Annyira vagyok vásárhelyi, hogy annak ellenére, hogy sokszor forgatom a fejemben, szinte biztos, hogy nem tudnám elképzelni az életemet egy másik városban. Ennek ellenére, amikor tömegrendezvények zajlanak, soha nem érzem magaménak a várost. Kinőtt abból a sémából, amit én az én városomnak hiszek. A tömeg, az ismeretlen arcok és felismerhetetlenségig feldúlt és bepiszkolt, szeméthegyekkel tarkított színhelyek, hangok, szagok és zajok - nem vásárhelyiek.
Emiatt nem is szeretek tömegrendezvényekre járni.

Régebben ha kimozdultunk - csak ismerősökbe botlottunk. Gyermekként emlékszem egy rémálom volt a szüleimmel valahova menni. Minden második lépésnél meg kellett állni beszélgetni, hiszen egy kedves - esetleg rég nem látott ismerősbe, rokonba, barátba botlottunk, akivel el kellett parolázni. Kamaszként azok a helyek ahol megfordultunk igazi korzók voltak. Barátokkal, ismerősökkel, szomszédokkal, rokonokkal, osztálytársakkal, csapattársakkal dugig tömve. A kocsmák, strandok, Cementlapok, Hétfák, a Komp és környéke, az Aleea, a főtér, a Budai, a Domb, a színház, a Kultúrpalóta felejthetetlen hangversenyei, a Súdió színház - szóval minden.
Hol vannak már azok az idők?

Talán a múlt este és éjjel hozta vissza részben azoknak az időknek a szelét - de sokkal gyatrábban. Hiszen a mérleg nyelve el-elbillent a miccs, giccs, felhígított sör irányában.
A mai záróestről nem is beszélve.
Én már nem ismerem ezt a várost. Nem szeretem amit látok és a legkisebb mértékben sem sikerül azonosulnom azzal, ami itt történik.
Többször elhangzik a harmónia szó, ami több diszharmóniát takar, mintsem kellene. Megjelent a székely zászló is az Omega tömegben - hogy el ne felejtsük el pillanatig sem, hogy harcban állunk - lassan már mindegy is, hogy kikkel és miért, a lényeg a harc.

Amikor első évben megrendezték az Autonómia felvonulást nem kevés derűs pillanatot keltett az interjúk ideje. A buszokról lekászálódó emberektől kérdezték a riporterek, hogy miért vannak itt - mi mellett, mi ellen, milyen motivációkkal. Egy ember volt a tizenvalahány megkérdezettből, aki el is tudta mondani, hogy miért van jelen.
Körülbelül ennyi lehet az esélye ebben a tömegben is azok számának, akik el tudnák mondani értelmesen, hogy miért is vannak itt. Honnan-hová, milyen motivációval és munícióval.

Ma este láttam családokat. Több generáció hallgatta együtt a legendás Omegát, akik közel egy órát várattak magukra, ami alatt nem történt az égvilágon semmi a színpadon. Azalatt nézegettem a színes tömeg arcát. Az önmagukat túlkereső fiatalokat, az önmagukat megjátszó idősebbeket, a szokásaiktól és függőségeiktől nem tágító alkoholistákat, a románokat, magyarokat, gáborokat, a lézengőket és türelmetlenkedőket. Nem voltunk együtt. Még csak kiscsoportok sem voltak. Szétszoródott, gyanakvó embereket láttam. Akik féltették magukat, javaikat, gyerekeiket. A liget a felismerhetetlenségig bezsúfolva. Nem belakva, hanem porig rombolva.

Ha ez a Vásárhelyi napok. Akkor ez Vásárhely...
Vásárhely, szeretett vásárhely, soha nem felejtünk el... hol vagy? hova tüntél és mi idézhetne újra elő? Hogy azzá légy, amit emlékeinkben őrzünk, ahol felnőttünk, amit csak így hívtunk: OTTHON...