2014. május 22., csütörtök

A tegnapi esti mese a gyerekkori konfliktusokról szólt.
A tavalyi évben Balázst is meghúrcolta egy nagyobb ovistárs, aki azóta már iskolás és természetesen folytatja agresszori szerepének teljeskörű betöltését. Kínoz és mindent megtesz annak érdekében, hogy legyenek gyerekek, akik rettegve induljanak iskolába.

A legtöbb esetben ez valamiért nem jut a pedagógusok tudomására.
Nemrégiben megsérült az egyik barátunk gyereke. Nem lehetett belőle harapofogóval sem kivenni, hogy mi történt. Még az őt kezelő orvosnak sem mondta el, akit csak azért érdekelt, hogy célirányosan tudjon rajta segíteni. Kérdezem a lányomat mi történt. Mondja, hogy esküdjem meg, nem mondom el. Mert a gyermekek közötti szerződés úgy szól, ha valaki elmondja a sérülés okát és körülményeit - annak a szülei meghalnak. Lökdösik egymást, próbákat találnak ki erejük és bátorságuk összemérésére. Törik kéz, láb, kar - sérül arc, megégnek testrészek - de senki nem szól attól való félelmében, hogy valomása szülei halálát idézi majd elő.
Jó lenne, ha jelen lenne egy megfelelő pedagógus, egy megfelelő hangot megütő szülő - aki védelmezné és óvná őket saját hülyeségüktől.

Az iskola igazi dzsungel.
Vagy megállod a helyed, vagy kicsinálnak.
Mindig van valaki, aki mások játékszere.
Az Áldozat.
Akit aláznak, kifiguráznak, bántanak, sértenek és akinek az életét pokollá teszik.
Itt kruciális szerepet tölt be a pedagógusi jelen -lét.
Hogy észrevegye, felfedezze, meglássa, szóvá tegye és feloldja a meglévő vagy kialakulóban lévő konfliktusokat.
Mert sajnos úgy az agresszornak, mint az áldozatnak maradandó nyomot hagy éppen fejlődő személyiségében minden egyes kicsi jelentéketelennek tűnő mozzanat.

Apuka meséli, hogy okos, intelligens, sportos - de vékony és fejletlen kisfiát állandóan szétverik. Alázzák és bántják. Tanácstalan. Sokszor bemenne. Rendet rakna - de nem teheti. Így hát szinte tanácstalanul nézi végig, hogyan szorongja át a fia a középiskolát. Azokat az éveket, amelyek sokunknak a legszebbek és legfelejthetetlenek voltak az életünkben.

Hatalmas a szülői felelősség és cselekvőképesség ennek a meggátolásában.
Mert igenis szükség van a felnőtt beavatkozására - legyen az pedagógus, szülő - hogy pontot tegyen az ilyen és hasonló esetek megakadályozására.
Ahogy arra is szükség van, hogy a gyereket átformálja a család mint szerető és biztonságos közeg - áldozatból vagy agresszorból együttműködő, igaz baráttá, társsá.
Mert mindkét véglet káros.
Káros egyénre, családra, társadalomra, közösségre.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése