyár fizetésképtelen és idő kérdése, bezár.
A nincstelenség pokli méreteket ölt ezen a helyen.
Kosz, bűz, fertő.
Az adósság nem akkora, mint a reménytelenség.
És mégis, a gyermek otthon van.
Nem tudom, hogy érted-e mire gondolok?
Otthon.

Otthon az a hely, amit ismerek, szeretek és ahol engem is feltételek nélkül szeretnek. Mert együtt vagyunk eggyek. Lehet, hogy nem jó, sőt káros - de valamiért nekem ez az otthonom....
Ezt láttam úgy a gyerek, mint az anya szemében.
Hogy szükségük van egymásra.
És a gyermek kiragadása és institucionalizálása nem a válasz a kérdésre.
Emberileg igen - de egy felsőbb dimenzióban nem.
Ahol nem véletlen eme történések sorozata.
Ahol nem csak úgy került éppen ide ez a gyerek. Ő nem szenved ha az anya megvan. Mi szenvedünk. A látványtól, hogy ennyi is elég a belső békéhez.
A másik.
A feltétel nélküli szeretet.
Hogy nem fontos semmi, csak, hogy Te itt légy és Én melletted legyek.
És bevallom őszintén - nem tudom mennyire tudja ezt pótolni vagy felülírni bármilyen kondíció vagy jövőkép. Ha a jelen megtörik a jövő is kérdéses.
Mert bármim legyen, mindig visszamegyek oda, ahol a legfontosabbat elhagytam.

Adja Isten, hogy soha ne nekünk, embereknek kelljen döntenünk.
Én hiszem a Gondviselést és tudom - nincsenek véletlenek.
Még az egészen nagy dolgokban sem - nem, hogy az aprókban.
A magban, amely megfogan egy eleve elkárhozott életben.