2014. április 22., kedd

Gyermekoromban volt egy rakás jó csapatos játék, amire ma is szívesen emlékezem vissza. Ilyen a hétkövezés, a mindenféle fogózás, a bújocska, a közös alma és körtelopkodás a szomszédos kertek kerítésen túlnyúló fáiról és a nyílasfogó. A nyílasfogó szabálya roppant egyszerű volt, akár eszköztára is. Kellett hozzá sok rohanni imádó mozgékony gyerek. Egy törött tégladarab - nem igen volt kréta, ezekkel a murokszínű kövekkel rajzolgattunk aszfaltra is. Sőt mi több, az eső sem igen mosta el.
Az első csapat megtervezte az útvonalat, majd a féltéglával a kezében elindult. A másik csapatnak addig számolnia kellett - ha gyengébb volt, mondjuk húszig, ha erősebb akár ötvenig is. Akkor indulhatott. A hátrahagyott, aszfaltra, falra, garázsajtókra rejtett nyilak mentén kellett követnie az előtte járó csapatot. Ha utolérte a cél előtt, nyert. Sokszor sötétedésig játszottuk, amíg már a nyílakat sem láttuk.
Az élet tele van ilyen nyílakkal.
Tegnap is kaptam egyet.
Anna udvarlója jött öntözni.
Nem igazi párkapcsolat ez. Macskaegér játék. Ugyanis senki sem biztos magában. Van egy fiú. Akinek tetszik Anna lányom. De mivel Anna éppen hajthatatlan - hát vigasztalódik néha egy másik lánybarát társaságával. Akit nem szeret, de jó vele együtt lenni. Anna meg azért hajthatatlan, mert nem szeret osztózkodni. Vagy az övé valami egészen, vagy nem kell és félrelöki.
Nos, hogy nem volt itt a harmadik fél - egészen jól mentek a dolgok. Hatalmas jétékban voltak. Mire végül elhatározták, hogy összebútoroznak. A kisfiú egy közeli faluban él. Amikor elmentek egy nyílat hagyott a szívemben a történet.
Nincs egy hete, hogy Anna először nem aludt itthon. Egy kisbarátnő kéreztette el éjszakára. Nehezen adtuk be a derekunkat és nem is igazán. Este még biztonságból megkérdeztük háromszor, hogy ne menjünk-e mégis utána, majd feszűlten ágyba bújtunk. Reggelre még rosszabb volt. Hiányzott.
Ez is egy nyíl volt.
Hiszen most volt kisbaba - és nemsokára nagylány.
Saját élettel, álmokkal, útakkal, célokkal, vágyakkal és bukásokkal.
Nem szólhatunk majd bele.
Mellette állhatunk ha elesne, de bele nem szólhatunk.
Akkor sem ha élete első nagy szerelmének az ösvényén a bukás szelét érezzük, akkor sem ha rossz a széljárás, ahogy abban az esetben sem ha majd a céljai nem egyeznek azzal a vágyképpel amit hozzá és szerintünk sikeres jövőjéhez szövögettünk.
Gondolom akkor sem lesz sokkal könnyebb mint az első ottalvós éjszakáján.
Mert az érzés ugyanaz.
Éppen olyan, mint amikor eltelnek az évek, a test megöregszik, de a lélek örök fiatal marad.
Számtalanszor elcsodálkozom az idő múlásán.
A testem, arcom, bőröm, kezeim lassan de biztosan öregszenek - míg a lelkem ugyanazé a tízévesé, aki a nyílak után rohangált lélekszakadva.
Humor ez a javából. Hatalmas élethumor.
Csak ereje legyen az embernek nevetni rajta.
A végsőkig el...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése