Az élet nem igazságos.

És nagyon tud fájni.

Erre jött ma rá a szemem előtt egy gyerek, aki az édesanyját siratta, akinek későig kell dolgoznia. 

Nyilván - megvizsgálhatnánk az anya szempontjait is, aki hosszú küzdelem után végre kapott egy munkahelyet. Örül, hogy dolgozhat valahol, miközben szakad meg a szíve a gyerekei miatt, akik azért sirnak mert neki el kell mennie.

Néztem a gyerek fájdalommal teli arcát - akinek sirása valami tíz percen keresztül tartott majd szipogásba fulladt. Végül már csak a vállai remegtek a hatalmas súly alatt.

Közben magam előt láttam az édesanyát, aki rohan, mert késésben van - és azzal küzd, hogy lecsillapítsa szívében a természetes fájdalmat, illetve gyermeke kisírt szemeinek emlékét.

A sírás elmúlik - csak a topma fájdalom marad. De az örök... Mostantól kezdve mindörökké. Lesznek majd időszakok, amikor kevésbé éles - és inkább a mélyben dolgozik . de ezek is csak elviselhetővé tudják tenni a mindannyiunk által ismert a tényt, hogy az élet fáj...

És a gyerekben jobban fáj. Fáj az övé, a másiké - akit magáénak érez és el nem tudja képzelni, hogy mi lehet kettejük boldogságánál fontosabb.

Az anya már tudja hogy semmi - de ő tisztában van azzal, hogy az élet igazságtalan.

Akkor amikor kevés a fizetés, akkor, amikor munkájában nincs köszönet - amikor a gyereke kér, de képtelen megadni és akkor is amikor igazságtalanul, kegyetlenül és értehetetlenül mennie kell.

Volt egy vén disznó.

Nem szeretett soha senkit - talán még magát sem, mert akkor képes lett volna akár mást is szeretni.

Egész életét végigitta és végigverekedte meg veszekedte.

A felesége kitartott mellette - élete utolsó percéig, úgy, hogy közben soha de soha egyetlen egy jót szót sem kapott.

Nem tudom mit jelentett neki az öreg - de valamit nagyon.

Az asszony tudott szeretni.

De aztán már ő sem. Ebbe is halt bele.

Családja - kikerült az útra. Most hajléktalan szállóban élnek - három gyerek és a szülök. Nem dolgoznak. Mondják nem igazán van hol.

Az öreg egyedül van a lakásban. Dédunókája minden nap feljár. Reggel, iskola után és este.

Talán itt készíti el a leckéit. Talán itt wczik, talán innen gyűjt erőt. 

A szülőkön csodálkozom.

Azon az anyán, aki unókaként végigélte a vén disznó aggreszív kitöréseit. Hét évesek lehettünk, amikor az öreg részegen nekiesett a kagylónak, letörte, tiszta vér lett ő, a ház - a gyerek meg remegett a bejárati ajtó előtt. Sírni nem mert - ugyan kinek sirhatott volna? Másnap kezdődött minden előlről.

Most meg a gyereke lépett a nyomdokaiba. 

Ő sem sír.

Végzi a dolgát.

Már ő is tudja, hogy az élet nagyon de nagyon igazságtalan. És keserű.

Balázs mondja szombaton - hogy ő majd ha találkozik Istennel - nagyon sok lesz a kérdése.

Nekem is.

Szeretném megvédeni ezeket a gyerekeket. De láttam, tudom - hogy képtelenség. Nem jó nekik ha kiszakítjuk őket saját, megszokott, igazságtalan életterükből.

Ők ebbe születtek bele.

Nekik ez az OTTHON, ez az ANYA, ez  NAGYTATA és ez az ÉLET.

Igazságtalan, keserű és érthetetlen. De élet. Saját élet.

Hát ilyeneket akarok kérdezni tőled Atyám. Hogy - hogy is van ezekkel a dolgokkal. Mert fájnak. Nem azért mert nekem nincs mi fájon, hanem azért mert védtelen gyerekek. Nem állnak készen még a tanulásra. Csak beletörnek és roppannak. És olyan sok már az összetört lélek. De ezt te magad is biztosan tudod. Szilánkokon lépkedünk - talán ezért is fáj annyira minden.