A szeretetnek szeme van. Nem csak lelke.
És nem vegytiszta hanem sokszor keverednek benne az érzelnek magas fokon, bonyolítva ezáltal amúgy is érthetetlen mivoltát.
Balázs fiam most éppen abban az életkorban van, amikor a lányok ellenségek.
Anya, a lányok olyan ... rosszak.
Unalmasak, nyávógosak és sírósak.
Nem szeretem őket...
- szívem, anya is lány... és anyát nagyon szereted.
Te nem is vagy lány. Úgyhogy téged szeretlek.
Miközben meg őket is. Hiszen annyival izgalmasabb a játék ha nem egyhangú hanem mindjárt több szálon halad és bontakozik ki a konfliktus.

Az, akit az életben az egyik legjobban szerettem és életem végéig sokat fog jelenteni számomra minden körülménytől függetlenül - nagyon sokat bántott.
Akkoriban azt hittem gyűlölöm.
Ma már megtanultam - a szeretetnek rengeteg köze van a gyűlölethez. Ahogy említettem, nem vegytiszta.
Ahogy az Élet sem.
Tele buktatókkal és jó pillanatokkal.
Nem boldogságokkal, hanem jó pillanatokkal.
Nem tudom, hogy ki találta ki a földi boldogság fogalmát, de azt egyre jobban sejtem, hogy enyhén melléfogott.
Boldogság nincs.
Vannak örömök, fejlődések, tanulási időszakok nehezebb és könyebb periódusok de boldogság nem igen. Esetleg béke. Nyugalom. Bölcsesség. Megboldogulás... De boldogság nem.
Mert az élet sem vegytiszta.
A nagy örömömöt pillanatok alatt képes beárnyékolnim összetörni, a feledés hómályába száműzni egy következő, nem pozítiv történés.
Küzdelmek vannak és pihenők.
Életben, kapcsolatokban, munkákban és bennem.
Nem tehetem rá az Életemet annak a keresésére, ami eleve nem létezik.
De a térképet nekem kell a kezemben tartanom.
A hátizsákom tartalmát nekem kell ismernem és nyilvántartanom.
Cipelnem és használnom.
Mert a legnehezebb pillanatokban a segítség soha nem kívűlről környékez meg. Hanem belűlről szólít. A nevemen.
És ha tombolok, zakatolok, kiáltozom - a halk és szelíd hang, ez az én hangom... - el fogja kerülni a figyelmemet.
És így, minden egyes tanulási fázisom, kisebb vagy nagyobb hullámvölgye az életemnek pánikot fog előidézni bennem.
És ezt a mintát nem csak én, hanem a gyermekeim is továbbviszik. Mint kapott kincset. Nekik még nem az a lényeg, hogy ez jó vagy rossz, használható vagy elvetendő tudás - hanem ez az egyetlen.
A tőlem kapott.
Ezért kell olyannak lennie, hogy büszkén és méltón vigyék. Mert az út hosszú és rögös, tele buktatókkal. Nem mindegy hát, hogy ami nálam van, azt használni is tudom-e a megfelelő pillanatokbanm vagy örökké rejtve marad. Akár a bibliai elásott drachma.