2014. április 6., vasárnap

Gyermekként ugyebár az én időmben még javában tombolt a kommunizmus a maga előnyeivel és hátrányaival egyetemben. Nem volt kommunista piros dátum, amit ne az utcákon kellett volna megünnepelnünk. Hónapokig vagy ha nem volt rá elegendő idő, hetekig készítgettek rá külön koreográfiákkal, méretre szabott ruhákkal, szavalatokkal, szalagokkal, kendőkkel, karikákkal és mindenféle Istennyilával, amit ki tudja milyen pihent agyak találtak ki félrészegen.

A mi iskolánkban volt egy külön elnőkasszony erre a célra. Jó öreg kommunista tornatanárnő. Már előre szólt, hogy tessék kérem megvonni az ételt attól aki enyhén túlsúlyos és etetni azt aki kissé sovány, hogy jól mutassanak nekem a közös táncban.
Nem sokat reterált. Pofokkal, barkóhúzásokkal és a csúklyásizom masszírozásával tartott kordában. Egy nyelvet beszélt, a románt. Aki ezt nem ismerte, azon kipróbálta az összes kegyetlen fogása mindegyikét annak rendje és módja szerint.
Én sem tudtam románul. De soha nem ezért kaptam. Hanem mert kacarászni mertem a marha koreográfián. Akkora pofot kaptam, hogy csillagok röpködtek a fejem fölött. És akkor, ott elhatároztam, hogy megbosszulom.
Amire nem került sor. Hiszen mire odaértem, hogy megtehettem volna, szerencsétlen annyira elesett lett - a nagy háttérországának is vége szakadt - s elég lett a mi-bajunk. Hova fokozni még?...

Nem lehettem több mint négy. Augusztus 23-t ünnepelte az ország. Mindenki aki élt és mozgott zászlókat lobogtatott az útszélén, mert mondták - elhalad Ceausescu. Tatáék a Mocca mögött laktak. Kivitt hát engem is, hogy lássuk, bár elmenőben.
Az útak természetellenesen tiszták voltak és üresek - sem páros sem páratlan jármű nem haladhatott aznap rajtuk, csak fekete autók - amik mögött mindenki összesugott - ezek szekusok bazdmeg.
Jó sokat vártunk. Már-már az ének is lankadt, mire megjelent a degenrált öreg a sleppel. Az emberek arcán őszinte öröm hónolt. Akkor nem értettem - ma már tudom, a megkönnyebbülés öröme volt. Déli kettő lehetett, s mint tudjuk jóból is megárt a sok(k).

Szombaton ismét utaztunk egyet az időben.
Edzésre menet az ajtóban fogadtak. Jön a miniszterasszony Bukurestből, szóval nem használhatjuk az amúgy félkész pályát sem, kiszorulunk a parkba. Eltelt szinte harminc év, de a szokásrendünkön nem változtatunk. Nem az a fontos, hogy néhány elszánt és önfeláldozó szülő, sok tehetséges gyerek, néhány vérprofi, lelkiismeretes edző nulla körülmények között is kihozza a helyzetből a maximumot, hanem az, hogy jön a miniszterasszony és felrugjuk a veresszőnyeg rojtjait. Ennyi...

Amikor Annát szülni mentem - elég elé voltam már a fájdalmakkal. Hatalmas pocakkal, kitágúlva, fájdalmak között be a korházba. Fogalmam sincs hány óra lehetett. Egyet azonban soha nem felejtek el. Azóta amikor földet sikálok minden alkalommal eszembe jut.
Be akartam menni, hogy megvizsgáljanak és felvigyenek szülni. Mire rámszól a takarító:
- várjam meg amíg felszárad a padló. különben tele lesz nyomokkal és kezdheti előlről...
Na itt tartunk elvtársak, hogy a nyúl viszi a puskát, a lekvár kavarja a vénasszonyt és a polgár van a miniszterért és nem fordítva!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése