Annak ellenére, hogy évek óta egyetemi éveimet sírom vissza, hiszen a legszebb - és egyben érzelmileg legnehezebb időszaka volt az életemnek - a napokban rájöttem, hogy semmit nem használok abból, amit ott tanultam azoktól a csodálatos emberektől, akikkel ott és akkor találkoztam. Semmit - érted?
Nem tudom, hogy a kollegák hogy vannak vele, de feltett szándékom megtudakolni még a közeljövőben.

Ezzel szemben amit ma is használok, amikből ma is éldelégek és sokszor táplálkozom - az az önkénteskedésekre szánt szabadidőm terméke. Öt éven át önkénteskedtem egyszerre több helyen is, teljes mellszélességgel és komolysággal. Akkoriban nem azért, mert el lett volna ismerve az erre szánt idő, vagy mert divat lett volna a mutatós cv, hanem csak úgy - mert már akkor nem tudtam elképzelni mást hivatásként és életcélként, mint amit választottam egyetemi szakiányul.
Ez is egy nagyon érdekes kérdés. A választás.
Hogy kiből miért lesz éppen olyan ember és szakember, amilyen...

Szüleim soha nem szóltak bele abba, hogy milyen pálya mellett döntök.
Egyetlen egy dologra huzigálták vehemensebben a szájukat - az apácaságra. Ezt is csak addig, amíg meg nem látták és tapasztalták, hogy abban a közegben hihetetlenül boldog vagyok.
Végül, hogy másként alakult, pontosan annyira véletlen, amennyire döntés. Szerintem semennyire.
Hiszen amikor azt hittem odaértem, biztonságban vagyok, akkor derűlt fény arra, hogy a mesének közel sincs vége. Ekkor kezdődik. Minden eddig történt csavar csak előjátéknak bizonyult.
Meg vagyok győződve, hogy nővérként sem tettem volna mást, mint amit most teszek. Csakhogy most van miért élnem, életben maradnom, realításba kapaszkodnom és küzdenem. Úgy meg az elsőre képes lettem volna elengedni a fonalat.

Nemrégiben egy asszonnyal találkoztam. 42 lejből kellene megéljen. Beteg, de nincsenek papírjai, biztosítása - helyzetéből és állapotából fakadóan munkaképtelen. Mondja, hogy rettenet, amiben vannak. Mondom tudom. Állandóan tudom és nem tévesztem őket szem elől, mert egyre többen vannak. És amíg sikerül, teszünk értünk, küzdünk és vagyunk.
Kérdezi, tudom mit jelent amikor a gyermek éhes és nincs mit enni adni, beteg és nincs gyógyszer, fázik és hideg van, sír és ő vigasztalás helyett üvölteni tudna?
Mondom igen...
Ilyen helyzetben saját testem árulásától sem riadnék vissza. Szemrebbenés nélkül végigdolgoznám az éjszakát - nem magamért, hanem a beteg, éhes gyermekért...

Egyre többen vannak, akiknek keresztje folyamatoan nő.
Nem mondta Krisztus, de én hiszem, hogy vannak emberek, akiknek feladata a segítségnyújtás eme keresztek vonszolásában.
És nem kell ide lexikális tudás, elméletek. Ezzel szemben kell vakmerőség, pofátlanság, kapcsolati háló, magasszintű nyalási képesség és gyomor. Csupa olyasmi, amit az Alma Mater egyáltalán nem oktatott.
Mert amit naponta látunk, azt a legjobb alkohol sem mossa le agyongyötört lelkeinkről.