A nap amikor felismered, hogy a hatalom mögött is egy arc áll...

Életem egyik legmegrázóbb élménye, hogy az a tanítónő, akit minden erőmmel igyekeztem tisztelni és szeretni, holott nehezen sikerült - egyszer csak öngyilkos lett.
Nem ismerem fájdalmának körülményeit, hiszen már felnőtt voltam és elsodort a hullám mellőle, de arra ma is emlékszem, mennyire megrázó volt.
Ahogy a belső harcaim is igen élesek mai napig bennem, hogy dacoltam azzal amit éreztem és láttam. Hogy mennyire kedves és előzékeny volt amikor szívességet kért a szüleimtől, vagy különleges, soron kívűli juttatásban részesült. Ilyenkor engem is kiemelt figyelemmel kísért. Holott a teljesítményem mindig egyformán volt maximalista elemekkel teljes.
Az is rémlik, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem éppen pártforgással egyirányban a százalékokkal való játéka a tanulók hierarchizálásában. Nekem mindig második, hamradik juthatott - hiszen a szüleim nem voltak párttagok.

Balázs & co fene tudja honnan most ébredtek rá arra, hogy a rendőr is ember. Nem hatalom, hanem arc. Ergo átrázható.
Minap a játszótéren megjelennek természetesen bandába verődve és kérik a szülők telefonját. Nyilván szokatlan kérésre rendhagyó a válasz: nem.
Kérdezem utóbb - minek?
Mondja fel akarták hívni a Rendőrséget. Látni akarták ahogy megjelennek és nevetni akartak ezen...
Öt-hat évesen...
Mondom mi lesz késöbb?
A terrorelhárítást hívják?...

Felnőttkorom egyik legnagyobb ajándéka, hogy nincs olyan probléma a Nap alatt, amit ne lehetne elintézni. Ha a Hivatal-Hatalom visszadob valamit kedvezőtlen válasszal, mindig van egy ismerős, akad egy szál, egy arc akit meg lehet kenni. Olyan nincs, hogy ne legyen...

Mert minden zárt vaskapú mögött gondosan felépített arcok hevernek.
Ha megvan a megfelelő hang, az őszintén vagy jól eladott történet, az embertől-emberig szívességkérés - a probléma megszünik problémának lenni. Onnantól kezdődően útja van.

Manapság sokszor találkozom olyan emberekkel, akik számára nem ismerős ez az út.
Anyával, aki nem tudta eltemetni gyermekét mert nem volt miből. Végül kölcsönből tette, amit mai napig keservesen törleszt.
Ami Hatalom egyszer létezett minden átgázolt a jogain.
Sokszor gondolkodtam és elemeztem - vajon rosszul tálalta a problémát? Eljátszhatta a lapjait, mire az utolsót is le kellett tennie?

Másik anyával, akit szintén az arctalan hatalom készül átrázni - szándékos mulasztást ejtve a papírjain, hogy ne részesülhessen abban a támogatásban, ami jogos és számukra életmentő. Itt sincsenek arcok csak a kétségbeesett félelem, hogy fellebezés esetén nehogy megtorolják, hogy igaz jussaiért harcolt.

Amikor Annát megszültem törvénymódosítás miatt a Hatalom úgy döntött, hogy nekem mégsem jár a GYES. Minden létező követ megmozgattam. Olyan ajtó nem létezett, ahova ne kopogtattam volna be, kezemben a törvény kinyomtatott, áttanulmányozott és gondosan kimarkerezett változatával. Nem sikerült semmit elérnem. Valaki utolsó körben mondta, hogy egyetlen hibám van - névtelen és arctalan vagyok. Nincs mögöttem senki. Abban az időben valakinek a valakije is éppen úgy járt mint én és megkapta. De én - kinek vagyok a kije?.... Mondtam, hogy az anyámpicsájánakazérettgyümölcse. Mire ők, hogy az nem elég...
Akkor döntöttem el, hogy gazember leszek.
 Ugy döntöttem, hogy gazember leszek.
(Gloster, I.1.) III. Richárd, Shakespeare
Ahogy azt is, hogy a hatalom arcát kell keresni. Nem ajtókat vagy kiskapúkat, hanem direkt az arcot. Onnan könyebb rátalálni a szívhez vezető útra. Márha van nekie... S kicsi Balázsék Már tudják...és röhögnek is rajta. Két lépéssel jár előttünk ez a generáció, csak nehogy önmagukat is megelőzzék. Mert az nem lenne jó...