A hely ahova ugyebár edzeni járunk a gyerekekkel egy félkész - vagy jóindulattal, egy háromnegyedig elkészített, lefedett de reménynélküli pálya. Valamikor fedetlen volt, de bár jég volt rajta. Itt edzettünk télről télre és nyáron nem fájt a jégtelensége. Most azonban a potenciál miatt minden egyes találkozás a betonba döngöl. Mert télen-nyáron használhatatlan.
Az teljesen más tészta, hogy néhány ember találékonysága, akik a spanyolviasz szintjén használják és használtatják rendeltetésszerűleg - kihozza belőle a maximumok maximumát.
Olyan ez, mint amikor előtted áll álmaid férfiembere, te is szabad vagy meg ő is, csak a nyaka véres.
Na de nem ez a lényeg.

Amikor belépsz oltári bűz fogad. Elsőre kifordulnál, de a kíváncsiságod erősebb mindennél, mint mindig. Bennebb hatolsz, finoman, óvatosan és csodákra lelsz.
Ahogy velem is megtörtént.

Van három kapús. Lehet ugyan több is, de ennyit sikerült azonosítanom.
És ma az egyik, az éppen szolgálatos beszédbe elegyedik velem.
Talán látja a szikrát a szememben és a nyomor tetején megmutatja a féltve őrzött palántjai mindenikét. Miközben a gyermekek maximális hévvel kergetik a korongot - végigvezet a kőtörmelékek mögötti paradicsomkertjén.
Három éve van itt.
Ez elég volt neki a jól elrejtett óázis megteremtéséhez kemény de alapos munkával.
Az építkezési szeméthegy mögött, egy kicsi dombon túl, elrejtve a kíváncsi tekintetek elől áll a veteményese.
Ültetett hagymát, dukhagymát, tököt, napraforgót, uborkát és csípőspaprikát.
Egy lépéssel odébb kialakítva a hely a horgászatra.
Meséli csillogó szemmel, hogy megvolt már egy két kilós csuka, balind, márna - amiből mind mind jóllakott az egész család.
Nem tudom miért részesít ebben a kegyben.
Ahogy azt sem, hogy idegenként hogy lehet belátásom ennek az embernek az intimitásában.
Több ez, mint ha a hímestojásait mutogatná...
Megilletődve hallgatom.
Jövő hétre palántot ígér.
Közben meg azon gondolkodom, hogy lám-lám mit nem rejtegetünk egymás elől - bűz és szeméthegyeink mögött...