A gyermekek nagyszülei már éppen elég idősek ahhoz, hogy mindenféle külső hatás ellenére se fogjanak neki netezni. Ami az én szüleimet illeti - a szükség viszi rá őket. Szükség: az unókákkal való kapcsolattartás, az írásaim elolvasása, szétszoródott barátokkal, rokonokkal való kapcsolattartás. De ez közel sem az a nethasználat, amit a mi generációnk vagy az utánunk következők produkálnak.

Feltételezem, hogy a velem egykorúak bírnának ötletekkel, ha hírtelen megomlana a rendszer. Kialakul(hat)na egy másik találkozási felület, vagy placc - ahogy én a Fb-t hívom magamban.
Hiszen számomra ezt jelenti a Fb. Egy korzót, ahol időről időre találkozni lehet ismerősökkel, akik máshol élnek, de változatlanul kedvesek számomra, el lehet érni bárkit, meg lehet keresni bárkit, fel lehet venni elejtett szálakat. Sokszor ugyebár nem annyira időigényes és maceráns, mint egy személyes találkozás összehozása - időpontok egyeztetésével és körülményeinek nehézségeivel.
Szeretem. Ragaszkodom hozzá. De persze nem halnék bele, ha nem lenne. Akkor elkezdenék ismét szociális életet élni. Mint régen. Kocsmázni, programokra eljárni, kultúrálódni - ami teret biztosítana azok viszontlátására, akiket szeretek, akikhez raaszkodom, akikért a város az otthonom.
Így van egy Fb lakta terület. Egy rezervátum. Ahol mindez megtörténhet. Nem mindig biztonságos, de a szabályok betartásával és ésszerűséggel akár azzá is válhat. És bízom benne, hogy ez a gyerekeknek is megtanítható. Elsősorban saját példa statuálásával. Mit csinál anya-apa a neten? Hasznos dolgokra használja, akkor én is azokra fogom...

Mondja a fiam a minap:
- anya, rosszalkodtál, most jól megbűntetlek.
- mivel lehet engem megbűntetni te Balázs?
- mivel-mivel...hát, hogy 2 hétig nem írhatsz. mert ahogy elnézlek, az a kedvenc időtöltésed.
- nekem nem. az én kedvenc időtöltésem, hogy anya lehetek...
- nem. az kötelességed!

Anyósóm meséli kuncogva - pletykakerülő üzemmódban, hogy van a faluban olyan asszonyka, nem is egy - aki a Fb előtt helyre kis fehérnép volt. Azóta se veteménye, se rend a portáján - egész nap netezik. Milyen az netfüggőség?
Közben mutatunk képeket, rég nem látott rokonokat, ismerősöket, külföldre szakadt falustársakat és belefeledkeznek az időbe. Megszűnik tér és időkorlát.
Ja...ez a netfüggőség? Akkor nem ítélkezem... - jegyzi meg nem mindennapi bölcsességgel.

A minap megakad a szemem egy képen. Éhező gyerek az anyja kebelén, szemétből mohón lakmározó gyermekek képe - alatta a szöveg - nem elég a like, tégy valamit. Most és azonnal.
Emlékszem régebben - még fiatalon belehaltam volna, hogy valami igen nagyot és értelmeset tegyek. Csak úgy, mindenféle hála és köszönet nélkül.
Talán ezért is lehettem anya. Hiszen így már felelősséggel tartozom - anélkül, hogy emiatt valaha hála és köszönet illetne. Olyan ez a szülői szerep, mint a romákkal való szociális munka. Teszel, adsz, elintézel, megoldasz - míg végül megint minden romba döl. Bumm. Nincs hála, nincs köszönet - van helyette szemrehányás. Hogy te nem voltál elég jó, kitartó, rámenős, okos, jó problémamegoldó s egyebek.
Summa summarum - tennivaló rengeteg van.
Itt és most.
Van kin segíteni, van kin lendíteni - nem kell örökbefogadni szomáliai gyermeket, meglátogatni egzótikus szegénynedegyedeket. Valamelyik egyesülethez, alapítványhoz csatlakozni kell önkéntesnek - akár hezzánk is megteszi és jövő héttől garantált az Életkaland.
Lájkoljunk együtt, lájkoljunk ketten,
Lájkolatlan lájkokot.
Lajkoljunk reggel, lájkoljunk délben,
Lájk lájk katt katt,
Lájk klikk katt lájk. (Open Stage)

Olvasom a Vekerdy gondolatait, miszerint hagyjuk a gyereket élni, ne fojtsuk meg a tanulással. Bárcsak első osztály elején került volna a kezembe ez a tanulmány, hogy ne legyek annyira elszántan bizonytalan. Hiszen voltak alkalmak, amikor lopva, még a saját lányom előtt is, utánozva az írását, megcsináltam egy-egy házifeladatot, érezvén, hogy ha őt hagyom, ez utolsó csepp lesz abban a bizonyos pohárban.

Most amikor a végénél tartunk, elmondhatom, egyik legfurcsább és legambivalensebb egy év volt az életemben.
Én ugyanis imádtam az iskolát. Tanulni jobban szerettem bárminél.

Ott volt az értelmes, intelligens lányom, akin nap nap után láttam, hogy még egy kicsi és örökre megcsömörlik attól, ami az én életemben a legnagyobb erőforrást jelentette. A tanulástól és az iskolától.
Egyrészt természetesen mint minden normális és lelkiismeretes szülő, szerettem volna, ha mindent megtanul és elvégez. Másrészt sokkal fontosabb volt még ezeken a kötelezettségeken túl is, hogy ráharapjon ennek a csodának az ízére. Hogy megszeresse és örömöt jelentsen számára.
Ezzel szemben minél jobban igyekeztem, annál több alkalommal mondtunk csődőt.
Valami késő őszre ott tartottunk a betűk elsajátításának ösvényén, hogy a gyerek elkezdte önmagát általa felemelt mércékhez és másokhoz hasonlítgatni. Szorongott. Ha valamit elsőre és azonnal nem értett meg, kétségbeesett. Nem egyszer sirásba fulladt elszánt igyekezete.
Akkor mondtam magamnak és neki, hogy elég.
Új lapot indítunk.
Innen kezdve ami megvan, hálásak vagyunk érte, ami elmarad, majd bepótolódik.
Játékosan elkezdtem alkalmazni a leszarom tabletta adminisztrálását.
Vettem egy doboz C vitamint és minden reggel iskolába indulás előtt bevetettem vele egyet, majd tanulás előtt a második adagot, a leszarom tablettából.
Mondtam, ha ezt bekapja - onnan kezdődően magasról leszarja azt, ami történni fog.
Hitte is meg nem is. De a placebó hatása megkérdőjelezhetetlen.
Varázsütésre helyrejött, én meg a nyelvemet harapva ha túlterhelt volt, titokban megoldottam a háziját vagy egyszerűen lediktáltam neki magyarázatok közepette a helyes eredményeket.
Bántott a lelkiismeret, miközben arra gondoltam, hogy a gyermekem egészsége és jóléte fontosabb az iskolánál vagy bármilyen előremenetelnél.

Jó, hogy utólag Vekerdy igazolt.
Előfordult, hogy a tanítónő viccesen leteremtett az általam megoldott házik miatt - miközben szerintem mindketten tudtuk, hogy nem cselekszem helytelenül.
Most már biztos.Hiszen bizonyítékként szolgál a kiegyensúlyozott gyermekem. Aki jól teljesít - miközben ezt mindketten magasról leszarjuk és megszerette az iskolát - ami mindennél fontosabb.
Hiszen visszaemlékezve soha nem az a fontos, hogy 9,99 vagy 1o volt a médiám, hanem az, hogy felejethetetlen éveket töltöttem az iskola padjaiban. Amit nem pótol semmi.

Amikor kamasz voltam elkezdtem kutatni az Élet értelmét. Eljutottam Istenhez. Évekig melengetett a kebelén majd valami ilyesmit mondhatott - elég volt, most már mehetsz, magad is elleszel... Jönnöm kellett, noha annyira vágyom vissza mint anyatejről frissen leszoktatott gyerek a fehér keblek biztos puhaságába.
Nem tudom miért ilyen az Élet. Csak azt, hogy egyre inkább halványul a kérdés maga.
Éppen árvaházat keresünk egy kisfiúnak.
A helyzet nem rózsás.
Vannak pozitív példák, nagy felemelkedések de gyakorta előfordul az is, hogy a gyerek végigjárja szülei, éveken át általa megvetett és eltélt útját.
Mintha látni szeretné, honnan jött, annak érdekében, hogy sikerüljön megválaszolnia, hogy éppen hova is tart.
És Isten nem szólhat bele.
Akkor sem, amikor lop, csal, hazudik, veszélybe sodorja önmagát, ahogy a híd fele vezető úton sem. Csak akkor amikor felkiált. Amikor úgy érzi, elvégeztetett.

Nem tudom, hogy eddig el tudtam-e, hogy mi az öröm...
Láttam a gyermekeimen. És érzem a jelenlétükben. De kevés az olyan történés, ami kiugraszt a lelkemre fagyott stuporból.
Ma viszont láttam örömöt.
Annak az anyának az arcán, aki eddig a Halállal osztozott a párnáján, de ma reggel felemelkedett.
Ahogy Pilinszky mondja: az ágy közös, a párna nem...
Nos itt a párna őrzi a Halál arcának lenyomatát.
Azaz, őrizte.
Egészen ma reggelig.
Amikor az anya felállt, mert tervei lettek.
Egészen nagyok. Hogy ismét nekilendűl az Életnek, harmadszorra is, két agyvérzésen túl és őszig annyira helyrepattan, hogy elrendezhesse gyerekét.
Olyan volt ez az öröm, mint az éppen kipattani készülő hajnalhasadás.
Üde. friss, utánozhatatlan és Isteni.
Színpompás.

Megszégyeltem magam.
Valósággal megijesztett. Összegörnyedtem lelkiekben.
Hogy mennyire nem vagyok hálás az Életért, az egészségért, a munkáért, a szüleimért, testvéreimért, a barátokért, akikért tűzbe mennék - függetlenül attól, hogy ők értem nem fordított helyzetben és természetesen a gyermekeimért. Akiket nevelhetek, gondozhatok, szerethetek. Van karom, hogy átöleljem, kezem, hogy simogassam, lábam, hogy játszótérre vigyem és fenékbe rugjam.

Kijárna?
Természetes lenne?
Nem. Ez kegyelem.
Ahogy az élet minden egyes mozzanata igen - a maga igenjeivel és nemjeivel, de főleg az utóbbiakkal.

Az emberi élet próbatételek sorozata. Gyermekként a társadalommal való találkozással, fiatalként a társadalom tágabb és szűkebb rétegeivel való ütközésekkel és felnőttként a gyermeked végigkísérésével ugyanezen az úton. Ha választani kellene, hogy ezek közül melyik bizonyul a legnehezebbnek, talán a kamaszkori nehézségek dacára is a szülői kíséretet választanám, hiszen ez az a pont amikor felismerjük és tudatosítjuk, hogy mennyi mindent tudtunk, véltünk, tettünk és gondoltunk rosszul és nagyon rosszul.

Nyár eleje van.
Számomra huszonévig ez az időszak a vizsgázások ideje volt. Hol felvételiztem, hol éppen ballagtam, hol mindkettőt egyszerre, hol vizsgáim voltak egyszerre több helyen és csak azért szorítottam, hogy legyen időm egyik ajtón ki és a másikon beesni.
A vizsgákat akárcsak a halált kollektíven rosszul fogjuk fel és osztályozzuk. Már eleve így tanítjuk gyermekeinknek, mint a Böböstől, a Mumustól, a Bágenzsáktól való alaptalan félelmet.
Mert a vizsga maga nem rossz. Azok a gondolatok, az a stressz, ami körülöleli teszi negatívvá.
Nekem csupa jó élményeim vannak.
Például az első nagy statisztika vizsgámról, amikor 17-en mertek eljönni a negyvenből. Mind a 17 rólam másolt, mindenki nagy jegyet kapott - amikor leadtam a dolgozatomat nagy dialittasan a tanár végignézett feszes, formás combjaimon, napbarnított börömön, szőke hosszú hajamon és elvágott. Na... van ez így.
Vagy amikor a végigtanult éjszaka után a kádban pihentem ki fáradalmaimat a nagy megmérettetés előtt és csengett a telefonom. Az évfolyamtársak üvöltötték - gyere azonnal, van tíz perced, mert nincs ki vizsgázzon, ketten vannak előtted és a tanár megy haza...

A gyerekek fél éve hokiznak.
Most jutottak el arra a szintre, hogy rutinná vált a heti háromszori edzés.
Amit ugyebár nehezít tanulás, zsúfolt program, egyéb kihívások.
Ha tőlük függene, nem mennénk. Maradnánk.
Mondom - bocsánat, ebben nem a gyerekek döntenek. Hanem a felnőtt. Ha most hagyom, hogy ellustulj, attól fosztalak meg ami a legjobb az életedben: az egészséges életmódtól és annak pozitív következményeitől. Nincs retera. Minden jobb időszakot egy hatalmas cunami követ. Amikor nem tetszik, nehéz, nem jó, feladom és éppen az a legjobb benne, hogy ha nem adom fel - jobb lesz. Megdícsűülök. De csakis akkor!
Nekem is elegem van ezerrel sokszor mindenből - de nem opció a hídégetés.
Megyünk, csináljuk, nincs jajgatás.
Előlről kezdés van.
S ha elbasszuk, hát hátulról.
De nem adjuk fel...

Ezt kellene megtanulják a gyerekek a 7 év alatt.
Hogy megyünk, teszünk, küzdünk, élünk.
Nem feladunk, belehalunk, hátatfordítunk és eldölünk.

Az élet maga egy nagy megmérettetés, vizsga.
Amikor azt hinnéd menni fog, leakad.
De ez nem ok a megállásra. Hanem csakis az újraindulásra.
S ahogy indulok, amit dúdolok, olyan lesz az útam maga.

Annak ellenére, hogy évek óta egyetemi éveimet sírom vissza, hiszen a legszebb - és egyben érzelmileg legnehezebb időszaka volt az életemnek - a napokban rájöttem, hogy semmit nem használok abból, amit ott tanultam azoktól a csodálatos emberektől, akikkel ott és akkor találkoztam. Semmit - érted?
Nem tudom, hogy a kollegák hogy vannak vele, de feltett szándékom megtudakolni még a közeljövőben.

Ezzel szemben amit ma is használok, amikből ma is éldelégek és sokszor táplálkozom - az az önkénteskedésekre szánt szabadidőm terméke. Öt éven át önkénteskedtem egyszerre több helyen is, teljes mellszélességgel és komolysággal. Akkoriban nem azért, mert el lett volna ismerve az erre szánt idő, vagy mert divat lett volna a mutatós cv, hanem csak úgy - mert már akkor nem tudtam elképzelni mást hivatásként és életcélként, mint amit választottam egyetemi szakiányul.
Ez is egy nagyon érdekes kérdés. A választás.
Hogy kiből miért lesz éppen olyan ember és szakember, amilyen...

Szüleim soha nem szóltak bele abba, hogy milyen pálya mellett döntök.
Egyetlen egy dologra huzigálták vehemensebben a szájukat - az apácaságra. Ezt is csak addig, amíg meg nem látták és tapasztalták, hogy abban a közegben hihetetlenül boldog vagyok.
Végül, hogy másként alakult, pontosan annyira véletlen, amennyire döntés. Szerintem semennyire.
Hiszen amikor azt hittem odaértem, biztonságban vagyok, akkor derűlt fény arra, hogy a mesének közel sincs vége. Ekkor kezdődik. Minden eddig történt csavar csak előjátéknak bizonyult.
Meg vagyok győződve, hogy nővérként sem tettem volna mást, mint amit most teszek. Csakhogy most van miért élnem, életben maradnom, realításba kapaszkodnom és küzdenem. Úgy meg az elsőre képes lettem volna elengedni a fonalat.

Nemrégiben egy asszonnyal találkoztam. 42 lejből kellene megéljen. Beteg, de nincsenek papírjai, biztosítása - helyzetéből és állapotából fakadóan munkaképtelen. Mondja, hogy rettenet, amiben vannak. Mondom tudom. Állandóan tudom és nem tévesztem őket szem elől, mert egyre többen vannak. És amíg sikerül, teszünk értünk, küzdünk és vagyunk.
Kérdezi, tudom mit jelent amikor a gyermek éhes és nincs mit enni adni, beteg és nincs gyógyszer, fázik és hideg van, sír és ő vigasztalás helyett üvölteni tudna?
Mondom igen...
Ilyen helyzetben saját testem árulásától sem riadnék vissza. Szemrebbenés nélkül végigdolgoznám az éjszakát - nem magamért, hanem a beteg, éhes gyermekért...

Egyre többen vannak, akiknek keresztje folyamatoan nő.
Nem mondta Krisztus, de én hiszem, hogy vannak emberek, akiknek feladata a segítségnyújtás eme keresztek vonszolásában.
És nem kell ide lexikális tudás, elméletek. Ezzel szemben kell vakmerőség, pofátlanság, kapcsolati háló, magasszintű nyalási képesség és gyomor. Csupa olyasmi, amit az Alma Mater egyáltalán nem oktatott.
Mert amit naponta látunk, azt a legjobb alkohol sem mossa le agyongyötört lelkeinkről.

Érdekes és valós - Marosvásárhely mély álomba szenderűlt.
A magas fokú általános szkepticizmusból immáron úgy tűnik nem lendíti ki senki és semmi.
Nem hiszünk, nem bízunk, nem ismerün el, nem vesszük be, nem nyelvjük le, nem támogatjuk, nem érdekel.
Elvagyunk.

Az utóbbi időben sok olyan művelt, magas beosztásban lévő emberrel - zömében fiatallal találkoztam, akik szerint minden veszve van.
Nincsenek emberek akikben bízni lehet, akiket követni lehetne, akikre fel lehetne nézni és megadni a bizalmat egy esetleges jobb jövő reményében.
Magunkra maradtunk.

Amikor a hét vége fele politikai elemzők kivesézték az Európai parlamenti képviselők előjogait és fizetését ez még nagyobb mértékben kiütötte a biztosítékot.
Többen hangoztatták - bevallom engem is megtorpantottak a számadatok - melyek szerint ha az adott képviselő becsületesen megjelenik és néha fel is szólal - beseperhet valami 6ooo eurót havonta - csak kápében, nem beszélve az utazási költségek megtérítéséről, irodáról és egyéb juttatásokról.
Startból a Böszeszkú lány jutott eszembe. Te Úr Isten az-az észlény viccből képviselte országunkat ezért a hatalmas összegért, minden egyes felszólalásával történelmet írva paródia fejezetben... És mindenki ült tovább karbatett kézzel.

Tömegesen mondunk ellent a változásnak - nem bízva magunkban, egymásban, a megújulásban.
Nem csodálkozom.
Őszintén - kevés esélyt adok annak, hogy valami vagy valaki valóban képes lesz itt pozitív változást előidézni.
Hőbörgünk a bennünket érő igazságtalanságok ellen, miközben nem teszünk semmit.

A mai nap folyamán rengeteg állampolgár - románok és magyarok egyaránt kaptak olyan smst, mely szerint irány szavazni románok, hogy ki tudjuk seperni a magyarokat az európai parlamentből.
És a románok elmentek.
Nem azért mert bíznak a változásban - hanem mert őket még életben tartja a gyűlölet.
Bennünket már az sem.
A gyűlölelet felváltotta, hogy egymásnak estünk. De az is hamar elveszítette savát-borsát. Visszatepsedtünk jó meleg, kényelmes szarunkba.

Mondják, hogy Hargita meg Kovászna megye alacsonyan teljesít a részvételt illetően... - elmondom mit mond a székely ember:
- nem tudom kik ezek. nem tudom kire kell szavazni. mindenki hamis. nem megyek sehova... amíg a pap nem mondja, nem megyek...
A baj az, hogy már a pap sem tudja...
Előző években külön a lelkünkre lett kötve, hogy menjünk szavazni.
Utóbbi időben, hogy aki jónak látja, tegye meg.
Ma: semmi.
Csodálkozunk?
Ne csodálkozzunk.
Döntsünk.
Tenni akarunk? Akkor emelkedjünk fel és tegyünk.
Ha meg nem - ne kritizáljunk, viseljünk csendben a rajtunk ejtett és ejtendő igazságtalan sérelmeket - mert amikor kellett, nem szóltunk bele.
Amikor szó volt adva hallgattunk.

Nem a szavazás napján kell hőbörögni, hanem időközben. Mondjuk holnaptól a helyhatósági választásokig. Menni kell, tenni kell, változtatni kell, segíteni kell - hogy az ügy közös legyen. És a miénk legyen. Különben is, mi többen vagyunk mint ők valaha.
Itt van hát a cselekvés szent ideje.
Csak megint ne maradjon kihasználatlanul...

Közel tíz éve dolgozom és élek együtt fogyatékkal élőkkel.Ma vettem észre, hogy míg régebben fontos volt számomra, megláttam és észrevettem, hogy melyik társam milyen fogyatékkal él együtt - ma már nem tűnik fel. Számomra ők ismerősök, barátok, kollegák, társak - és nem sérültek.
Sikerült eljutni oda, hogy az embert, a lelket, a szempárt, a gondolatokat és érzelmeket, a történeteket, az élményeket látom bennük és nem a korlátokat.

Ma kint voltunk a szabadban.
Nem egy túlzsúfolt helyen, de így is voltak olyanok akik éppen arra jártak.
Két óra után sikerült megértenem, hogy miért bámulnak.

A gyerekeim egy down kóros kislánnyal játszottak együtt a játszótéren, míg mi pár méterrel odébb beszélgettünk, énekeltünk és nevettünk közösen egymás történetein.
Emberek jöttek és mentek. És sajnálkozó pillantásokat vetettek a sérült kislányra.
Ekkor tűnt fel első körben, hogy baj van.
Baj a társadalommal.
A toleranciával, az elfogadással, a megértéssel.
Első szint ugye - a handi, béna, nyomorék. Ez a teljes stupor. Amikor annyira nem tiszteljük a másikat és önmagunkat, hogy közelebb menjünk a másikhoz. Mert ezek a jelzők örök falat jelentenek.
Egy következő szint a fogyatékos jelző. Ez még mindig wrong. A fogyatékos-ban ugyanis benne van minden amit a másikról nem feltételezek. Nem adok neki esélyt. Ő számomra startból kevés. És ezen bármit is tesz, nem vagy nehezen sikerül majd változtatnia.
Magasabb szint - a sérült, fogyatékkal élő jelzők tudatos használata - de ez még mindig nem a feltétel nélküli elfogadás szintje. Ennek egy szofisztikáltabb válfaja - a korlátokkal élő, vagy korlátozott jelző használata. Ennél a szintnél már nyitott vagyok, de még mindig csak feleúton járok - igaz jófele...
És ahova jó lenne eljutnom: Ő, az ember...
Korlátain innen vagy túl. Amikor mankói, széke, botja csak eszközök. Mint nekem a biciklim, cipőm, autóm. Természetesek, hiszen megkönnyítik életét, közlekedését, hétköznapjait.

A gyermekeimbe még benne van ez a természetesség.
Nekik a down kóros kislánynak nem diagnózisa hanem neve van. Szép, magyar neve és lehengerlő kisugárzása. Akivel jó együtt lenni.
A kerekesszéket használó barátnak - jókedve, csodái, történetei.
Nem fogyatékkal élők, hanem emberek, társak, barátok és ismerősök, akiket csak szeretni lehet.

Az anya-gyerek kapcsolat tud mágikus lenni. Olyan szinteken mozogni ami valamit sejtet abból a világból, amit materiális és fizikai korlátaink közepette képtelenek vagyunk érzékelni. Ilyen például a nagy, beteljesült és kölcsönös szerelem rövid de velős időszaka is. Hogy megszűnik létezni tér és időkorlát marad a nagy egység. Ami mindent mindenkoron felülír.
Még egyetemista koromban bedolgoztam árvaházba. Láttam gyerekeket szülők nélkül. Mindenük megvolt. Kivéve a legfontosabbat - a szülőt...
Késöbb fiatalokkal már nem annyira fiatalként, szintén visszavezetett az útam az árvaházba. Láttam, hogy mivé lettek azok, akiknek mindenük megvolt, kivéve a legfontosabbat - a biztonságot, hátteret és szerető szülőt. Aki ha nem is mindig hibátlanul és jól, de törekvő része a gyerek életének, fejlődésének, megmaradásának.

Nemrégiben egy olyan anya került a nyilvántartásunkba, aki maga is árvaházban nőtt fel. Nem ismeri a szüleit. Színmagyar névvel egy vak hangot nem beszél magyarul. Két gyereke született. Egyik súlyos beteg. Csak beteggondozóként dolgozhat(na), hiszen a gyerek állandó ápolásra és felügyeletre szorul, de a Román állam nem ismeri el betegségének súlyosságát. Az anya támasz és segítség nélküli. Nem sújtja le. Egyet tud - a gyereknek mindenáron szülő kell.
Mert ő tudja milyen az, ha nincs...

Ma egy olyan helyen jártunk, családnál, amilyent én még legrémisztőbb álmaimban sem láttam. A porig rombolt, koszolt, lelakott otthon egyetlen, töretlen fénnyel égő lángja egy a fiammal egyidős kisfiú volt. Értelmes, mosolyogos, nyitott, kedves kisgyerek.
Anyja súlyos beteg. Önmagát is képtelen ellátni, nem, hogy gyerekét. Második agyvérzésen túl, lebénulva, beszédre képtelenül, anyaként de mégsem.
Az apa alkoholista és játékszenvedély beteg.
Munkahelye van, de a gyár fizetésképtelen és idő kérdése, bezár.
A nincstelenség pokli méreteket ölt ezen a helyen.
Kosz, bűz, fertő.
Az adósság nem akkora, mint a reménytelenség.
És mégis, a gyermek otthon van.
Nem tudom, hogy érted-e mire gondolok?
Otthon.

Otthon az a hely, amit ismerek, szeretek és ahol engem is feltételek nélkül szeretnek. Mert együtt vagyunk eggyek. Lehet, hogy nem jó, sőt káros - de valamiért nekem ez az otthonom....
Ezt láttam úgy a gyerek, mint az anya szemében.
Hogy szükségük van egymásra.
És a gyermek kiragadása és institucionalizálása nem a válasz a kérdésre.
Emberileg igen - de egy felsőbb dimenzióban nem.
Ahol nem véletlen eme történések sorozata.
Ahol nem csak úgy került éppen ide ez a gyerek. Ő nem szenved ha az anya megvan. Mi szenvedünk. A látványtól, hogy ennyi is elég a belső békéhez.
A másik.
A feltétel nélküli szeretet.
Hogy nem fontos semmi, csak, hogy Te itt légy és Én melletted legyek.
És bevallom őszintén - nem tudom mennyire tudja ezt pótolni vagy felülírni bármilyen kondíció vagy jövőkép. Ha a jelen megtörik a jövő is kérdéses.
Mert bármim legyen, mindig visszamegyek oda, ahol a legfontosabbat elhagytam.

Adja Isten, hogy soha ne nekünk, embereknek kelljen döntenünk.
Én hiszem a Gondviselést és tudom - nincsenek véletlenek.
Még az egészen nagy dolgokban sem - nem, hogy az aprókban.
A magban, amely megfogan egy eleve elkárhozott életben.

A tegnapi esti mese a gyerekkori konfliktusokról szólt.
A tavalyi évben Balázst is meghúrcolta egy nagyobb ovistárs, aki azóta már iskolás és természetesen folytatja agresszori szerepének teljeskörű betöltését. Kínoz és mindent megtesz annak érdekében, hogy legyenek gyerekek, akik rettegve induljanak iskolába.

A legtöbb esetben ez valamiért nem jut a pedagógusok tudomására.
Nemrégiben megsérült az egyik barátunk gyereke. Nem lehetett belőle harapofogóval sem kivenni, hogy mi történt. Még az őt kezelő orvosnak sem mondta el, akit csak azért érdekelt, hogy célirányosan tudjon rajta segíteni. Kérdezem a lányomat mi történt. Mondja, hogy esküdjem meg, nem mondom el. Mert a gyermekek közötti szerződés úgy szól, ha valaki elmondja a sérülés okát és körülményeit - annak a szülei meghalnak. Lökdösik egymást, próbákat találnak ki erejük és bátorságuk összemérésére. Törik kéz, láb, kar - sérül arc, megégnek testrészek - de senki nem szól attól való félelmében, hogy valomása szülei halálát idézi majd elő.
Jó lenne, ha jelen lenne egy megfelelő pedagógus, egy megfelelő hangot megütő szülő - aki védelmezné és óvná őket saját hülyeségüktől.

Az iskola igazi dzsungel.
Vagy megállod a helyed, vagy kicsinálnak.
Mindig van valaki, aki mások játékszere.
Az Áldozat.
Akit aláznak, kifiguráznak, bántanak, sértenek és akinek az életét pokollá teszik.
Itt kruciális szerepet tölt be a pedagógusi jelen -lét.
Hogy észrevegye, felfedezze, meglássa, szóvá tegye és feloldja a meglévő vagy kialakulóban lévő konfliktusokat.
Mert sajnos úgy az agresszornak, mint az áldozatnak maradandó nyomot hagy éppen fejlődő személyiségében minden egyes kicsi jelentéketelennek tűnő mozzanat.

Apuka meséli, hogy okos, intelligens, sportos - de vékony és fejletlen kisfiát állandóan szétverik. Alázzák és bántják. Tanácstalan. Sokszor bemenne. Rendet rakna - de nem teheti. Így hát szinte tanácstalanul nézi végig, hogyan szorongja át a fia a középiskolát. Azokat az éveket, amelyek sokunknak a legszebbek és legfelejthetetlenek voltak az életünkben.

Hatalmas a szülői felelősség és cselekvőképesség ennek a meggátolásában.
Mert igenis szükség van a felnőtt beavatkozására - legyen az pedagógus, szülő - hogy pontot tegyen az ilyen és hasonló esetek megakadályozására.
Ahogy arra is szükség van, hogy a gyereket átformálja a család mint szerető és biztonságos közeg - áldozatból vagy agresszorból együttműködő, igaz baráttá, társsá.
Mert mindkét véglet káros.
Káros egyénre, családra, társadalomra, közösségre.

Előrebocsátom, nem nézek tévét. Ha néznék, többet tudnék a szexről - Balázs fiam szerint.

Ma, miközben teszek-veszek, a férjem a legjobb hírek nyomába ered. Közben meg leakad egy délutáni szórakoztató műsoron. Nem hiszem, hogy érdekli, inkább amortizálja. Belőlem is kihozza percek alatt a maximumot.
A műsor főszereplője egy Kolozsvári férfi. Amolyan Gigi Becali féle figura. Nulla intelligencia, betegesen sok pénz. Az összeállítás láthatóan arról szól, hogy lámlám - nagyon szegény az ország, ennek ellenére vannak emberek, akik bármit és azon túl is megengedhetnek maguknak.
A pasas egy őrület.
Arab sejknek öltözve rója az utcákat limuzinjával. Több füle mint foga - ami már attól is érthetetlen, hiszen nem anyagiak gátolják fogazata optimizálásában. Magán cigányzenekar, mint slep követik lépten-nyomon, akik minden egyes szóra elhúznak egy találó nótát.

Folytatódik a műsor.
Elérnek egy parkba, ahol MágnásMiska kiszál és elkezdi szórni a pénzt. Esztelenül dobálja mindenfele - többek között keresi a mókuskát, akiről a cigányzenekar által kísért éppen aktuális éneke szól, hogy neki is adjon 5o eurót.

Ekkor pattan el bennem valami. Valami nagyon mélyen és élesen.
Isten bocsássa meg nekem - ez már több a soknál. Ha a mai árfolyan szerint 5o euró valahol 2oo román lejnél járhat - amit csak a kibaszott mókuskának szán, hát ölni támad kedvem.
Mi van ezzel a világgal?
Ott a sok szerencsétlen, önhibáján kívűl leszegényedett család. Fogyatékkal élők, krónikus betegek akiktől visszavonta az állam a támogatást, havi 35, 39 vagy jobb esetben 35o lejből élnek - és a mókuska csak mert van kaphat 221 ront?
Embereket ismerek olyan patthelyzetben, hogy kenyerük nincs, sőt hetek óta nem is volt. Orvosra és kezelésre nem futja, holott nagyon kellene, a gyermek vagy kisbaba kezelésére és legszükségesebb gyógyszereire nem akad és a mókuska kap 221 ront?
Hát ez mi?

Alternatívák futottak végig a lelkemen.
A mókuskán és a 221 lejen gondolkodtam.
Milyen jól fogna a nagymamának, aki venne belőle ruhát, cipőt a gyermekeknek, akiket ő nevel. Esetleg ételre is maradna egy kevés. Mindenkinek egy szelet üres kenyérre.
Vagy a második agyvérzésen túl lévő anyukának, aki egyedüli neveli 5 éves kisfiát. Semmije nincs. Már egészsége sem - csak a kicsi maradt... Nekik jó sok mindenre jó lenne...
Vagy annak az anyának, akinek súlyos beteg a fia. Másik fia tehetséges sportoló. Neki jó sok mókuska kellene - de egy mókus ára is hatalmasat lendítene rajta.
Vagy annak az édesanyának, akinek beteg lánya gyógyszeres kezelésre szorúl. Egy pirula ára 45 ron. Neki a mókuska lefedne egy időszakot szükséges gyógyszereiből.
Vagy a beteg, segítségre szoruló anya és lánya. Akik tegnaptól az úton vannak. Ma még barátok sajnálatán - de meddig?... Náluk is segítség lehetne egy mókuska. Vagy akár több is...
De vannak 29o ronból élő fogyatékkal élők, betegek. Egyedül a semmi közepén. Nekik is jó lenne legalább havi még egy mókuska.
És hadd ne folytassam...
Szóval kérdezem én - látta-e valaki valamerre azt a kibaszott mókust, hogy lője ki nekem és küldje hozzám ezt a Kolozsvári őrültet, hogy énekeljem el a mókusindulót - hátha leesik nekem is valami. Nem magamért ... de értük, ... értük mindenképp...

Mindenhonnan a via negatíva folyik. Pontosan körvonalazódik bennünk már zsenge gyermekkorunktól kezdődően, hogy melyek a nem jó útak. Merre nem kell menni. Hamarabb szerzünk tudomást arról, hogy mit jelent rossznak lenni, és egészen későre vagy soha arról, hogy mit rejt a jóság. Erre vállalkoznék.
Jóság az, hogy tegnap felhívok egy ezer idegent.
Soha életében nem hallott rólam és az egyesületről amit képviselek.
Az ő alapítványa valamikor beteg gyermekek, fiatalok kezelésének támogatásával foglalkozott.
Ma már nem. Nincs forrás. Mondom jó. Ha már felhívtam beszélgessünk. Nem nagy összeget kérek, nem magamnak kérem, nincs vesztenivalóm.
Felvázolom, hogy nagyon beteg gyerek, egyedülálló anyuka, tehetséges sportoló testvér és semmi remény. Most azonban nagy a baj. Segíteni kellene azonnal és nekem sem mint fizikai személy sem mint egyesületi képviselő ez az összeg nem áll rendelkezésemre.
A beszélgetés nem tart többet mint öt perc.
Nem ígéret hangzik el, hanem egy egyszerű kérés. Utasítás.
- Kérem a bankszámlát, ahova a pénzt utalhatom.
Másnap reggel megvan a pénz, elvégződnek a szükséges vizsgálatok, a gyerek korházba kerül, megfelelő orvosi ellátás és felügyelet alá.
Kérdezem a köszönet mellett, valamivel el kell esetleg számolnom.
Mire a válasz:
- nem. a pénz nem alapítványon keresztül utalódott. lett...
Nincsenek szavaim.
Köszönet van a szívemben - hiszen a világ zömében élhetetlen.
És ime, vannak emberek - akik ki tudja hogyan, élhetővé varázsolják azok számára, akiknek a remény eleve halva született.

Alighogy egy eset megoldódik, jön helyébe másik kettő.
Az anya, aki egyedül neveli 5 éves gyerekét. Van egy élettárs, aki néha van, máskor eltűnik. Anyuka időközben a semmiből, váratlanul agyvérzést kap. Lebénul. Korházból kiadják. Marad a test és a gyerek. A szomszédok segítenek - de a gyerek egy betegen fekvő anyával van együtt, aki magát sem rendezheti.

Ahogy a másik sem egyszerűbb.
Vak lány egy beteg anyával. Az anya betegsége a történteket az elviselhetetlenség és megoldhatatlanság szintjére emeli. Beteggondozóból beteggé avanzsál. Korházi tartózkodása alatt - az addig bérelt lakásból kiteszik őket. A lány barátai jóindulatán - az anya a semmi közepén, megcsonkítva. Segítséget kérnek, egy kapaszkodót. Egy olyan esélyt, ami reálisan nem létezik. Hiszen mindkettő segítségre szorul, ellátásra, gondozásra. Miközben annyira szegények, hogy betevő falatra sem jut. Nincs hova menni, nincs kitől segítséget kérni.
Nincs gondozó. Van azonban két segítségre szoruló gondozott.
Nem vagyunk Spárta, de társadalmi modellünk közelebb áll az akkorihoz, mint az elvárthoz.
Mert nem öljük meg őket, hanem kivárjuk amíg maguktól szép csendben meghalnak.

Nem tudom mi a teendő.
Ahogy azt sem pillanatnyilag, hogy hova lehet fordulni velük.
Egy egészen biztos - végül minden megoldódik, csak kerül helyette mindig másik négy...

Mindigis volt bennem valami amivel vonzottam a furcsábbnál furcsább eseteket és alakokat szakmai életem során Nem tudom egészen pontosan meghatározni, hogy mi lehet az, de valami minden bizonnyal van bennem, ami mágnesként vonza azokat, akiknek már a megjelenésük is egy külön történet.
Szinte nem telik el olyan nap, hogy be ne toppanjon valaki a semmiből és percek alatt, anélkül, hogy egyetlen kérdést is feltennék - sőt, sokszor még időm sem marad köszönni - el ne mondaná azt, ami a leféltettebb benne, az életét. Egyszemélyes tragédiáját az élettel szemben vívott harcában.

Ma egy pasas jelent meg. Csak úgy. Spontán. Aperté. Hogy ő valamikor országunk nagy reménye volt. De ma már nem. De attól még a potenciál benne van. Persze azóta már alkoholista. Éppen kezelik. Mindez tíz óra magasán. Mondja kettőig kellene kibírja szárazon, de a legnagyobbat akkor lendítenék rajta, ha mégiscsak adnék 4 lejt, hogy kezdjen vele valamit. Végigreszketi a történetet. Alig egy éve indult el a lejtőn egy egyszerű válással. Ma már túl több elvonókúrán, széles relációval, null eredménnyel. Ez ismét egy állomás. Esély a semmire. Valamire vár. Talán egy állásra, amit minden bizonnyal ismételten el fog baltázni. De legalább múltja van. Fényes múltja. Másnak még jövője sincs. Ha egyszer ismét felemelkedik - nem felejt el. Valamit tesz értem. Valami igazán nagyot. Például befuttatja az egyesületet. Már terve is van. Sőt - emberek vannak a fejében, akik támogathatnának. De addig kéne a 4 lej.
Van 4 lejem.
Nézem a remegő kezeit. Ady jut eszembe.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Van négy lejem...
Vajon mi kéne jobban a 4 lej, az ingyen gargara a tisztességes kispolgári életről, a pont az i-re, hogy midannyian ugyanaoda tartunk, csak van aki hamarabb odaér, a kellettnekedfaszkóelengedniamankótésválni. Ez mind mind benne van a 4 lejemben. Nem adom.
Éppen azon gondolkodom, hogyan tálaljam rettenetes és embertelen smucigságomat, amikor belép az egyik legnehezebb helyzetben lévő aktuális családunk képviselője.
Egy fiatal, szép de agyongyötört anya.
Körül sem néz. Hozzámlép és dióhéjban elmondja:
a gyerek péntek óta alszik. Nincs jól. Vagy a daganat nőtt meg, vagy a drén dugult el. Nincs pénzünk, hogy megtudjuk. Életmentő lenne egy CT. Akármilyen, amit elküldhetek a professzornak. Hiszen egy hónap múlva műtené. De a vizsgálat nélkül nem tudja. Ahogy gyógyszereit sem beállítani...
A pasas figyel.
Hírtelen kijózanodik.
Egy szót sem szól.
Látom már nem a 4 lej kell.
Mintha jel lenne. Égifajta - az a javíthatatlan, cudar.

Gondolkodom, hova fordulhatnék. Egész délelőtt erre megy rá. A válasz, a végleges mégsem ennek az egy lépésnek a megoldásában rejlik. Ez csak egy apró megoldás. Akár a 4 lej...
A pasas elköszön.
Mintha csak ezért jött volna. Maga sem tudta, de már megvan. Küldték. És ő hallgatott a hívó szóra. Összeáll a kép...
Ahogy délig a pénz is, ha minden igaz. Nem a 4 lej, hanem a vizsgálat ára. Csak bár úgy lenne... Nem tudom, mi lesz a megoldás a következő lépésre, ahogy a soron következő betoppanót sem ismerem, de valahogy ez a hely mágikus.
Egy idő után minden összeáll.

Annyira vagyok vásárhelyi, hogy annak ellenére, hogy sokszor forgatom a fejemben, szinte biztos, hogy nem tudnám elképzelni az életemet egy másik városban. Ennek ellenére, amikor tömegrendezvények zajlanak, soha nem érzem magaménak a várost. Kinőtt abból a sémából, amit én az én városomnak hiszek. A tömeg, az ismeretlen arcok és felismerhetetlenségig feldúlt és bepiszkolt, szeméthegyekkel tarkított színhelyek, hangok, szagok és zajok - nem vásárhelyiek.
Emiatt nem is szeretek tömegrendezvényekre járni.

Régebben ha kimozdultunk - csak ismerősökbe botlottunk. Gyermekként emlékszem egy rémálom volt a szüleimmel valahova menni. Minden második lépésnél meg kellett állni beszélgetni, hiszen egy kedves - esetleg rég nem látott ismerősbe, rokonba, barátba botlottunk, akivel el kellett parolázni. Kamaszként azok a helyek ahol megfordultunk igazi korzók voltak. Barátokkal, ismerősökkel, szomszédokkal, rokonokkal, osztálytársakkal, csapattársakkal dugig tömve. A kocsmák, strandok, Cementlapok, Hétfák, a Komp és környéke, az Aleea, a főtér, a Budai, a Domb, a színház, a Kultúrpalóta felejthetetlen hangversenyei, a Súdió színház - szóval minden.
Hol vannak már azok az idők?

Talán a múlt este és éjjel hozta vissza részben azoknak az időknek a szelét - de sokkal gyatrábban. Hiszen a mérleg nyelve el-elbillent a miccs, giccs, felhígított sör irányában.
A mai záróestről nem is beszélve.
Én már nem ismerem ezt a várost. Nem szeretem amit látok és a legkisebb mértékben sem sikerül azonosulnom azzal, ami itt történik.
Többször elhangzik a harmónia szó, ami több diszharmóniát takar, mintsem kellene. Megjelent a székely zászló is az Omega tömegben - hogy el ne felejtsük el pillanatig sem, hogy harcban állunk - lassan már mindegy is, hogy kikkel és miért, a lényeg a harc.

Amikor első évben megrendezték az Autonómia felvonulást nem kevés derűs pillanatot keltett az interjúk ideje. A buszokról lekászálódó emberektől kérdezték a riporterek, hogy miért vannak itt - mi mellett, mi ellen, milyen motivációkkal. Egy ember volt a tizenvalahány megkérdezettből, aki el is tudta mondani, hogy miért van jelen.
Körülbelül ennyi lehet az esélye ebben a tömegben is azok számának, akik el tudnák mondani értelmesen, hogy miért is vannak itt. Honnan-hová, milyen motivációval és munícióval.

Ma este láttam családokat. Több generáció hallgatta együtt a legendás Omegát, akik közel egy órát várattak magukra, ami alatt nem történt az égvilágon semmi a színpadon. Azalatt nézegettem a színes tömeg arcát. Az önmagukat túlkereső fiatalokat, az önmagukat megjátszó idősebbeket, a szokásaiktól és függőségeiktől nem tágító alkoholistákat, a románokat, magyarokat, gáborokat, a lézengőket és türelmetlenkedőket. Nem voltunk együtt. Még csak kiscsoportok sem voltak. Szétszoródott, gyanakvó embereket láttam. Akik féltették magukat, javaikat, gyerekeiket. A liget a felismerhetetlenségig bezsúfolva. Nem belakva, hanem porig rombolva.

Ha ez a Vásárhelyi napok. Akkor ez Vásárhely...
Vásárhely, szeretett vásárhely, soha nem felejtünk el... hol vagy? hova tüntél és mi idézhetne újra elő? Hogy azzá légy, amit emlékeinkben őrzünk, ahol felnőttünk, amit csak így hívtunk: OTTHON...

Polgármester választások alkalmával mindig elgondolkodtam azon, hogy melyik réteg lehet egészen pontosan az, amelyik minduntalan visszatapsolja azt, aki hosszú évek óta megkeseríti mindannyiunk életét, függetlenül attól, hogy éppen melyik párt mellett tesszük vagy nem tesszük le amúgy szimpátia-voksunkat illetve attól, hogy éppen román vagy magyar anyanyelvűek vagyunk.
Abban egyeztem ki magammal, hogy bizonyára az a réteg, amely meg van győződve arról, hogy ami fejlődés és jó a városban - az az aktuális polgármesternek köszönhető. Amelyik réteg örül a koncerteknek, az ingyen ételnek és felhígitott italnak az egyedüli fürdőkomplexumunk megnyitóján, aki megannyi nagy dolgot tett a város fejlődése érdekében...
Gyanakodtam tömegbútításra - hogy lehetnek rétegek, lásd prálá testvérek, akik őszintén elmondják, hogy fizettek és ígértek nekik. S holott tudták, hogy üres ígérettel néznek szembe a kicsi pénznek hatalma volt felettük. Most mennyire bánják, de ismét vagy még mindig olyan helyzetben vannak, hogy egy meleg kenyérért elárulnák az anyjukat is. És hát buletint kaptak soron kívűl, meg a gyermekek nem feküdtek le éhesen és mocskosan ...


Ma azonban megdölt minden eddigi hipotézisem.
Nem csak a cigány szavaz Virág polgármester úrra.
Hanem a magunkfajta, fiatal, családjáért és jövőjéért küzdő középrétegbéli román értelmiség is. Már ha az egggyetemet lehet értelmiségosztásnak titulálni.
Itt van ez a fiatal házaspár.
Négy gyermekkel. Az éhes szájak, a roszcsont lábak, az állandóan fejlődő fizikumok, az üres zsáknak bizonyuló lakhatás és számlák kiélezett küzdelmek elé állítják az embert.
Mosolygós, barátságos, nyitott kis család.
Csak a jellegzetes, pergelt-hagyma alapú csobicaszag árulkodik messziről nemzeti hovatartozásukról. Amit nem fed el a legjobb párfüm sem, bárhogy is igyekezzenek. Benne lakik a bőrükben, hajukban, ruháik szálaiban, molekuláikban.

Messziről tudni ha egy folyóson látnak, hogy melyikünk hova tartozik.
Mi mindig egy lépéssel hátrább. Diszkréten, jólnevelten, csendesen, alkalmazkodva.
Ők hangosan, előjogokat élvezve, mint aki minden helyzetben Otthon van.
A gyermekeknek magyarázom nemrégiben: nem biztos, hogy helyes ahogyan cselekszem... Nem biztos, hogy jó a minta, amit mutatok - ha majd szeretnék - minden képpen tegyenek másként. És jegyezzék meg: otthon vannak... A városban, az országban, a világban, minden egyes helyzetben és egyáltalán.
Nem tudom, hogy értenek-e vagy csak a mélységeim rezdülése kelt bennük hatást.

Ma mind a játszótéren vagyunk. Közösen. Magyar gyermek ügyesebb - mondjon ki mit akar. Jobban mászik, bátrabb, fejlettebb, jó a problémamegoldó készsége, sportosabb, deszkurkörécebb.
Látom a román apukán, hogy a látvány hervassza.
Kis idő múlva megjönnek a gördeszkások.
Magyarok mind.
Megkér az egyik - illedelmesen, jólnevelten, kompromisszumkészen - legyünk olyan kedvesek szólítsuk el a gyerekeket, hiszen edzeni szeretnének. Közben már a mieink ki, románok maradnak. Tovább fűznek a fiatalok. Mondom a többi kölyök nem hozzám tartozik - ott az apuka, kérjék őt. Román - teszem hozzá. Mire a fiatalok - ők anyaországiak, diákcsereprogramban vesznek részt, nem beszélnek románul, legyek olyan kedves kérjem meg én az apukát.
Mint jó szomszéd mondom az apának - hozza ki a fiúkat.
Erre szólal meg benne a győztes, a leigázó, a vendéglátó, a Virár úr választópolgár: A MI POLGÁRMESTERÜNK, NEM NEKIK CSINÁLTATTA A PÁLYÁT, HANEM  ...
Nem folytatom, nem ítélkezem, nem kommunikálok.
Elfordulok. Ledöbbenek. Elhallgatok. Megsemmisülök.
Csalódtam.
Sokkolódtam.
Azt hittem a paraszt, az iskolázatlan móc szalad és bizonyítja odaadását, mert hülye, mert nem képes gondolkodni, dönteni, előrevetíteni. Miközben nem. Bazdmeg, nem... S erre most inkább nem es varrok gombot. Elsuvasztom jó mélyen a varróládám aljára, a többi megsemmisüléseim közi.

A nap amikor felismered, hogy a hatalom mögött is egy arc áll...

Életem egyik legmegrázóbb élménye, hogy az a tanítónő, akit minden erőmmel igyekeztem tisztelni és szeretni, holott nehezen sikerült - egyszer csak öngyilkos lett.
Nem ismerem fájdalmának körülményeit, hiszen már felnőtt voltam és elsodort a hullám mellőle, de arra ma is emlékszem, mennyire megrázó volt.
Ahogy a belső harcaim is igen élesek mai napig bennem, hogy dacoltam azzal amit éreztem és láttam. Hogy mennyire kedves és előzékeny volt amikor szívességet kért a szüleimtől, vagy különleges, soron kívűli juttatásban részesült. Ilyenkor engem is kiemelt figyelemmel kísért. Holott a teljesítményem mindig egyformán volt maximalista elemekkel teljes.
Az is rémlik, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem éppen pártforgással egyirányban a százalékokkal való játéka a tanulók hierarchizálásában. Nekem mindig második, hamradik juthatott - hiszen a szüleim nem voltak párttagok.

Balázs & co fene tudja honnan most ébredtek rá arra, hogy a rendőr is ember. Nem hatalom, hanem arc. Ergo átrázható.
Minap a játszótéren megjelennek természetesen bandába verődve és kérik a szülők telefonját. Nyilván szokatlan kérésre rendhagyó a válasz: nem.
Kérdezem utóbb - minek?
Mondja fel akarták hívni a Rendőrséget. Látni akarták ahogy megjelennek és nevetni akartak ezen...
Öt-hat évesen...
Mondom mi lesz késöbb?
A terrorelhárítást hívják?...

Felnőttkorom egyik legnagyobb ajándéka, hogy nincs olyan probléma a Nap alatt, amit ne lehetne elintézni. Ha a Hivatal-Hatalom visszadob valamit kedvezőtlen válasszal, mindig van egy ismerős, akad egy szál, egy arc akit meg lehet kenni. Olyan nincs, hogy ne legyen...

Mert minden zárt vaskapú mögött gondosan felépített arcok hevernek.
Ha megvan a megfelelő hang, az őszintén vagy jól eladott történet, az embertől-emberig szívességkérés - a probléma megszünik problémának lenni. Onnantól kezdődően útja van.

Manapság sokszor találkozom olyan emberekkel, akik számára nem ismerős ez az út.
Anyával, aki nem tudta eltemetni gyermekét mert nem volt miből. Végül kölcsönből tette, amit mai napig keservesen törleszt.
Ami Hatalom egyszer létezett minden átgázolt a jogain.
Sokszor gondolkodtam és elemeztem - vajon rosszul tálalta a problémát? Eljátszhatta a lapjait, mire az utolsót is le kellett tennie?

Másik anyával, akit szintén az arctalan hatalom készül átrázni - szándékos mulasztást ejtve a papírjain, hogy ne részesülhessen abban a támogatásban, ami jogos és számukra életmentő. Itt sincsenek arcok csak a kétségbeesett félelem, hogy fellebezés esetén nehogy megtorolják, hogy igaz jussaiért harcolt.

Amikor Annát megszültem törvénymódosítás miatt a Hatalom úgy döntött, hogy nekem mégsem jár a GYES. Minden létező követ megmozgattam. Olyan ajtó nem létezett, ahova ne kopogtattam volna be, kezemben a törvény kinyomtatott, áttanulmányozott és gondosan kimarkerezett változatával. Nem sikerült semmit elérnem. Valaki utolsó körben mondta, hogy egyetlen hibám van - névtelen és arctalan vagyok. Nincs mögöttem senki. Abban az időben valakinek a valakije is éppen úgy járt mint én és megkapta. De én - kinek vagyok a kije?.... Mondtam, hogy az anyámpicsájánakazérettgyümölcse. Mire ők, hogy az nem elég...
Akkor döntöttem el, hogy gazember leszek.
 Ugy döntöttem, hogy gazember leszek.
(Gloster, I.1.) III. Richárd, Shakespeare
Ahogy azt is, hogy a hatalom arcát kell keresni. Nem ajtókat vagy kiskapúkat, hanem direkt az arcot. Onnan könyebb rátalálni a szívhez vezető útra. Márha van nekie... S kicsi Balázsék Már tudják...és röhögnek is rajta. Két lépéssel jár előttünk ez a generáció, csak nehogy önmagukat is megelőzzék. Mert az nem lenne jó...

Gyermekként és fiatalként állandóan a színházban csepegett a nyálam. Rengeteget jártunk. Volt olyan darab amit nem kevesebb mint tizenöt alkalommal láttam. Annak idején híre volt a vásárhelyi közönségnek. Hogy a tapsa elkíséri a társulatot akár a világvégére is. Nehéz felkelteni az érdeklődését és fenntartani azt, kihívás elnyerni a tetszését, de ha sikerül a tapsvihar mindenért kárpótlást jelent.
Ma sincs ez másként.
A nagyérdemű elszokott a színháztól.
Már rég nem csüngenek az emberek a karzatról - ezzel szemben a vásárhelyi közönség ma is nehezen nyerhető meg.

Itt volt a Swimathon.
Mindenhonnan folyik. A jótékonysági verseny előtt hetekkel a csapból is az ömlik. Mégis, mai napig vannak, akik a négy évnyi hagyomány ellenére sem tudnak semmit a versenyről.
Míg külföldön vagy akár más hazánkbéli városokban tömegeket mozgat meg az esemény itt elmarad a várt hatás. Nem kíváncsiak az emberek az összefogásra, nem lendülnek be, nem akarnak részesei lenni semmi rendkívűlinek. Minden és mindenki marad a régiben. A megszokott kényelmében és határai között ami közül senki és semmi nem tudja kimozdítani.
Két családért úsztunk.
Nem győztem hangsúlyozni és ez így fair, hogy nem csak bennünket lehet támogatni. És itt a támogatás fogalma roppant sokrétű. Az öt lejtól terjedhet a csillagos égig, a személyes szukrolástól mások bemozdításáig.

A két százalékkal is hasonló a helyzet.
Még mindig vannak olyanok, akik sehova nem irányítják adójuk 2%-t, inkább hagyják az államnak, annak ellenére, hogy ezzel a civil szervezeteken óriásit tudnának lendíteni.
Emberek!
Ébresztő.
Nem a másiktól kell várnunk a változást, hanem elsősorban önmagunktól.
Hadd lehessek az a változás, amit látni szeretnék a világban...
Ne várjam, elvárjam, hanem elsősorban nyújtsam, adjam.
És akkor a kérdéseim:
- igaz leadtad már valamelyik, akármelyik civil szervezetnek adód 2%t???
Ha nem most tedd meg, mert május 25 után már nem teheted meg.
- valami fontos elfoglaltság vagy csak saját kényelmed állt a Swimathonon való szurkolásod útjában?
Ha csak a kényelmed, elmondom mit mulasztottál: jó hangulatot, színes csapatok látványát akik nemes célokért küzdöttek, bajnokunkat aki együtt harcolt fogyatékkal élő fiatallal egyazon cél érdekében, politikusokat, akik félretették a sértődést, haragot és politikai érdeket - csakhogy segíteni tudjanak vállvetve azokon akik rászorulnak.
Ne hagyd ki az ilyen alkalmakat.
Ne maradj közömbös.
Légy az elsők között és utolsó pillanatig küzdj, hogy a világ egy élhető hely lehessen.

Vannak azok a tipikusan amerikai filmek, amiket már első perctől tudod, hogyan végződnek.
Az élet is ír gyakorta ilyen történeteket.
Vannak periódusok, amiknek rendszerint kiégés a végük - a monotónia, kiszámíthatóság, a semmi új a nap alatt - felemészt és felőről. Ezzel szemben napfényesebb időszakokban éppen ezek tudják jelenteni a biztonságot, a kiegyensúlyozottságot és megnyugvást.

A felelősségvállalás, az elköteleződés - egy szerep, munkahely, kapcsolat vagy város mellett mind ilyen buktatókat rejt. Attól kihívás, hogy egy idő után nincsenek benne akadályok. Akár az autópálya. Felállsz rá és mened kell orrvérzésig, sőt azon túl, mert egyszerűen nem lehet megállni és kiszállni. Nem lehet egyszer csak úgy dönteni, hogy most már ebből elég. Az út vége akkor van, amikor a tábla jelzi. És nem abban a pontban amikor nekem személy szerint egyszer csak elegem lesz és más iramban, ütemben folytatnám. Megvan az optimális sebesség - nem válthatok sávot, autót, irányt - visz az út...

Nos testvérek ilyen az Élet.
Igazi autópálya.
Megvan a báziskapcsolatod - ami olyan amilyen.
Hiába höbörögsz, hogy jobbat vagy mást érdemelsz - mert TE alakítottad ilyenné, amilyen. Együtt váltatok azzá, amivé lettetek úgy Ti, mint a Kettőtök kapcsolata.
Megvan a gyermek vagy gyermekek - akik miatt egyenesen kell tartani a volánt, optimalizálni a sebességet. Kerülni minden veszélyt és bizarr kihívást, ami a kukoricás fele buzdítana.
Megvan a munka. Lehet, hogy te kerested, de az is lehet, hogy ő bukkant rád. Egymáshoz nőttetek. Itt sincsenek kosárnyi alternatíváid - ha váltani akarsz okosnak kell lenned. Magas szinten kell kijátszanod meglévő kártyáidat elkerülvén a sok szék közötti földönlandolás meséjét.
És akkor maradnak a hétköznapok.
A monoton reggelekkel. Amikor minden ugyanúgy kezdődik. A felkelés pillanatától el egészen az indulásig és a személyekig, akikkel minden egyes nap ugyanazon a szakaszon keresztezitek egymást. Egy idő után nem is óráról, hanem onnan következtetsz, hogy késve vagy harabb indultál el, hogy az adott személyek az út mely pontján kerülnek el.
Az étel íze nem a régi.
Az álmod már nem édes.
Az ébredésed inkább fáradt mint kipihent és a hangulatod ritkán van magasabban a cipőd talpánál.
Mi az amit ilyenkor tehetsz?
- kiütöd magad (szaknyelven csak reszetálásnak hívjuk)
- kipihened magad - lehet erdményes, ha sikerül elkapnod a belső csendet, amely belső békét is eredményezhet
- fűszereket kereshetsz - új kalandot, sportágat, barátikört, olvasmányt, filmsorozatot
- gyakran töltöd el idődet a természetben azokkal akiket szeretsz
- jótékonykodni kezdesz
-körbeutazod a világot, abban a reményben, hogy végre magadra lelsz...
A válasz valahol mélyen minden egyes alternatívában benne van.
A csendben, a természet tükrében, a másikban, az adakozásban, a végkimerülésben, a módosúlt tudatállapotban.
Hiszen te önmagad keresed...

amit keresel, nincs / magadat keresed másban / magadat szereted . József Attila
A fényt keresed? Legyélte a fény! Önmagad fénye. Popper Péter.
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat. József Attila

keress hát bátran, ne hagyd elveszni azt ami a tiéd...

A mi generációnk a rádiózás aranykorában nőtt fel. Erről az időszakról vannak szép emlékeim és vannak rettenetesek. Totyogó gyermekként emlékszem ahogyan anyuék hallgatták a Petőfi Rádiót meg a Szabadeurópát és soha nem szabadott megszólalni, mert lepisszegtek. Ott mindig valami nagyon fontos zajlott éppen. Arra is emlékszem, hogy késő esti órákban, amikor én már egy jó nagyot szundiztam, talán be is pisiltem, átmehettem a közös ágyba és nézhettem az édes álom émelyítő pillanatáig ragyogó arcukat, ahogy a kabarét hallgatták. Ilyenkor sem szabadott közbeszólni, de nem is kellett. Ennek a pillanatnak időtlensége volt.
Aztán amikor már nagyobb lettem - emlékeim vannak a Játék és muzsika tíz percben című műsorról. Ilyenkor érkeztem haza az iskolából. Isteni darabokat játszottak be, amiket fel kellett ismerni. Ez is szép nyomokat hagyott bennem.
Szintén evés közben ért néhány év múlva a kívánságműsör. Az úgy szeretném meghálálni, meg az Egy szál harangvirág, a feledhetetlen Virágeső és társai. Nos - ebben az időszakában az életemnek olyan álomalakom volt, hogy mindenki elnyálazott. Ennek csupán egy titka volt - hétszázharmincnegyedik végighallgatásra a Virágeső az étvágytalanságom csúcsát hozta ki belőlem.
A múltkor elénekeltem a gyermekeknek egy csokorral ezekből a dalokból. Érdekes volt a reakció. Először könnyekre nevették magukat, majd feszűltek lettek, végül üvöltöztek, hogy hagyjam abba, mert megbolondulnak.
Ekkor megnyugodtam.
Nem velem volt baj...

Sokszor ment a háttérben a rádió.
Nem volt tévé ugyebár.
Valaminek mindig mennie kell, hogy elhallgattasa az ember igazi hangjait. A csendet.
Közben anyu a konyhában tett-vett, apa újságot olvasott és a gyermekek öldökölték egymást a gyermekszobában.
Ha valaki meg merte állítani a rádiót azonnal mindenki kiabálni kezdett... Ismerős, ugye?
Ahogy a curáj is. Nem szólalhatott úgy meg magyar családban román népzene akkordja, hogy mindenki ne kezdte volna űvölteni - KAPCSOLD KI, CURÁJ VAN...

Ma. Tata és unókája:
Tata, holnap milyen idő lesz?
Felhős ég, enyhe lehűlés, de vasárnaptól ismét jóidő várható.
Honnan tudod?
A rádióból.
Mi nem onnan tudjuk. Mi a tablettről és a laptoptól.
Én a rádióból. Olyan szépen elmondja nekem...
De annak nincs képe...
De hangja igen.

Néztem a gyermek aranyszőke haját és azon gondolkodtam, hogy miről fog néhány évtized múlva ő eszmecserélni a saját unókájával...

Utópisztikusan gondolkodom - sőt mitöbb fájdalmasan naiv módon, amikor arról álmodom, hogy az én ideális városképemben szerepel minden nagyobb negyedben egy olyan gyűjtőpont, ahova a középosztálybeli családok vagy a nagyon jó módban élők letehetnek ruhát, élelmiszert miegymást, ami feleslegessé válik és előbb utóbb hasznavehetetlen állapotban kidobódik.
A kismamák osztályában ez nagyon jól működik mindenféle szervezés nélkül.
Vannak gyermekeim. Ismervén más anyukákat akiknek történetesen más életkorú gyermekei vannak - beindult első perctől a nagy csereprogram. Kapok és adok. Minden egyes évszakváltás legelső lépése a ruhák osztályozása. Amit kinőttek az enyémek és már nem vehetjük hasznát kategórizálom. Megvan, hogy melyik anyának milyen a stílusa, hogyan szereti a gyerekeit öltöztetni. Van amelyiknek csak elegánsabb darabokat adok, mert annak veszi hasznát. Van akihez a lezser sportöltözékeink mennek és van akihez csak csajos vagy nagyon fiús dolgokat juttatok, hiszen élesen kihangsúlyozza öltözési stílusban is gyermeke nemét - vagy igenét...

Mi is kapunk. Anna két éves elmúlt, amikor először vásároltam neki szükségből. Persze amikor nagyobb lett már megkívánt dolgokat és kifejezésre tudta juttatni hogy mi az amire szüksége van. De mai napig a gyermekeim ruhátárnak felét a kapott dolgok teszik ki.
Miért is ne működhetne ez a társadalom más rétegeiben is ilyen csodálatos és zökkenőmentes módon?...

Rengeteg olyan család vesz körül, akik hatalmas nincstelenségben élnek. Minekutána naponta két-három (jó esetben) ilyen kétségbesett beszámolót végighallgatok - oda jutottam, hogy mindent háromszor meggondolok. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak a tékozlást és tobzódást, miközben bennem él elevenen a másik fájdalma. Azé, aki nem naponta többször ehet, mint én ha úri kedvem úgy tartja, hanem a heti három alkalmat is meghálálja.

Ma is meséli az édesanya a fájdalmát. Fia súlyos beteg. (nem mellesleg érte úszunk a swimathonon - http://swimathon.ms/?lang=hu&idpage=12&page=show&idproject=36) A kezelések, a felírt gyógyszerek, az orvoslátogatások, a számlák, a kovártély minden egyes lejt elvisznek. Soha semmire nem elég. Vagy itt, vagy ott maradnak takaró nélkül bármennyire is ráncigálják.
Másik fia sportoló. Nem tudja megfelelő módon táplálni, képtelen a versenyeket, kiszállásokat finanszírozni, nem tudja ruházni és kétségbeesése határtalan.
Múlt este - nem először éhesen feküdtek le. Ilyenkor ráparancsol gyeremekeikre, hogy hamar aludjanak el - ugyanis álmukban nem érzik az éhséget.
Miközben - kérdezem én - mi hiábavaló per pillanat a te hűtődben?
Mennyi felesleges kenyered van - amit ha nem is másodnap, mert sajnálod, de negyednap biztosan kidobsz?
Mennyi felesleges darab van a ruhatáradban? Hát a gyermekeidében? Az egyszersekellakkorislegyen székely nagymegmondás margójára?

Szóval lehetne egy hely.
Több is.
Persze tudom, hogy naiv vagyok.
Ahova elvihetnénk és letehetnénk dolgainkat.
És ahonnan elvihetnék azok, akik bajban vannak.
Tudom, tudom - a helyes és igazságos elosztás, a megfelelő szervezés mind mind utópia.
De tudna működni.
Én ha nem is sok, de az általam ismert és nagy bajban levő 5o-1oo családnak tudnék örömet szerezni vele.
Csupa, általad szemétre szánt dolgokból.
Mert ami egyiknek szemét - a másik számára életmentő lehet.

Több ízben elhangzik, hogy előítéletek vezérlik helytelenül az életünket, amelyektől képtelenek vagyunk elvonatkoztatni, megszabadulni, túllépni. Ezek irányítanak bennünket iránytű módjára bizonyos új helyzetekben, amelyekben nem rendelkezünk megfelelő megküzdési stratégiákkal. Az előítéletek rugalmatlanná tesznek bennünket, merevvé.

A generációk közötti szakadék egyik fő oka - a merev előítéletekbe való kapaszkodás.
Egyik ilyen mentőőve a bennünket megelőző generációnak, amelytől napjainkig is nehezen szabadult, vagy egyáltalán nem - hogy az lenne a komoly, megbízható, becsületes ember aki egy bizonyos helyen lehúzott húsz-harminc évet, csendben.

 Régebben amikor pályaválasztás elé kényszerűltünk - belobogttaták elénk a makulátlan munkakönyvet az Augusztus 23 Bútorgyárban ledolgozott harmincakárhány évről. És büszkék voltak rá...

 Egy olyan generációnak, amely arra kényszerűlt, hogy állandó mozgásban legyen. Azt akkoriban még pontosan nem lehetett tudni, hogy mennyit illik egy helyen maradni - egy azonban biztos volt, sokat nem...
Az egyetemi diploma, mit diploma? Diplomák!!! - szart sem értek egy olyan piacon, ahol azt sem lehetett behatárolni, hogy mi számít erénynek és mi hátránynak.
A szüleink aggodalmaskodva kapkodták fejüket a negyedik-ötödik állomásunk láttán. És végképp nem értették az únókákat, akik megjegyezhetetlen furcsa neveikkel - Ivett, Zsanett, Barbi - még furcsább nevű szakmák mellett tették le a voksaikat. Egyetemi vakációra hazatérve a gyermek igyekezett körvonalazni az általa választott pálya kihívásait - amiről még pontosan ő maga sem tudta, hogy a valósságban nagykanállal eszik, vagy szívószálon szűrcsőlődik jobban.

Egy ilyen degenerált világban mindennél jobban kellenek a fogózkodok.
Ilyenek mint: a cigány lop, a zsidó átráz, a román sovén és vesztedre tör, a kurvákból lesz a legjobb feleség, a töltöttkáposzta nem jó felmelegítve és társai.
Ezekre a merev és megmagyarázhatatlan előítéleteinkre rendszerint nincsenek ésszerű magyarázataink. Egyszerűen csak kaptuk és gondolkodás nélkül továbbadjuk.
Miközben meg persze a népi bölcsesség alappal bír.
Édesanyám mondása volt amikor valami rettenetes helyzetbe keveredtem: - fiam...csak közöd lehetett hozzá ... hiszen - miért nem mondják anyámról?...

Ezeken túl, vagy ennek dacára mégis a lopkodások, kurválkodások, kölcsönös gyűlöletek és megcsemerlések felett illik rácsodálkozni a másikra és törekedni az egyenlő esély megteremtésére.
A világ megváltása tőlem indul el és hozzám is érkezik vissza.
Erőm van, birtokomban áll létrehozni, vagy elindítani azt a fodrot a vizen, amelynek hatása behálózza az egész előttem fekvő tengert.

Az ember rendszerint az Élet Nagy Pillanatiról szeret túlozni, szuperlativuszokban fogalmazni. Mint a nagy Hohohorgász. Hogy így meg úgy, lárifári. Miközben a hegyet kövenként hordjuk fel. Soha nem készen kapjuk, minden egyes négyzetméterért kemény árat kell fizetnünk.
Talán a szülői szerep egyik legnagyobb tévedése, hogy a gyermekeinket meg szeretnénk menteni, védeni és óvni a szenvedéstől. Gyakran hangzik el még a legjobb helyeken is: hogy jajj, addig ameddig lehet, aztán úgyis annyit fog szenvedni, az Élet tele van fájdalommal, gyötrelemmel....
És igen. Igaz - annak aki hímestojásként féltve és óvva volt. Mert akit megedzenek mint a nemes acélt - annak bizony komoly védekező-mechanizmusa, páncélzata fejlődik ki minden lehetséges támadással szemben. Nem lepődik meg, nem esik hanyat, hanem azonnal, instant megoldásokat keres.
Nincs probléma, csak bizonytalan, tanácstalan és fegyvertelen ember...
A probléma kihívás.
Lámsza...mennyit is bírok, mire vagyok képes, mennyit bírnak a tökeim?...

Ma hallottam életem egyik legszebb történetét.
Egy baromfiról,akinek valamiért a szokástól eltérően nem több, hanem egyetlen tojása kelt ki. Egy pipe. Meséli a valamikori tulajdonos, hogy mennyire féltve őrizte, óvta, a nyomában járt, nem hagyta moccani sem felügyelet nélkül. Egyik délután a család több órára elhagyta otthonát. Mire hazaértek a pipe felakadt valamire és megfulladt. Édesanyja az oktalan de sok embert jól mintázó anyakép - ott rohangált fel-alá fájdalmában és elvesztett gyermekét síratta.
Elsőre az embert a lélek fájdalma fogja meg. Közös - emberben állatban egyaránt. Van úgy hogy állatban közösebb...
Na de nem ez a történet csavarja, hanem a túlféltés, a túlgondoskodás. Amitől óvnia kell a szülőnek gyerekét. Nem vezet ez jóra egyik részről sem...

Az Élet nagy pillanatai, jelenetei a valóságban apró kavicsok.
A túlspirázott orgazmus a legjobb példa erre.
Bármennyire megtanulod uralni, késleltetni, mesterien elnyújtani - nem lesz ez több mint mondjuk összvissz két pillanat.
A boldogság, amit hajszolunk - egy röpke délután - egy perc, jobb esetben egy óra - de soha nem egy egész életperiódus és semmi esetre sem az Élet maga.
A fájdalom létünk szerves része.
Vannak kavicsok, vannak örömök és vannak boldogságok. Fények játéka ez mely bearanyozhatja egész életünket, valónkat.

Megváltani a világot és önmagunkat apró kavicsok egyénenként felhordott hegye.
Kétkezi munka.
S aki nem riad tőle, talán még nyertes is lehet.

Azt persze nem tudni, hogy hol és mikor... - nekem ez tetszik a legjobban :)

• Bocsánatot kérni nem egyszerű, de sokkal könnyebb, mint a haragot, döhöt. gyűlölködést vonszolni és cipelni, duzzasztani és gyarapítani időtlen időkön át...

• A jó párkapcsolatnak nincs aranyszabálya - de feltétele a haragtartás és gyűlölködés kiküszöbölése és elkerülése.

• A gyermeknevelés és a szülői szerep az élet egyik legnagyobb kihívása - a legjobb benne talán az, hogy nincs kifizetve, megbecsülve és soha nem jár érte dícséret. Bírálás és kritika annál inkább - hiszen soha nem éppen úgy van redjén, ahogy cselekedtél.

• A szerelem idővel olyanná válik, mint a délibáb - gúnyt űz a szomjazó emberből és mire elkapnád semmivé foszlik. Semmiből jött, semmivé lesz...

• Igyekezz megismerkedni és jóban lenni önmagaddal - hiszen az utazás magadból indul és magadhoz vezet - csakis önmagadon át...

• Egészséges emberben mindig él a kétely, hogy a foglalkozás amit választott talán nem a legmegfelelőbb. Valami másban talán magasabb képzettségi szintet érhetett volna el... A megnyugvás, megelégedettség és hazaérkezés érzése nem földi erények - ígyhát szakmai életünk során is meg kell tanulnunk élni hiányukkal.

• Óvakodj attól a gondolattól, hogy bármit is birtokolsz. Semmi nem képezi tulajdonod részét. Még önmagad sem...

• Engedd gyermekeidet magadra szállni, biztonságban felnőni és erőre kapni, majd továbbrepülni. Ők nem a tieid. Minden együtttöltött perc ajándék volt és kegyelem. A kegyelmet megköszönjük és nem kierőszakoljuk!

• Egy kapcsolat addig tart ameddig tartania kell. Mesterségesen kár fáradozni a befejezésén. A valóságos szakadás egyetlen esetben sem jelenti a mentális és lelki elszakadást.

• Minden jó, ha a vége jó... - a legjobb az egészben talán az, hogy nincs vége - volt, van és lesz...

A tavaly május elsején és az utána következő szabadnapon - szabadnapokon?..., hülyére kirándultuk magunkat. Olyan fáradtan jöttünk haza, hogy másnap rongyként indultunk és nem azzal a bizonyos megújult erővel munkába. Nem lehettünk egyedüliek. Hiszen bárhova mentünk tömeg fogadott. Kötelezett a szabadnap és a jóidő.
Mert milyen ember az, aki otthon marad ha van pár szabadnapja?...
Mert a világot látni kell...
Mert aki csak maga körül forog - megfosztja magát a megtapasztalás és fejlődés lehetősségétől...
Mert, mert.
Nem tudom honnan és hova.
Régebben az ember kényszerből távozott el otthonából.
A szegény lány és legény szolgálni, mert nem tudtak már neki enni adni.
A férfiember háborúba.
Az asszony a szomszédos faluba, városba, településre - a vásárba.
Dolgavégeztével igyekezett haza, otthonába.
Azaz, volt egy hely, amit úgy hívott OTTHON.
Kérdem én - most van-e?
Most amikor egyik fészekből a másikba költözünk. Amikor már nem egy lakás, egy bizonyos negyed vagy város, netalán ország vagy kontinens jelenti az otthont - hanem jó esetben egy sziget, a lelkünk mélyén. Amit bárhova magunkkal vihetünk és bármikor felnyithatunk, hogy táplálkozzunk belőle.
Persze az első lenyomat, gyermekkorunk helyszíne örök erővel bír.
Azt semmi nem übereli túl. Semmi, soha.

Jók lennének azok a bizonyos válaszok, azokra a kérdésekre, hogy hova igyekszik mindenki.
Mit keresünk globálisan, mindannyian?
Miért fontos, hogy a belső életterünkön túl, vagy legtöbbször annak dacára építgessük a külső teret. Hogy belakjuk a földet és soha ne birtokoljuk az önismeretet és saját képességeink ismeretét?
Mit szeretnénk elhallgattatni vagy mitől akarunk menekülni, elszaladni minden egyes alkalommal, amikor esélyünk lenne a csendre, értékeink és hiányosságaink számbavételére?
Miért nem nyár a nyár szülővárosunkban - mitől lesz jobb egy idegen parton vagy a Riviérán?
Kinek vagy kiknek akarunk bizonyítani és mit, amikor még arra sem válaszoltunk önmagunknak, hogy honnan és pontosan hova?

Quo vadis Nazariusz?
Quo vadis?...

A szervezetek, cégek, pártok, alapítványok, mindenféle emberi tömörülések - rendszerint belülről kifele döglenek. Nagyon banális módon kezd el terjengeni a hullaszag. Valaki belefullad a saját szarába, eszméibe, ideáiba, hitébe - abba, ami addig el éltette, amit szeretett. Csalódik. Önmagában, az emberekben akik körülveszik, az eszmében amit addig fennhangon hírdetett. Rájön, felismeri, hogy tévedett. Nem sikerült megváltania a világot. És nem, hogy nem váltott világot, hanem még magát is sikeresen eladta, feláldozta, elvesztette, felégette. Összes létező hídjaival  - házasságával, gyermekeivel, lelkével egyetemben.
A felismerés nem egyből történik meg. Az halálos lenne.
Instant halált jelentene.
Nem.
Alattomos és lassú.
Először gyenge kis jelek, tünetek utalnak arra, hogy omlóban van a rendszer.
Eltünőben lévő étvágy, állandó fáradtság, gyakori rosszul kezelt és megválaszolt stressz, álmatlanság, feszűltség, nyugtalanság, felfokozott idegállapot. Amit jól esik helyenként mámorig kezelésbe venni. Esténként egy-két pohár jófajta borral. Kevés minőségi édességgel. Esetleg valami rejetegetnivaló - helyenként perverz szenvedéllyel.
A helyzet nem ad okot különösebb aggodalomra, hiszen minden megy tovább a régiben. Csupán annyi változik, hogy ahhoz, hogy menni tudjon - egyre gyakrabban kell olajozni.
A jelekre a szűkebb környezet figyel fel első körben.
De hamar elaltatja magát azzal, hogy minden hullámhegyet egy kisebbfajta völgy követ - mindigkialakul címszó alatt.
A törés, megtörés, betörés, kitörés - ragályos. Anélkül, hogy beszélni kellene róla - egyre több elem kerül ugyanebbe a helyzetbe. Mindenki csendben van.
Ahogy a dolog egyre látványosabb és rejthetetlenebbé avanzsálja magát - elkezdődik az egymás fele való ujjakkal való bökdösés.
-KIAHIBÁS, HOLABŰnBAKK skandálásokkal fűszerezve.
Ebben a fázisban gyakori vendég a kaszás.
Egyeseket megköveznek.
Másokat keresztre feszítenek.
Ismét másokat a nép elé vetnek mintegy koncként, hogy amíg az ártatlanok széttépése tart - a valódi bűnösök álruhában tudjanak elmenekülni.
A kikezeletlen ragályos betegség nem játék.
A menekülők átvdelenek ideig óráig bárányokká. Akolba költöznek és csendben szótfogadnak az általuk marionettként mozgatott juhásznak és kutyáinak. Közben az akolban folyik a szoptatás. Állandó orgiák vannak míg tart a sötét.
Gyanutlan bárányok esnek áldozatúl önmagukat hosszúfarkú, göndörszörű bariknak álcázott farkasok számára.

Nincs megállás.
Csak absztinencia.
Teljes és végleges vegetarianizmus.
Nem hiszel a bárányokban - ne egyél semmilyen húst.
Egyikről sem tudhatod - honnan jön és merre tart...

Annak akit mélyebben érdekel a téma - rendelkezésére áll egy kiváló Hamvas Béla esszé
http://www.hamvasbela.org/2011/11/hamvas-bela-direkt-moral-es-rossz.html

Aki behódol, beszennyezi az életet. A rossz lelkiismeret a beszennyezett élet nyugtalansága. A direkt morál a közösségből kizárt és a javaktól megfosztott ember életféltése.

A behódolás megbocsáthatatlan. Annak, aki behódolt, térden állva kell bocsánatot kérnie az igazságtól, amelyet megsértett. Addig nem térhet haza.

...

A morálnak nem természete, hogy direkt legyen. Nem azért vagyok itt, hogy bárki fölött ítéletet gyakoroljak, hanem, hogy velük közvetlenül együtt éljek. Az ítéletet önmagam fölött kell gyakorolnom.

 félperces

A héten egy galambpár költözött a biciklitárolónkba. Apa, anya és két kicsi tojás. Sokszor kényelmetlenül éreztem magam reggelente, amikor irodába menet megzavartam szerény idillüket - rájukrontva biciklimért. Ijedten elröppentek - tisztes távolságból figyelve, hogy szándékomban áll-e bántani féltve őrzött csemetéiket, vagy dolgomvégeztével továbbállok.
Egyik délután az apa beszorúlhatott a szomszéd biciklijének külllői közé, mert többé nem mozdult. Harmadnapra a merev pozíció elkerülhetetlenné és visszafordíthatatlanná avanzsálta elmúlását.

Az anya és a tojások nem mozdultak. Minden maradt a régiben. Az anya nem zavartatva magát férje elvesztése felett - tovább őrizgette tojásait, mit sem törődve a feje felett csüngő férje holttestével.
Neki dolga és célja volt.
Kikölteni a tojásokat és tovább folytatni immáron egyedül életét.

Ismerek egy meggyötört anyát.
Férje pár éve ment el - váratlanul, fiatalon, a semmiből a valamibe.
Az anya elvesztette hitét, erejét.
Többször érzi azt, hogy két tojása ellenére sem szeretné tovább folytatni...

Miközben a galamtetemet kapartam ki a küllők közül ő jutott eszembe.
A merev galambtetem alatt tojásait kiköltő galambanya - üzenet volt neki és sok más társát elvesztett embernek.
Az útunk különböző a cél közös.
Folytatni kell, hiszen a találkozás eleve garantált...