Nem tudom mit gondol egy tíz év alatti gyerek a halálról...
Sokáig azt sem tudtam, hogy egyáltalán gondolnia kell e vagy sem.
Akkor szembesültem először ezzel a kérdéssel nem kívánt módon, amikor első szeretett nagymamámnak(nagynéni volt...), akivel rengeteg időt töltöttem el addig a pontig - és minden perce aranyat ért - meg kívántam mutatni a bizonyítványomat első osztály végén és akadályokba ütköztem. A szüleim furcsán viselkedtek és mindenfélét összehabogtak butaságokról, amik állítólagosan útjába álltak ennek az ártatlan kívánságnak.
Még aznap délután közölte a szomszéd kislány nem megfelelő körülmények között és módon, hogy Juci mamád halott. Egy világ omlott össze bennem.
Isten ments, hogy a szüleim számlájára írnám, akik abban az évben egy szeretett és pótolhatatlan családtagot valamint egy jó barátot vesztíttek el, aki nemcsak öngyilkos lett, hanem maga mögött hagyott egy labilis férjet és egy hatéves gyereket is. A nihilben. Nehéz lett volna ilyen állapotban bármit is mondani. Főként egy gyereknek...
De csak kellett volna.
Mert az őszinte szavak gyógyítanak.
Fájnak, de hosszútávon mindenképpen jó hatással vannak az életünkre.

Ma ismét elment egy anya...
Tíz évnyi kőkemény szenvedés után.
Amit méltósággal, emelt fővel és csendben, bölcsen viselt.
A vége fele már alig értett valamit az egészből.
A szálak egyre kúszábbak lettek - a sok szenvedéssel, csalódással, emészthetetlen fájdalommal, diszkonforttal, jövőbizonytalansággal - de akkor is csinálta tovább. Bízott benne, hogy lesz valahogy ameddig lennie kell.
Hát eddig kellett.
Eddig és nem tovább.
A családtagok fájdalma kimondhatatlan.
Kisiskolás fia előtt tömbökben az élet.
Csak abban bízom, hogy éber legyen.
Éber megérteni és elfogadni a volt, van, lesz fogalmát.
A születéstől Isten országába való beleszületés gondolatát.
Az angyali jelenlétet.
A kapcsolat módosúlását és nem lezárulását.
A tanúlságokat és ajándékokat.
Az Életet.

Ami pontosan ilyen...