2014. április 12., szombat

El kellett teljen szeretett nagymamám halála óta tíz év, hogy tudatosuljon bennem egy véletlen folytán, hogy az én nagymamám azalatt a huszonév alatt, amíg én ismertem alig hagyta el a lakása küszöbét.
Mindig ódákat zengek róla, elmondom, hogy mennyire egy páratlan bölcsességű, széles látókörű, okos, talpraesett - lélek és értelem-ember volt. Ezzel szemben nem igazán hagyta el a házat. Ez egy önként vállalt rabság volt. Számomra így volt ez természetes. Talán egyszer kérdeztem meg miért - de akkor is úgy jött szóba, hogy elmenni készültéppen valahova másnap és meglepetten kérdeztem, hogy miért? Mi ennyire fontos, hogy neki kell helyetváltoztatnia és nem a hely változik át érte...
Valakiről hallottam a minap, hogy jól van, csak egyre nehezebben mozdul ki otthonról.
Ekkor ugrott be varázsütésszerűen nagymamám.
Évtizedeket élt le otthon.
És nem volt szegényebb mint én vagy te. Vagy akár az aki körbeutazta a földet és éppen jegyet váltott a Holdra.
Mert állandóan olvasott.
Annak élt amit szenvedélyesen szeretett. Úriasszonyoknak varrt. De olyan stílusosan, precízen és csodásan, hogy amikor megörgedett és már nehezen látott, akkor is könyörögtek az úriasszonyok, hogy legalább egy ruhácskát vállalna el...
Nem tervezett, hanem álmodott. Megálmodott és a semmiből megteremtett dolgokat. Mert szenvedéllyel varrt. Ha nekifogott egy ruhadarabnak addig le sem feküdt, amíg be nem fejezte. Amikor készen lett - felakasztotta egy vállfára. Körbejárta, gondolkodott. Majd összetakarított és ismét körbejárta és gondolkott. Másnap az átadáskor csak a könnyes elégedettség hallatszott ki a becsukott ajtó mögül.

Amíg gyerek voltam arról álmodott, hogy ő lehessen az, aki majd elkészíti a ruhámat amikor konfirmálnom kell.
Késöbb alkút kötött Istennel az érettségi miatt.
Oda is ő készíthette el a ruhámat.
Közösen álmodtuk meg. Hollófekete, földig érő selyemből. A ruha újjai táncoltak utánam a szélben, mint valami szárnyak. A fekete álomselyen körbeölelt, akár egy új szerelem. Hűvös volt és mindent befedő.

Miközben természetes volt, hogy mami mindig otthon marad.

Azon gondolkodtam ma, hogy a világ nem tudná fogni a zsenialítását ebben a korban, amikor attól vagyunk sikeresek, elismertek, befutottak - hogy éppen hol dolgozunk, hol nyaraltunk, hova utaztunk, mit láttunk.
Ő mindent látott.
A világ a fejében és a lelkében lakott.
Nem ő a világban, hanem a világ őbenne.

Ilyenné szeretnék lenni is.
A többi csak lárifári.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése