Már jó néhány éve azzal foglalkozom így vagy úgy, hogy az élet értelmét keresem. A magamét és másét. Keresem a közös pontokat, amik esetleg közelebb vezethetnek az igazsághoz. Amennyiben van ilyen. Mert emberileg ez is hibázik. Az én igazságom nem a tied és fordítva. Ezzel szemben a nagy igazság, amelynek forrásához igen kevesen jutnak el - közös.
Az egyik legnagyobb fogozkodom ezen a rögös úton az volt, hogy mindig azt hittem, elég megtalálni a saját célomat és azt az ösvényt amin járnom kell. A végén, ha majd sikerül eljutni a célhoz, ott lesz az igazság is. Az értelem és az igazság - kéz a kézben.
Rövid ideje sikerült felismernem, hogy közel sem járok a lényeghez.
A lényeg az utazásban van.
Rossz és jó utazásban egyaránt.

Amikor kisebb gyerekekkel nyaralni készül egy család - fontos, hogy ne legyen túl távol a cél. Ne kelljen túl sokat utazni ahhoz, hogy esszevegyüljünk a homokkal. Lehetőleg fulladjon ki az út pár óra alatt, amit a gyerekek mindenképpen aludjanak át és ne legyen nyűg az összezártság és mozdulatlanság. Majd ott, a végállomásnál mindenki felszusszanhat és végre, akár a szivárvány - mindannyiunk ajkán kiteljesedhet a megérkezés összetéveszthetetlen mosolya.

Az életben azonban nem a végcél a lényeg.
Hanem éppen ellenkezőleg.
Az út maga.
A mozdulatlanságok és összezártságok, az éberség és figyelem, a kifáradások és újrakezdések, a csüggedtség és szürkeség, a merev hajnalok és hosszú éjszakák, az elegem volt és újrakezdem energiái. És éppen ezeket nem éljük.
Amíg fiatal házasok vagyunk álmodozunk arról, hogy milyen lesz majd ha gyerekünk születik. Tervezgetünk és szövünk akár az éhes pók.
Ha megszületik a gyerek - fáradtan visszajárunk időben oda, ahol még csak ketten voltunk és nem terhelte senki és semmi felhőtlen kapcsolati hálónkat. Amikor nem kellett felosztani a rendelkezésünkre álló időt ezerötszáz fele és el lehetett jutni mindefele, amiről ma már álmodni sem ildomos. Reménykedünk abban, hogy a gyerek nő, önállósodik és ismét előtérbe kerülhet régi énünk, aki mert és tudott egyedül lenni. A gyereknek egyik legfontosabb ismertetője, hogy hamar felnő. Az otthoni hét év röpke pillanatok alatt telik el. Míg ma még méltatlankodom éjszaka felsíró és engem maga mellé szólító gyerekem miatt, holnap elrettenek titkai és intimitásigénye küszöbén.
- na de hova lett az én jólnevelt gyerekem? - kérdezem útonútfélen...

Gyermekem növekedésével egyidőben jutok el ahhoz a ponthoz, ahol vannak olyan tisztások, amik teret és alapot adnak az önmagammal való szembenézéshez. A válások zöme erre az időszakra helyezhető. A magammal való szembenézés ugyanis elkerülhetetlenné teszi a kapcsolataim mély és őszinte elemzését. Hoppá - derűl fényre: - ki ez az idegen az ágyamban?...
A legfontosabb azonban ezen is a szinten is elmarad.
A más iránti vágyakozás délibábjának tompítása és a mostban, ittben való lét öröme.
Jó nekem itt lennem.
Kell nekem így lennem.
Ezekkel az emberekkel, eszközökkel, helyszínekkel és valóságokkal.
Nem az álmaimmal, hanem azzal amim van és aki vagyok.
Mert semmi nem véletlen.
Minden esély.
Az utazás pedig kaland. Magammal, a másikkal, időben, térben és azon túl.