Annak ellenére, hogy mint az elég gyakran előfordul - az idén is egyidőben történik minden - nagy erőkkel készülünk a marosvásárhelyi Swimathon jótékonysági úszóversenyre.
A Swimathon egy olyan verseny, ahol nem annyira az a lényeg, hogy ki mekkorát úszik, hanem a figyelemfelkeltés, egy-egy megoldandó eset, cél, probléma felkarolása, felgöngyölítése és a közösség mozgosítása az összefogással való megoldások keresésére.
Ennek egyik legegyszerűbb formája a gyeredobjunkösszepárlejt című projekt. Amikor néhányan nem sok, hanem egy-egy kevés összeget a közösbe dobva - egy így születendő nagyobb pénzösszeggel támogatnak egy adott esetet.
Mi - szociális ügyeket felkaroló, fogyatékkal élőket, gondozóikat, családtagjaikat és hátrányos helyzetben lévőket támogató egyesület lévén, idén is szociális esetek megoldása érdekében úszunk, immáron harmadik alkalommal.
Két csapatunk úszik - de ha a felénk fordított kérések súlyossága és sürgető volta felől nézem a problémát - úszhatna akár tíz is és úgy is kevésnek bizonyúlna.
Nehezen tudtunk bekapcsolódni. Nem az elhatározással volt baj, nem bizonytalanok voltunk, hanem folyamatosan szűkíteni és fontossági, súlyossági sorrendben rendezgetni kellett azokat az eseteket, amelyekért jótékonykodni, gyűjteni lehet.
Így szűkűltünk le kettőre.
Egyik abszurdabb lévén mint a másik.
Két családról van szó.
Mindkét helyen az anyukával találkoztam egy képzés keretén belül - beteggondozóként. Mindkettő esete valósággal megrettentett és arra késztetett, hogy elfogadjam, megértsem azok döntését, akik úgy érezték, hogy nem abban az országban kívánják tengetni hátralévő éveiket, ahol megszülettek - hazafiasság idevagyoda.
Mert milyen ország az, amely így bánik a betegekkel, elesetekkel, fogyatékkal élőkkel, gondozóikkal, bajban levőkkel?
Itt nem élni, hanem esetleg túlélni lehet.
Semmi több - egyszer, kétszer, háromszor...

Egyik cél amiért úszunk és támogatókat gyűjtünk egy Down kóros fiatal lány esete. Akinek négy éve olyan gyógyszert írnak fel, amely nélkülözhetetlen állapota stabilan tartása érdekében. Ez a fent említett gyógyszer számukra elérhetetlen, hiszen egy szem ára 45 ron - amikoris az anyuka fizetése hatszáz ron körül mozog. Számukra a legnagyobb segítség ennek a gyógyszernek a biztosítása lenne. Azért úszunk hát, hogy legalább egy évre le tudjuk fedni ezt a gyógyszerre szükséges összeget. Adja Isten, hogy sikerüljön nekünk, nekik, mindannyiunknak.

A másik család esete megoldhatatlan egy úszással és kevés jótékonykodással - de bízom benne, hogy szükségük van arra, hogy megmutassuk az élet élhető, van remény és élnek segítőkész emberek. Itt a 13 éves fiú tíz éve beteg. Daganatokkal küzd - agyában, gerincében van. Eltávolítani végérvényesen nem lehet. Mindegyre kitakarítják, amíg vissza nem nő. Tőlük hétszáz lej összjövedelemből - amiből hárman élnek havonta - trimesztriálisan kérnek olyan vizsgálatokat, amelyeknek ára az összjövedelmük két vagy háromszorossa. Ha rendesen fizetik a számlákat - semmijük nem marad. A beteg kisfiú testvére sportoló. Igazi reménység...- kérdem én meddig - egy olyan világban, ahol nem a tehetség és kitartás, hanem a pénz az úr.

Értük úszunk, de rengetegen vannak ilyen és hasonló helyzetben.
Támogathatók vagyunk online
http://swimathon.ms/?lang=hu&idpage=12&page=show&idproject=33
http://swimathon.ms/?lang=hu&idpage=12&page=show&idproject=36
személyesen - a helyszínen vagy az egyesületünk irodájában Enescu 2, vagy bárhol, ahol sikeresen elérnek azok, akik még hiszen a KÖZÖSSÉG MEGTARTÓ EREJÉBEN...

Gyermekként ismertem egy velem egykorú fiút. Nem tudom utólag megítélni, hogy születési rendellenesség lehetett az állapot amelyben és ahogyan élt, vagy szülői jóindulat következménye. Minden esetre ő volt a korosztályom bolondja.
Fiú létére az akkori lánydivat ikonja volt. Cicanadrágokat viselt huzentrógerrel és a szemüvegén, amely nélkül nem látott egy perkli díszelgett, aminek az volt a rendeltetése, hogy az esetleges nagymozgásos tevékenységek alatt le ne essen a fejéről. Ma is előttem van ahogy korán domoboródó férfiasságával a hídat csinálta a tatamin. Szem nem maradt szárazon...

Anyuka harisnyaszemfelszedésből és varrásból élt. Minden tanárnő kliense volt, hiszen akkoriban a harisnya egy élethosszig tartott, nem egyéjszakás kalandnak számított mint manapság.
Amikor már nagyobbacskák voltunk, akkor sem hagyták éldegélni. Minden egyes önállóságra való törekvését derékba törve - elkísérték kirándulni, iskolán kívüli programokra, születésnapokra - ahova lassan már nem is hívta meg senki, hiszen ki szeretett volna egy a sarokban kötötgető édesanyával együtt üvegezni?

Ma is rengeteg ilyen anyuka szaladgál fel s alá.
Csordultig tele jóindulattal.
Ők azok akik a nászéjszaka kellős közepén még bekoppantanak egy szóra, egy homlokra lehelt jóéjt puszira és behozzák a meleg tejecskét az izgalommentes éjszaka garanciája zálogaként.

Mi miatt éri meg egy anyának csupa jószándákoktól vezérelve tönkretenni a gyermeke életét?
Mennyire kell erősnek lennie annak a nőnek, aki képes kirángatni egy anyatigris tíz karma közül egy ilyen legényt?
És ismét - milyen legény ér meg egy eleve elvesztett csatát?

Mind jó kérdések - de a legjobb mégiscsak az, hogy két ilyen ember hogy számol majd el az életével? Az eséllyel, amit elbaltázott? A feladatokkal amit nem teljesített? Két elbaszott életről - amit már nem lehet semmilyen módon helyrehozni?

Meddig terjed egy vagy A szakember hatalma és határai aki ilyen esetekkel találkozik? Gyermekekkel akiket beszédterápáiára hordanak, mert a szülő elevenen megfojtja minden egyes önálló gondolatát, még mielőtt szavakba átallótta volna önteni? Az elkúrt házasságok állítólagos bűbakkjaival, ártatlan gyermekekkel, akiket a szülők pajzsként használnak egymás ellen szexuális diszfunkciónalításuk miatt, kapcsolati zavaraik elfedése érdekében és saját bukásuk késleltetése fejében.

Mert nem mindenkiben van meg az erő a szaladáshoz. A felemelkedéshez, a kiteljesédeshez, az önálló élet kivívásához. És nem mindenkinek jut majd egy olyan társ, aki hajlandó lesz megharcolni a harcait és elindítani élete fonalát.

Mennyi elvesztegetett élet.
És mennyire igaz közmondás:
a Pokol fele vezető út csupa jóindulattal van kikövezve!...

Onnan tudja a leginkább az ember, hogy öregszik - kezd benőni a fejelágya, hogy az addig komolyanvett konfliktusoknak kezd nem lenni súlya. Mint minden más, hozzátartozik az élethez, kapcsolatokhoz, helyzetekhez - így hát megtanul élni velük. Túlélni. Nem biztos, hogy jól, de elvan.
Aztán, ha betelik a pohár - van, hogy győkereset változtat, netán továbblép, Pál-t fordul - de legtöbbször a konfliktusgenerátort magával hurcolja a következő színtérre, kapcsolatba, helyzetbe, életképbe.
Jó meggondolni tehát, hogy mi generálja a konfliktusokat és milyen szinten elviselhetőek azok. Ha az egészségének a károsodását, vagy személyiség zavarokat vonna maga után - nem biztos, hogy rossz a tiszta víz öntése a pohárba. Akkor, van úgy, hogy változtatni ajánlott. Ezzel szemben, ha benne van a góc, ő maga hozza és vonszolja a generátort maga után - akkor szinte hiába minden erőfeszítés. Önmagán kell változtatnia, mert nincs az a helyzet, kapcsolat, színtér, amely képes lenne kiölni belőle azt ami mélyen benne van.

A leggyakoribb esetekben házasságok, párkapcsolatok adnak talajt az ilyen jellegű konfliktusoknak. Van aki hírtelen gondolkodás nélkül csomagol, netán barátai javaslatára lép, esetleg egy újabb kapcsolat ad számára biztos menedéket a menekülés végrehajtására. A gond azzal van, hogy a generátort, a konliktustermelő és előhózó gépezetet is magával cipeli. És nem ismeri fel, hogy nem azzal van gond, hogy nem találkozott az Igazival, hanem azzal, hogy ő maga nem képes Igazivá válni - hiába vonszolja magát fától-fáig, bokortól-bokorig. Az erdő mindig sötét marad...

Vannak tükrök az életben. Gyerekeink, barátok, kollegák, helyzetek, olvasmányok, sikerek és kudarcok, fájdalmak és örömek - de az igazi mély tükör bennünk rejtőzik. A pucolás, a letakarítás az ami képes előcsalogatni a már csepet sem torz képet.
Vannak szintek.
Az első réteg a ránkrakódott mocsokból a tévhitek önmagunkról, az életről, a megoldásokról és a problémákkal való szembesülésekről, a konfliktusokról és a megoldási stratégiákról. Ezeket otthonról hozzuk. Rendszerint kivétel nélkül torzak és helytelenek. Az önsimeret ennek a letakarításában lehet segítségünkre.
A második a sérelmeink, gócaink rétege. Ez már sokkal mélyebb és veszélyesebb. Tele buktatókkal. Igazi extrém sport - akár a sziklamászás. Vannak aki belehalnak a felismerésekbe és vannak olyanok, akiket örökre megfertőz - megszállottak lesznek ennek felkutatásában.
Ez alatt rejtőzik az igazi letisztított felületű éles tükőr. A vagyok aki vagyok. Én ok vagyok, te ok vagy, és bármi volt, jön szintén ok - hiszen akkor és ott arra van szükségem a fejlődés és továbblépés érdekében.
Itt a tanácstalanság is állapot, a kétségek is birodalmak, a félelem is elfogadható, a kudarc is bevállalható és a fájdalom is értékes.
Az út azonban végtelenül hosszú és rögös.
Megéri azonban úgy felkelni és lefeküdni, hogy egyetlen nap sem volt hiábavaló. Mindennel, amit hozott és vitt...
Legyen, legyen.

Szép kicsi Anna lányom holnap 8 éves.
Ahogy én magam is anyaként.
Valami hihetetlen volt ez az eltelt 8 év. Rettegésektől az extázisig. Minden perce aranyat ért.

Soha nem készültem anyának lenni.
Míg minden normális lány az esküvői ruháját tervezgette én soha nem akartam férjet, gyereket. Tudtam, hogy nehéz ember vagyok - összeférhetetlen, makacs, önfejű és megszállott. Nem családalapításra való. Anyaságra meg semmiképp. Mielőtt anya lettem volna - csak a tanulmányaimnak és Istennek éltem - akkor azt hittem teljes életet...

Már a szülés maga a poklok pokla volt. A maga majdnem két teljes napos vajúdásával, a fájdalmakkal, a félelmekkel és bizonytalanságokkal. Hogy rejtegetni kellett, hogy bújkálni kellett és az örömömet félelem és jövőtlenség árnyékolta be.
De az első találkozás mindent kárpótolt. Az a maréknyi semmi kis ember - ahogy rámnézett és szólt - ettől arrafele már érte is felelek.

A gyermeknevelésnek akárcsak az életnek hullámhegyei és völgyei vannak.
Amikor azt hiszed, hogy állsz - elesel.
Nevelt és formált az anyaság.
Megtanított elfogadni, szeretni, megismerni önmagam és bátor lenni ahhoz, hogy szembenézzek a másikkal és a valósággal.
Minden nap ajándék.

Mint minden anyának nekem is félelmem az elvesztés.
Birtokolni szeretnék sokszor az egészséges szeretet helyett.
Most például elmondani azt - hogy mennyi önfeláldozást jelentett ez a nyolc év. De ha őszinte vagyok elsősorban magamhoz - akkor ajándék volt minden egyes perce. Lecke és tanítás.
A gyermek nélküli élet számomra csonttorony volt. Nem engedett volna kiteljesedni. Azzá lenni, amivé lennem kell.
Hiszem, hogy akkor és ott nyolc évvel és kilenc hónappal ezelőtt Isten rámnézett és tudta, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy önmagam legyek.
Akkor körülnézett és meglátta a megszületni akaró Anna lelkét.
Odament és bemutatott. Éppen aluhattam. És Anna rámmosolygott. Ajándék volt ez a pillanat és egetrengető ez a találkozás.
Másnap már ott lapult a méhemben. Jó mélyen és nagyobb valóságban, mint eddig bármi bármikor.
Léte valóságával és növekedésével egyidőben csökkent bennem a pökhendiség és önzőség.
Felismertem, hogy magamon kívűl is van világ.
Anna makacsul mindent megmutatott.
Istenről, világról, szeretetről, házaságról, életről és valóságról.

Most nyolc év után más dolgokat mutat.
Mint szirmait a virág lassan de biztosan fejti le magáról görcsösen ölelő karjaimat.
Saját álmokkal, vágyakkal és élettel.

Ez már egy újabb dimenzió.
Egy következő nyolc év - aminek a vége már csak róla szól.
Ahol én csak társ lehetek és bizalmas. De vezető már semmiképp.
Egyenlő felek, külön életút és azonos cél.

Isten áldja minden percét ennek az édespoklonak - amit úgy hívnak, hogy anyaság...

Számomra visszatetszően furcsa a mai vásárhelyi iskolarendszer. Néhány éve amikor egy-egy helyen ismeretlen, legendákból szőtt okok miatt túljelentkezés volt egy-két iskolában és az első osztályba beíratott gyerekeket felvételire késztették meglepődve figyeltem az elrettenthetetlen szülőket, akiket semmi sem állított meg gyermekeik jobb jövőjének megteremtésében. Noha elgondolkodtatott, hogy a jobb jövő zászlaja valóban valódi-e vagy csak délibáb. Aztán jöttek a hírek és egyre több valós eset is, mi szerint nem éppen fenékig tejfel az élet egy harmincakárhánylétfős osztályban diákként. Voltak olyanok, akik nem átalkodtak féket húzni és kivenni a gyerkekeiket, akik nem, hogy előrelépést mutattak volna a várt fejlődési görbén, hanem éppen ellenkezőleg, lemaradtak, megcsömöröltek, megtorpantak - könnyű felületet nyújtva így mindenféle áldiagnózis felállításának és korai címkézésnek.

Ma is vannak divatos és kevésbé divatos iskolák.
Ma sem értem sokkal jobban, mint akkor, hogy miért.
De talán ma már közelebb járok a megértéshez, mint eddig bármikor.

Vannak a valós életnek platformjai - ahol ezek a dolgok rendszerint eldölnek. Hogy a gyerek hol kell sportoljon, ahhoz, hogy sikeres felnőtté váhasson, milyen különórákra kell járnia és kihez, hol illik megtartani a születésnapját és milyen körülmények közepette, és természetesen hogy hol illik iskolai tanulmányait végeznie. Az ilyen helyeken hatalmas a túljelentkezés.
Igazi urban legend övezi a tanítót, a módszereit, a tantermet és annak felszereltségét, az iskolát és annak kapacitását valamint az igazgatóság egyre szélesedő látókörét.
Ilyen helyeken a megszokott létszám a már fent említett harminc alatt nem is keresendő. Ez a minimum. Ez a bizonyítéka annak, hogy a gyerek jó helyen van.
A valós élet platformjain már a gyerek születésekor az anyukák tudomást szereznek a többi édesanyától arról, hogy mik a helyes élettervezés szabályai a gyermeknevelés terén. Az elhangzó mondatok nem jótanácsok, nem tapasztalati úton szerzett tudáscsomagok, hanem valóságos parancsolatok. Aki hasonló képpen cselekszik lehet a klán tagja, aki kicsit is eltér és nem bizonyul nevelhetőnek - a klán kiveti magából.

Ma egy ilyen édesanya osztott ki bennünket - gyanútlan és tudatlan szülőket, akik jámboran nyugodt és kiegyensúlyozott gyerekeinkre vártunk. Elmondta, hogy az iskola, ahol csemetéink tanulnak csupán negyedik osztályig elfogadható - utána más helyet kell keresnünk nekik. Tudni vélte, hogy a magasabb és a nagyon nagy létszám sokkal jobbat tesz a gyereknek, mint a kis létszámú osztályok. Továbbá, elmarasztalt bennünket azért, hogy óvodás vagy neadjIsten elsős gyermekeink nem részesülnek a magánórák adta esélyekben. És behozhatatlannak tartotta a kárt, amit vidáman és szabadon játszadozó gyerekeink életében okozunk felelőtlenségünkkel és hanyagságunkkal.
Hallgattam ezt az anyát.
Nem lepett meg, csak hallgattam.
Súlyos lenne azt mondani, hogy féltem a jövő generációját - de ha egyet is kívánhatnék a bűvős hármasból azt a felelőtlen játékra pazarolnám. Ezt kívánnám szülőnek gyereknek egyaránt. Egyénileg és közösen. Mert játék - humor, nevetés, felszabadúltság és öröm nélkül semmi sem marad. És mindenért kár!

Gyermekoromban volt egy rakás jó csapatos játék, amire ma is szívesen emlékezem vissza. Ilyen a hétkövezés, a mindenféle fogózás, a bújocska, a közös alma és körtelopkodás a szomszédos kertek kerítésen túlnyúló fáiról és a nyílasfogó. A nyílasfogó szabálya roppant egyszerű volt, akár eszköztára is. Kellett hozzá sok rohanni imádó mozgékony gyerek. Egy törött tégladarab - nem igen volt kréta, ezekkel a murokszínű kövekkel rajzolgattunk aszfaltra is. Sőt mi több, az eső sem igen mosta el.
Az első csapat megtervezte az útvonalat, majd a féltéglával a kezében elindult. A másik csapatnak addig számolnia kellett - ha gyengébb volt, mondjuk húszig, ha erősebb akár ötvenig is. Akkor indulhatott. A hátrahagyott, aszfaltra, falra, garázsajtókra rejtett nyilak mentén kellett követnie az előtte járó csapatot. Ha utolérte a cél előtt, nyert. Sokszor sötétedésig játszottuk, amíg már a nyílakat sem láttuk.
Az élet tele van ilyen nyílakkal.
Tegnap is kaptam egyet.
Anna udvarlója jött öntözni.
Nem igazi párkapcsolat ez. Macskaegér játék. Ugyanis senki sem biztos magában. Van egy fiú. Akinek tetszik Anna lányom. De mivel Anna éppen hajthatatlan - hát vigasztalódik néha egy másik lánybarát társaságával. Akit nem szeret, de jó vele együtt lenni. Anna meg azért hajthatatlan, mert nem szeret osztózkodni. Vagy az övé valami egészen, vagy nem kell és félrelöki.
Nos, hogy nem volt itt a harmadik fél - egészen jól mentek a dolgok. Hatalmas jétékban voltak. Mire végül elhatározták, hogy összebútoroznak. A kisfiú egy közeli faluban él. Amikor elmentek egy nyílat hagyott a szívemben a történet.
Nincs egy hete, hogy Anna először nem aludt itthon. Egy kisbarátnő kéreztette el éjszakára. Nehezen adtuk be a derekunkat és nem is igazán. Este még biztonságból megkérdeztük háromszor, hogy ne menjünk-e mégis utána, majd feszűlten ágyba bújtunk. Reggelre még rosszabb volt. Hiányzott.
Ez is egy nyíl volt.
Hiszen most volt kisbaba - és nemsokára nagylány.
Saját élettel, álmokkal, útakkal, célokkal, vágyakkal és bukásokkal.
Nem szólhatunk majd bele.
Mellette állhatunk ha elesne, de bele nem szólhatunk.
Akkor sem ha élete első nagy szerelmének az ösvényén a bukás szelét érezzük, akkor sem ha rossz a széljárás, ahogy abban az esetben sem ha majd a céljai nem egyeznek azzal a vágyképpel amit hozzá és szerintünk sikeres jövőjéhez szövögettünk.
Gondolom akkor sem lesz sokkal könnyebb mint az első ottalvós éjszakáján.
Mert az érzés ugyanaz.
Éppen olyan, mint amikor eltelnek az évek, a test megöregszik, de a lélek örök fiatal marad.
Számtalanszor elcsodálkozom az idő múlásán.
A testem, arcom, bőröm, kezeim lassan de biztosan öregszenek - míg a lelkem ugyanazé a tízévesé, aki a nyílak után rohangált lélekszakadva.
Humor ez a javából. Hatalmas élethumor.
Csak ereje legyen az embernek nevetni rajta.
A végsőkig el...

Akinek iskoláskorú gyereke van tisztában van azzal, hogy sok a tanulnivaló.
Itt is két táborra oszlanak a hívek. Vannak akik szerint a mi időnkben sem volt kevesebb és vannak akik állítják, hogy ennek a mennyiségnek fele sem.
Engem a túlterheltség aggaszt. A gyermekek megfosztása attól ami az egyik legnehezebb és ugyanakkor legszebb - a gyermekkortól. Amely már nem bővelkedik szabad játékokban, bambulásokban, természetjárásban, nagy felfedezések tevésében, üres órákban, csínytevésekben.
Évek óta tanítok első-másodikos gyerekeket. Az utóbbi évek trendje a megnyomorított gyermek mintája. Aki négyig iskolában van, majd edzésre és különórákra jár. Vannak a gyermekek között olyanok, akik ha különórás napjuk van este nyolckor mennek edzeni - fél tízig. Másnap iskola...
Nem tisztem eldönteni, hogy ki mit kezdjen a gyermekével  annál inkább kezdeni olyasmiket az enyémekkel, amely hosszútávon jó eredményekhez vezessen. Nem föltétlenül sikerhez - amelyről az emberiségnek csak halvány pillanatképe van, hanem belső békéhez.
A legfontosabb emberi cél az önmagunk megtalálása lenne minden időben.
Ezzel szemben hanyat homlok futjuk köreinket az önmagunk elvesztegetése érdekében.

Erre a legjobb példa, amit ma láttam.
A taxiállomásban egy elszánt taxis várakozik. Ünnep van. Románnak, magyarnak egyaránt. Nyilvánvaló hogy nem viccből van ott, hanem mert dolgoznia kell.
Megjelenik egy bukaresti jelzésű bérelt X5-s, kiszáll belőle egy japán vagy kínai ugyebár - fiatal pasas. Odamegy a taxishoz és útmutatást kér.
A taxis nem beszél angolul. Integet. Az nemzetközi. Kéri a címet és inti, hogy ha a pasas utánamegy ő szívesen odavezeti őket - pénz fejében. Meg sem próbál segíteni, csak dolgozni szeretne.
A vágott szemű nem adja fel.
Kézzel lábban integet, hogy nem ad pénzt, tanácsot, segítséget szeretne.
A taxis sem tágít. Inti a pénzt hüvelykujja és mutatóujja folyamatos összesurolgatásával.
Végül hívhatják, mert elhajt.
Vágott szem marad.
Feleség és még erőteljesebben felvágott szemű közös gyermek ki. Pár közös fotó a face-re, majd nyugisan el. Akármerre, csak el innen...

Nálunk nyugatabbra, ahol felismerték, hogy nem a mennyiség, hanem sokkal inkább a minőség a döntő - a gyermekek harmadikos korukra még nem familiárisak az ABC minden egyes írott betűjével, de ismerik a természetet, könnyedén készítenek projekteket, eligazódnak a közszállítási járműveken, hivatalokban, üzletekben, ismerik a pénzt, tudnak vásárolni és EL TUDNAK IGAZÍTANI LEGALÁBB EGY IDEGEN NYELVEN, DE JOBB HELYEKEN KETTÖN IS - egy olyan túristát, aki segítséget kér.
No comment!...

Mindig mondom, a hit nem igazán függ össze a vallásossággal. Azonban itt van egy igen erős de azok számára, akik minden negyedik szökőévben látogatnak el valamilyen Isten hajlékába:
mert éppen olyan ez, minthogy én szeretek gondolgatni az egészséges életmódra, sőt gyakran előfordul, hogy olvasgatok is róla, de nem tornázom, nem táplálkozom egészségesen, csak tudom, hogy mi az amit tennem kellene saját egészségem megőrzése érdekében.
Ismerek embereket akik megcsömöröltek paptól, vallástól, egyháztól, bármitől. Ők azok akik utolsó erejükkel kardoskodnak annak érdekében, hogy ahhoz, hogy Istenhitüket stabilan megőrizzék nem kell templomba járniuk. Hisznek, esetleg imádkoznak is és kész. Jézus szavaival élve - az Ördög is hisz...

Annak idején, amikor Anna lányommal pár hónapos terhes voltam a poklok poklát éltük meg. Az az egyház, amit nagyon szeretek és ami a férjemnek hajélkot, karriert, munkát, ételt és fedélt adott a feje fölé éveken át - egyszer csak hátat fordított nekünk.
Olyanok voltunk mint Ádám és Éva.
Észrevettük, hogy mezítelenek vagyunk. Ebben az esetben - hogy védtelenek, hajélktalanok, magunkramaradottak, magányosok és megvetettek - kétszeresen.
Ez volt az egyik legdöntőbb pillanat.
Sokáig - a hosszú kar mindenfele elér - munkát sem találtunk, anyagi bizonytalanságban tengődtünk és megkérdőjeleztük minden egyes pillanatát létünknek az elsőtől az utolsóig.
Azonban egyszer sem merűlt fel semmilyen kontextusban, hogy hátat fordítanánk.
Továbbra is igényeltük a szentmiséken való részvételt, ami aktívból, passzívvá csapott át. Azt hiszem ez volt a legnehezebb. Megtanulni ülni és figyelni. Lenni és nem tenni.
Magától érthetődő módon mindent megtettünk annak érdekében, hogy a születendő gyermekünk teljes jogot élvezzen abban az egyházban, ahol a mi létünk mind a mai napig kérdőjeles. Kirekesztettek, jogfosztottak, elítéltek vagyunk. És ki tudja meddig, azok is maradunk.

Tegnap, nagycsütörtök lévén, egy számomra idegen helyen sikerült bekapcsolódnunk az ünnepi liturgia menetébe.
A templom igazi Isten hajlék. Ennél szebbet ritkábban. Az akusztika vetekedett a kántor csodás orgona játékával és mennyei hangorgánumával. Eggyel volt baj. A szentbeszéddel. Azt hiszem ennél semmitmondóbbat még életemben nem hallottam, pedig egy párat végighallgattam már. Voltak pontok, amikor nevetnem kellett, mert képtelen voltam eldönteni, hogy most viccel a pap, vagy ezt a mosást tényleg komolyan gondolja. Végül kiderűlt, ő teljesen komolyan gondolta - nekem volt rosszul időzítve a humorom. Állandóra volt kapcsolva.

Mégis - a szent hajlékból kilépve arra gondoltam, megérte.
A hit tényleg nem egyház, pap, liturgia függő.
Egy azonban biztos - valamilyen módon, szinten gyakorolni kell.

A világ bennünk lakik. Mert minden a falainkon belül alakul ki vagy éppen rombolódik semmivé - függetlenül a külső virágzástól. Akkor van tavasz, ha bennem is kitavaszodik és csak akkor élek, ha hagyom élni magam.
Vannak emberek - közöttük én is - akik nagyon nehezen találják a helyüket mindenféle kontextusban.
Ezzel szemben nem kevés a száma azoknak, akik minden helyzetben otthonosan mozognak.
Ahhoz, hogy én felszabaduljak és jól érezzem magam valamiben vagy éppen valahol - először egy mélyanalízis kezdődik el. Amikoris a helyemet keresem az adott állapotban.
Hogy jó-e nekem itt lennem?
És ha sokáig nem - mert nem sikerül egy kispadnyi helyet találnom - lelkiismeretfurdalás nélkül képes vagyok hátat fordítani, mélységes konstans-lojalításom ellenére.
Sokáig az életben nem találtam a helyemet. Elég sok időt én energiát vett fel a helyem megtalálása - hogy végül abba torkolljon, hogy nem is biztos, hogy mindenkinek helye van.
A pótolhatóság gondolata - a bárki játszva és örömmel beugorhatna helyettem igazi kísértésnek bizonyúl mindenki alkalommal.
A gyerekek változtattak sokan ezen - és a mesék. Ott és ebben anya csak egy van. Akármilyen is, de egy, igazi, a saját.
Közben meg forog kegyetlenül az idő kereke és gyakran kapom azon magam - hogy ha megnőnek, újból kereshetek valami olyan fogózkodot, ami megtart, amíg tartanom illik magam.
Nem tudom milyen lehet az olyannak az élet, aki csak ebben a földi futamban hisz.
A kis pihenőkben és a nagy versenyekben, a tankolások alatti felszusszanásokban és az állandó rohanásban. Mivel álltatja magát és a benne lakót? Mit gondol a kezdetről és milyen álmai vannak a végről? Mitől ünnep számára az ünnep és mitől válik elviselhetővé a hétköz?
Számomra az élet egy iskola.
Tele közelibb és meg nem közelíthető társakkal, nehezebb és lazább időszakokkal - érdekesebb és hasznavehetetlen tárgyakkal, felejthetetlen és szerethetetlen pedagógusokkal.
És igen, van élet az iskola után is, bármily hihetetlenül hangzana is.
Majd az érettségit továbbtanulás követi. Nem kell mindenkinek első nekifutásra sikerüljön maga az érettségi sem. Van aki többször próbálkozik, amíg végül sikerrel jár. Amíg egyedül nem sikerül levonnia a megfelelő következtetéseket.
A továbbtanulás, megtisztulás nélkülözhetetlen a jobb, a minőségibb élethez.
Ahhoz, hogy felismerjünk mindent, amit az élet elfeledtetetett.
Balázs aranyos - gyakran mondogatja:
- mutasd meg ezt hogy kell csinálni, mert valamikor tudtam, de már elfelejtettem....
Hiszem, hogy vannak lenyomatai benne az Isten melletti boldog és vágyott létről, amelyre egymás bíztjában készülünk.
Mintha minden nap általuk emlékeztetne a Teremtő arra, hogy már nem sok és újra...
Közben meg lassan lényegét veszíti minden.
Marad a legfontosabb, a végcél, amely a legláthatóbban virít...
az idő és tér megszünik létezni a szeretet időtlenségében, melynek ünnepe örök.

Az emberi élet tele van nagy pillanatokkal. És a legnagyobb pillanatokra nincsenek megfelelő szavaink. Ha odáig vetemedünk, hogy mondunk valamit, az rendszerint balgaságok körforgása. Semmitmondó üres szólamok. Nincs mit kezdeni velük, mert nincsen üzenetértékük. Nem hamúban sült pogácsák, amiket be lehessen csomagolni és a hosszú, rögös úton gyakran elővenni és majszolgatni belőlük - ezáltal csillapítva éhségünket, fájdalmainkat, megtörtségünket, gyötrelmeinket.
Talán a legjobb halgatni ilyenkor.
Egyet csendben lenni.
Átlagosan két év szükségeltetik ahhoz - helyenként és esetenként eltart öt évig is - amíg az embergyerek beszédfejlődése eléri azt a szintet, hogy kommunikáljon - kibeszéljen vágyat, álmot, fájdalmat, jelent és pillanatot.
Rendszerint egy emberi élet nem elég, ahhoz, hogy megtanuljunk és merjünk hallgatni.
Így lesz egyre rövidebb a csend köre - amiről olyan találóan ír Hamvas Béla.
Nem merünk hallgatni, csendben lenni ha fájdalom és veszteség ér. Túlkiabáljuk az értelmet, az üzenetet, a lényeget, a tanítást.
Veszekedéseink a csend túlharsogásáról szólnak egytől egyig.
A múlt, jelen, jövő fölötti morfondírok mind mind a csend meghazudtolói.
Márpedig a csend kruciális.
Ereje van. Ereje és üzenete.

Egy átlagos keresztény liturgia hozzávetőlegesen egy órát vesz fel.
Ma egy közel három órás mindegyhogymilyenis hasonló litrugián vettem részt - amely a következő képpen oszlott fel időben:

• két óra beszéd
• fél óra éneklés
• húsz perc hangos, közös ima
• öt perc felállás - leülés
• három perc csend ...

Ennyire félünk a csendtől!

Elengedtünk fiatalokat az életbe. Akik ettől a naptól kezdődően felnőtt és teljes jogú és kötelezettségű tagjai lettek egyházuknak. Mindenfélét mondtunk nekik. Hogy így, meg úgy soha ne... Egyet felejtettünk ki a dologból: őket...

A csenddel.

A csenddel, amelyben értük imádkozni lehet, feléjük küldeni lehet energiákat és pozitív gondolatokat, nehezen megszerzett mi-tudást a létről, életről, felnőttségről, emberségről, békéről, szenvedésről, szerelemről, gyűlöletről, házasságról, kalandokról, szabadságról, csendről...

Szétszéledtek.

Mindenkinek külön kell feltalálnia a spanyol viaszt.

Mindegy, hogy a recept megvan - hadd találják fel ők is újra és újra és újra.

És hadd tanulják meg, hogy nem kell továbbadni - el kell rejteni. 

Nem illik beszélni és hallgatni róla.

A lényegről soha.

Balgaságokról mindig.

De a lényeg illedelmetlenségre vall.

Faragatlan az, aki hallgat, amikor emberi mércék szerint fecsegni kell.

Bárdolatlan az, aki lényegretörő kérdéseket tesz fel.

És embertelen az, aki továbbadja a receptet.

Sétáljanak csak szépen be az elvarázsolt erdőbe - konfrontálódjanak saját rettenetes félelmeikkel - ne legyenek fegyvereik, hiszen nekünk sem voltak - s aki kijön, nem győztesként, hanem megtépázva, valahogyan, azt azonnal megtanítják fecsegni, hogy ne tudja elmondani - a csend volt egyik legnagyobb fegyvere.

Locsogjon, fecsegjen, hebegjen, habogjon és maradjon állandóanilledelmesszépenahogykell.

Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb.

Hamvas Béla

El kellett teljen szeretett nagymamám halála óta tíz év, hogy tudatosuljon bennem egy véletlen folytán, hogy az én nagymamám azalatt a huszonév alatt, amíg én ismertem alig hagyta el a lakása küszöbét.
Mindig ódákat zengek róla, elmondom, hogy mennyire egy páratlan bölcsességű, széles látókörű, okos, talpraesett - lélek és értelem-ember volt. Ezzel szemben nem igazán hagyta el a házat. Ez egy önként vállalt rabság volt. Számomra így volt ez természetes. Talán egyszer kérdeztem meg miért - de akkor is úgy jött szóba, hogy elmenni készültéppen valahova másnap és meglepetten kérdeztem, hogy miért? Mi ennyire fontos, hogy neki kell helyetváltoztatnia és nem a hely változik át érte...
Valakiről hallottam a minap, hogy jól van, csak egyre nehezebben mozdul ki otthonról.
Ekkor ugrott be varázsütésszerűen nagymamám.
Évtizedeket élt le otthon.
És nem volt szegényebb mint én vagy te. Vagy akár az aki körbeutazta a földet és éppen jegyet váltott a Holdra.
Mert állandóan olvasott.
Annak élt amit szenvedélyesen szeretett. Úriasszonyoknak varrt. De olyan stílusosan, precízen és csodásan, hogy amikor megörgedett és már nehezen látott, akkor is könyörögtek az úriasszonyok, hogy legalább egy ruhácskát vállalna el...
Nem tervezett, hanem álmodott. Megálmodott és a semmiből megteremtett dolgokat. Mert szenvedéllyel varrt. Ha nekifogott egy ruhadarabnak addig le sem feküdt, amíg be nem fejezte. Amikor készen lett - felakasztotta egy vállfára. Körbejárta, gondolkodott. Majd összetakarított és ismét körbejárta és gondolkott. Másnap az átadáskor csak a könnyes elégedettség hallatszott ki a becsukott ajtó mögül.

Amíg gyerek voltam arról álmodott, hogy ő lehessen az, aki majd elkészíti a ruhámat amikor konfirmálnom kell.
Késöbb alkút kötött Istennel az érettségi miatt.
Oda is ő készíthette el a ruhámat.
Közösen álmodtuk meg. Hollófekete, földig érő selyemből. A ruha újjai táncoltak utánam a szélben, mint valami szárnyak. A fekete álomselyen körbeölelt, akár egy új szerelem. Hűvös volt és mindent befedő.

Miközben természetes volt, hogy mami mindig otthon marad.

Azon gondolkodtam ma, hogy a világ nem tudná fogni a zsenialítását ebben a korban, amikor attól vagyunk sikeresek, elismertek, befutottak - hogy éppen hol dolgozunk, hol nyaraltunk, hova utaztunk, mit láttunk.
Ő mindent látott.
A világ a fejében és a lelkében lakott.
Nem ő a világban, hanem a világ őbenne.

Ilyenné szeretnék lenni is.
A többi csak lárifári.

A hely ahova ugyebár edzeni járunk a gyerekekkel egy félkész - vagy jóindulattal, egy háromnegyedig elkészített, lefedett de reménynélküli pálya. Valamikor fedetlen volt, de bár jég volt rajta. Itt edzettünk télről télre és nyáron nem fájt a jégtelensége. Most azonban a potenciál miatt minden egyes találkozás a betonba döngöl. Mert télen-nyáron használhatatlan.
Az teljesen más tészta, hogy néhány ember találékonysága, akik a spanyolviasz szintjén használják és használtatják rendeltetésszerűleg - kihozza belőle a maximumok maximumát.
Olyan ez, mint amikor előtted áll álmaid férfiembere, te is szabad vagy meg ő is, csak a nyaka véres.
Na de nem ez a lényeg.

Amikor belépsz oltári bűz fogad. Elsőre kifordulnál, de a kíváncsiságod erősebb mindennél, mint mindig. Bennebb hatolsz, finoman, óvatosan és csodákra lelsz.
Ahogy velem is megtörtént.

Van három kapús. Lehet ugyan több is, de ennyit sikerült azonosítanom.
És ma az egyik, az éppen szolgálatos beszédbe elegyedik velem.
Talán látja a szikrát a szememben és a nyomor tetején megmutatja a féltve őrzött palántjai mindenikét. Miközben a gyermekek maximális hévvel kergetik a korongot - végigvezet a kőtörmelékek mögötti paradicsomkertjén.
Három éve van itt.
Ez elég volt neki a jól elrejtett óázis megteremtéséhez kemény de alapos munkával.
Az építkezési szeméthegy mögött, egy kicsi dombon túl, elrejtve a kíváncsi tekintetek elől áll a veteményese.
Ültetett hagymát, dukhagymát, tököt, napraforgót, uborkát és csípőspaprikát.
Egy lépéssel odébb kialakítva a hely a horgászatra.
Meséli csillogó szemmel, hogy megvolt már egy két kilós csuka, balind, márna - amiből mind mind jóllakott az egész család.
Nem tudom miért részesít ebben a kegyben.
Ahogy azt sem, hogy idegenként hogy lehet belátásom ennek az embernek az intimitásában.
Több ez, mint ha a hímestojásait mutogatná...
Megilletődve hallgatom.
Jövő hétre palántot ígér.
Közben meg azon gondolkodom, hogy lám-lám mit nem rejtegetünk egymás elől - bűz és szeméthegyeink mögött...

Nem tudom mit gondol egy tíz év alatti gyerek a halálról...
Sokáig azt sem tudtam, hogy egyáltalán gondolnia kell e vagy sem.
Akkor szembesültem először ezzel a kérdéssel nem kívánt módon, amikor első szeretett nagymamámnak(nagynéni volt...), akivel rengeteg időt töltöttem el addig a pontig - és minden perce aranyat ért - meg kívántam mutatni a bizonyítványomat első osztály végén és akadályokba ütköztem. A szüleim furcsán viselkedtek és mindenfélét összehabogtak butaságokról, amik állítólagosan útjába álltak ennek az ártatlan kívánságnak.
Még aznap délután közölte a szomszéd kislány nem megfelelő körülmények között és módon, hogy Juci mamád halott. Egy világ omlott össze bennem.
Isten ments, hogy a szüleim számlájára írnám, akik abban az évben egy szeretett és pótolhatatlan családtagot valamint egy jó barátot vesztíttek el, aki nemcsak öngyilkos lett, hanem maga mögött hagyott egy labilis férjet és egy hatéves gyereket is. A nihilben. Nehéz lett volna ilyen állapotban bármit is mondani. Főként egy gyereknek...
De csak kellett volna.
Mert az őszinte szavak gyógyítanak.
Fájnak, de hosszútávon mindenképpen jó hatással vannak az életünkre.

Ma ismét elment egy anya...
Tíz évnyi kőkemény szenvedés után.
Amit méltósággal, emelt fővel és csendben, bölcsen viselt.
A vége fele már alig értett valamit az egészből.
A szálak egyre kúszábbak lettek - a sok szenvedéssel, csalódással, emészthetetlen fájdalommal, diszkonforttal, jövőbizonytalansággal - de akkor is csinálta tovább. Bízott benne, hogy lesz valahogy ameddig lennie kell.
Hát eddig kellett.
Eddig és nem tovább.
A családtagok fájdalma kimondhatatlan.
Kisiskolás fia előtt tömbökben az élet.
Csak abban bízom, hogy éber legyen.
Éber megérteni és elfogadni a volt, van, lesz fogalmát.
A születéstől Isten országába való beleszületés gondolatát.
Az angyali jelenlétet.
A kapcsolat módosúlását és nem lezárulását.
A tanúlságokat és ajándékokat.
Az Életet.

Ami pontosan ilyen...

A szeretetnek szeme van. Nem csak lelke.
És nem vegytiszta hanem sokszor keverednek benne az érzelnek magas fokon, bonyolítva ezáltal amúgy is érthetetlen mivoltát.
Balázs fiam most éppen abban az életkorban van, amikor a lányok ellenségek.
Anya, a lányok olyan ... rosszak.
Unalmasak, nyávógosak és sírósak.
Nem szeretem őket...
- szívem, anya is lány... és anyát nagyon szereted.
Te nem is vagy lány. Úgyhogy téged szeretlek.
Miközben meg őket is. Hiszen annyival izgalmasabb a játék ha nem egyhangú hanem mindjárt több szálon halad és bontakozik ki a konfliktus.

Az, akit az életben az egyik legjobban szerettem és életem végéig sokat fog jelenteni számomra minden körülménytől függetlenül - nagyon sokat bántott.
Akkoriban azt hittem gyűlölöm.
Ma már megtanultam - a szeretetnek rengeteg köze van a gyűlölethez. Ahogy említettem, nem vegytiszta.
Ahogy az Élet sem.
Tele buktatókkal és jó pillanatokkal.
Nem boldogságokkal, hanem jó pillanatokkal.
Nem tudom, hogy ki találta ki a földi boldogság fogalmát, de azt egyre jobban sejtem, hogy enyhén melléfogott.
Boldogság nincs.
Vannak örömök, fejlődések, tanulási időszakok nehezebb és könyebb periódusok de boldogság nem igen. Esetleg béke. Nyugalom. Bölcsesség. Megboldogulás... De boldogság nem.
Mert az élet sem vegytiszta.
A nagy örömömöt pillanatok alatt képes beárnyékolnim összetörni, a feledés hómályába száműzni egy következő, nem pozítiv történés.
Küzdelmek vannak és pihenők.
Életben, kapcsolatokban, munkákban és bennem.
Nem tehetem rá az Életemet annak a keresésére, ami eleve nem létezik.
De a térképet nekem kell a kezemben tartanom.
A hátizsákom tartalmát nekem kell ismernem és nyilvántartanom.
Cipelnem és használnom.
Mert a legnehezebb pillanatokban a segítség soha nem kívűlről környékez meg. Hanem belűlről szólít. A nevemen.
És ha tombolok, zakatolok, kiáltozom - a halk és szelíd hang, ez az én hangom... - el fogja kerülni a figyelmemet.
És így, minden egyes tanulási fázisom, kisebb vagy nagyobb hullámvölgye az életemnek pánikot fog előidézni bennem.
És ezt a mintát nem csak én, hanem a gyermekeim is továbbviszik. Mint kapott kincset. Nekik még nem az a lényeg, hogy ez jó vagy rossz, használható vagy elvetendő tudás - hanem ez az egyetlen.
A tőlem kapott.
Ezért kell olyannak lennie, hogy büszkén és méltón vigyék. Mert az út hosszú és rögös, tele buktatókkal. Nem mindegy hát, hogy ami nálam van, azt használni is tudom-e a megfelelő pillanatokbanm vagy örökké rejtve marad. Akár a bibliai elásott drachma.

Gyermekként ugyebár az én időmben még javában tombolt a kommunizmus a maga előnyeivel és hátrányaival egyetemben. Nem volt kommunista piros dátum, amit ne az utcákon kellett volna megünnepelnünk. Hónapokig vagy ha nem volt rá elegendő idő, hetekig készítgettek rá külön koreográfiákkal, méretre szabott ruhákkal, szavalatokkal, szalagokkal, kendőkkel, karikákkal és mindenféle Istennyilával, amit ki tudja milyen pihent agyak találtak ki félrészegen.

A mi iskolánkban volt egy külön elnőkasszony erre a célra. Jó öreg kommunista tornatanárnő. Már előre szólt, hogy tessék kérem megvonni az ételt attól aki enyhén túlsúlyos és etetni azt aki kissé sovány, hogy jól mutassanak nekem a közös táncban.
Nem sokat reterált. Pofokkal, barkóhúzásokkal és a csúklyásizom masszírozásával tartott kordában. Egy nyelvet beszélt, a románt. Aki ezt nem ismerte, azon kipróbálta az összes kegyetlen fogása mindegyikét annak rendje és módja szerint.
Én sem tudtam románul. De soha nem ezért kaptam. Hanem mert kacarászni mertem a marha koreográfián. Akkora pofot kaptam, hogy csillagok röpködtek a fejem fölött. És akkor, ott elhatároztam, hogy megbosszulom.
Amire nem került sor. Hiszen mire odaértem, hogy megtehettem volna, szerencsétlen annyira elesett lett - a nagy háttérországának is vége szakadt - s elég lett a mi-bajunk. Hova fokozni még?...

Nem lehettem több mint négy. Augusztus 23-t ünnepelte az ország. Mindenki aki élt és mozgott zászlókat lobogtatott az útszélén, mert mondták - elhalad Ceausescu. Tatáék a Mocca mögött laktak. Kivitt hát engem is, hogy lássuk, bár elmenőben.
Az útak természetellenesen tiszták voltak és üresek - sem páros sem páratlan jármű nem haladhatott aznap rajtuk, csak fekete autók - amik mögött mindenki összesugott - ezek szekusok bazdmeg.
Jó sokat vártunk. Már-már az ének is lankadt, mire megjelent a degenrált öreg a sleppel. Az emberek arcán őszinte öröm hónolt. Akkor nem értettem - ma már tudom, a megkönnyebbülés öröme volt. Déli kettő lehetett, s mint tudjuk jóból is megárt a sok(k).

Szombaton ismét utaztunk egyet az időben.
Edzésre menet az ajtóban fogadtak. Jön a miniszterasszony Bukurestből, szóval nem használhatjuk az amúgy félkész pályát sem, kiszorulunk a parkba. Eltelt szinte harminc év, de a szokásrendünkön nem változtatunk. Nem az a fontos, hogy néhány elszánt és önfeláldozó szülő, sok tehetséges gyerek, néhány vérprofi, lelkiismeretes edző nulla körülmények között is kihozza a helyzetből a maximumot, hanem az, hogy jön a miniszterasszony és felrugjuk a veresszőnyeg rojtjait. Ennyi...

Amikor Annát szülni mentem - elég elé voltam már a fájdalmakkal. Hatalmas pocakkal, kitágúlva, fájdalmak között be a korházba. Fogalmam sincs hány óra lehetett. Egyet azonban soha nem felejtek el. Azóta amikor földet sikálok minden alkalommal eszembe jut.
Be akartam menni, hogy megvizsgáljanak és felvigyenek szülni. Mire rámszól a takarító:
- várjam meg amíg felszárad a padló. különben tele lesz nyomokkal és kezdheti előlről...
Na itt tartunk elvtársak, hogy a nyúl viszi a puskát, a lekvár kavarja a vénasszonyt és a polgár van a miniszterért és nem fordítva!

Az élet nem igazságos.

És nagyon tud fájni.

Erre jött ma rá a szemem előtt egy gyerek, aki az édesanyját siratta, akinek későig kell dolgoznia. 

Nyilván - megvizsgálhatnánk az anya szempontjait is, aki hosszú küzdelem után végre kapott egy munkahelyet. Örül, hogy dolgozhat valahol, miközben szakad meg a szíve a gyerekei miatt, akik azért sirnak mert neki el kell mennie.

Néztem a gyerek fájdalommal teli arcát - akinek sirása valami tíz percen keresztül tartott majd szipogásba fulladt. Végül már csak a vállai remegtek a hatalmas súly alatt.

Közben magam előt láttam az édesanyát, aki rohan, mert késésben van - és azzal küzd, hogy lecsillapítsa szívében a természetes fájdalmat, illetve gyermeke kisírt szemeinek emlékét.

A sírás elmúlik - csak a topma fájdalom marad. De az örök... Mostantól kezdve mindörökké. Lesznek majd időszakok, amikor kevésbé éles - és inkább a mélyben dolgozik . de ezek is csak elviselhetővé tudják tenni a mindannyiunk által ismert a tényt, hogy az élet fáj...

És a gyerekben jobban fáj. Fáj az övé, a másiké - akit magáénak érez és el nem tudja képzelni, hogy mi lehet kettejük boldogságánál fontosabb.

Az anya már tudja hogy semmi - de ő tisztában van azzal, hogy az élet igazságtalan.

Akkor amikor kevés a fizetés, akkor, amikor munkájában nincs köszönet - amikor a gyereke kér, de képtelen megadni és akkor is amikor igazságtalanul, kegyetlenül és értehetetlenül mennie kell.

Volt egy vén disznó.

Nem szeretett soha senkit - talán még magát sem, mert akkor képes lett volna akár mást is szeretni.

Egész életét végigitta és végigverekedte meg veszekedte.

A felesége kitartott mellette - élete utolsó percéig, úgy, hogy közben soha de soha egyetlen egy jót szót sem kapott.

Nem tudom mit jelentett neki az öreg - de valamit nagyon.

Az asszony tudott szeretni.

De aztán már ő sem. Ebbe is halt bele.

Családja - kikerült az útra. Most hajléktalan szállóban élnek - három gyerek és a szülök. Nem dolgoznak. Mondják nem igazán van hol.

Az öreg egyedül van a lakásban. Dédunókája minden nap feljár. Reggel, iskola után és este.

Talán itt készíti el a leckéit. Talán itt wczik, talán innen gyűjt erőt. 

A szülőkön csodálkozom.

Azon az anyán, aki unókaként végigélte a vén disznó aggreszív kitöréseit. Hét évesek lehettünk, amikor az öreg részegen nekiesett a kagylónak, letörte, tiszta vér lett ő, a ház - a gyerek meg remegett a bejárati ajtó előtt. Sírni nem mert - ugyan kinek sirhatott volna? Másnap kezdődött minden előlről.

Most meg a gyereke lépett a nyomdokaiba. 

Ő sem sír.

Végzi a dolgát.

Már ő is tudja, hogy az élet nagyon de nagyon igazságtalan. És keserű.

Balázs mondja szombaton - hogy ő majd ha találkozik Istennel - nagyon sok lesz a kérdése.

Nekem is.

Szeretném megvédeni ezeket a gyerekeket. De láttam, tudom - hogy képtelenség. Nem jó nekik ha kiszakítjuk őket saját, megszokott, igazságtalan életterükből.

Ők ebbe születtek bele.

Nekik ez az OTTHON, ez az ANYA, ez  NAGYTATA és ez az ÉLET.

Igazságtalan, keserű és érthetetlen. De élet. Saját élet.

Hát ilyeneket akarok kérdezni tőled Atyám. Hogy - hogy is van ezekkel a dolgokkal. Mert fájnak. Nem azért mert nekem nincs mi fájon, hanem azért mert védtelen gyerekek. Nem állnak készen még a tanulásra. Csak beletörnek és roppannak. És olyan sok már az összetört lélek. De ezt te magad is biztosan tudod. Szilánkokon lépkedünk - talán ezért is fáj annyira minden.

Az idei évemet az ajándékban kapott aranyszélű lapokból fűzdelt határiőnaplommal együtt úgy telitöltötték mindenféle idegenek, hogy még meghalni sincs időm, csak ejsze valamikor novemberben - de akkor is csak egy kicsit, mert november végén és decemberben már több helyszínen is számítanak rám.
A lapok között olvasgatva kérdezem:
- hol vagyok én ebben?
- mi köze ennek az örökkévalósághoz?

Mennyire törékeny is az emberi élet.
Tele mindenféle mondvacsinált fontoskodásokkal, találkozókkal, mutogattatatásokkal és megmutatásokkal. Jó ha ideje marad kicsit néha csendben riogatni önmagát, megsimogatni azt aki mellette van és azt aki magányosan benne lakik.

A hetek kergetik egymást, hipphopp péntek pénteket követ.
Céljaink és terveink sorra málnak szét ujjaink között.
Ünnep ünnep után bele a feledés homályába.
Csak a ki nem takarított lakás élménye marad. Bírkozás az idővel és térrel - amelynek láthatatlan falai között a lélek haldoklik portörlő ronggyal a kezében.

Két hét múlva Húsvét!... - fogadjunk, hogy a teendők jutottak eszedbe, majd, hogy vajon ez hány nap munkaszünetet jelent.
Ki az aki arra gondol, hogy lesz-e igazán ideje ünneplőbe varázsolni szívét-lelkét?
Kinek támad fel Húsvétkor az a Jézus, akinek születésnapját megünnepelte a bejglihegy tetején Karácsonykor? Ha csak pillanatokra is, de tudta, mitől sátoros az ünnep?
Kinek nem a nyuszi és csirke mocskos orgiája jut eszébe a közeledő ünnepről? Hanem mondjuk megújjulás, feltámadás, kikelet, körmenet, megtisztulás, újrakezdés és az örök szeretet.
Egy új esély a - ha eddig elcsesztem még mindig van kilenc hónapom helyrehozni alcíme alatt?
Kilenc hónap - kilencszer megannyi esély a hónapok minden egyes napján.
Magadra
a másikra
rám
ránk.
Használd. Mert ki tudja meddig a tiéd...

Már jó néhány éve azzal foglalkozom így vagy úgy, hogy az élet értelmét keresem. A magamét és másét. Keresem a közös pontokat, amik esetleg közelebb vezethetnek az igazsághoz. Amennyiben van ilyen. Mert emberileg ez is hibázik. Az én igazságom nem a tied és fordítva. Ezzel szemben a nagy igazság, amelynek forrásához igen kevesen jutnak el - közös.
Az egyik legnagyobb fogozkodom ezen a rögös úton az volt, hogy mindig azt hittem, elég megtalálni a saját célomat és azt az ösvényt amin járnom kell. A végén, ha majd sikerül eljutni a célhoz, ott lesz az igazság is. Az értelem és az igazság - kéz a kézben.
Rövid ideje sikerült felismernem, hogy közel sem járok a lényeghez.
A lényeg az utazásban van.
Rossz és jó utazásban egyaránt.

Amikor kisebb gyerekekkel nyaralni készül egy család - fontos, hogy ne legyen túl távol a cél. Ne kelljen túl sokat utazni ahhoz, hogy esszevegyüljünk a homokkal. Lehetőleg fulladjon ki az út pár óra alatt, amit a gyerekek mindenképpen aludjanak át és ne legyen nyűg az összezártság és mozdulatlanság. Majd ott, a végállomásnál mindenki felszusszanhat és végre, akár a szivárvány - mindannyiunk ajkán kiteljesedhet a megérkezés összetéveszthetetlen mosolya.

Az életben azonban nem a végcél a lényeg.
Hanem éppen ellenkezőleg.
Az út maga.
A mozdulatlanságok és összezártságok, az éberség és figyelem, a kifáradások és újrakezdések, a csüggedtség és szürkeség, a merev hajnalok és hosszú éjszakák, az elegem volt és újrakezdem energiái. És éppen ezeket nem éljük.
Amíg fiatal házasok vagyunk álmodozunk arról, hogy milyen lesz majd ha gyerekünk születik. Tervezgetünk és szövünk akár az éhes pók.
Ha megszületik a gyerek - fáradtan visszajárunk időben oda, ahol még csak ketten voltunk és nem terhelte senki és semmi felhőtlen kapcsolati hálónkat. Amikor nem kellett felosztani a rendelkezésünkre álló időt ezerötszáz fele és el lehetett jutni mindefele, amiről ma már álmodni sem ildomos. Reménykedünk abban, hogy a gyerek nő, önállósodik és ismét előtérbe kerülhet régi énünk, aki mert és tudott egyedül lenni. A gyereknek egyik legfontosabb ismertetője, hogy hamar felnő. Az otthoni hét év röpke pillanatok alatt telik el. Míg ma még méltatlankodom éjszaka felsíró és engem maga mellé szólító gyerekem miatt, holnap elrettenek titkai és intimitásigénye küszöbén.
- na de hova lett az én jólnevelt gyerekem? - kérdezem útonútfélen...

Gyermekem növekedésével egyidőben jutok el ahhoz a ponthoz, ahol vannak olyan tisztások, amik teret és alapot adnak az önmagammal való szembenézéshez. A válások zöme erre az időszakra helyezhető. A magammal való szembenézés ugyanis elkerülhetetlenné teszi a kapcsolataim mély és őszinte elemzését. Hoppá - derűl fényre: - ki ez az idegen az ágyamban?...
A legfontosabb azonban ezen is a szinten is elmarad.
A más iránti vágyakozás délibábjának tompítása és a mostban, ittben való lét öröme.
Jó nekem itt lennem.
Kell nekem így lennem.
Ezekkel az emberekkel, eszközökkel, helyszínekkel és valóságokkal.
Nem az álmaimmal, hanem azzal amim van és aki vagyok.
Mert semmi nem véletlen.
Minden esély.
Az utazás pedig kaland. Magammal, a másikkal, időben, térben és azon túl.