2014. március 26., szerda

Túl sok időt fecserlünk el a rossz dolgokra.
Arra, ami nem működik.
Arra, ami talán nem is fog.
Mert rossz helyen fogjuk meg a végét.
A jó dolgok a megszokott eszköztárába csúsznak és így észrevétlenül elsiklunk felettük.
Nincs az a lehetetlen, amiből ne lehetne egyetlen vékony kiútat találni.
Mert minden egyes kérdésre van felelet.
És minden egyes problémahelyzetnek megvan a maga kulcsa.

A változást önmagunkon kívűl keressük, miközben a változáshoz nem kell más, mint egy első kis lépés - amit mi magunk teszünk meg.

Az emberi élet tele van buktatókkal.
Nem tudom, ki próbálta elhitetni velünk, hogy ez rossz és ezeket a helyzeteket kerülni kell.
Buktatók nélkül ugyanis nincsen tanulás.
Tanulás nélkül nem beszélhetünk fejlődésről.
És a fejlődés nélküli élet, értelmetlen.

Amikor nagy ritkán kimenekülünk az éjszakába - önmagukat vadul hajszoló emberekre botlok.
Zömének az a legégetőbb problémája, hogy legyen elég márkás a cipője és legyen elég pénz a zsebében, amit egy este alatt elver.
Miközben meg egyre többen küzdenek az éhezés, nyomor és egyéb járulékos katasztrófahelyzetek ellen.
A krízis olyan mint a kíméletlen iszap.
Minél jobban vergődnél, annál mélyebbre szippant.
Ritka és kivételes esetekben van belőle menekvés.
A legtöbb amit tehetünk a helyzet helyi enyhítése.

Azt hiszem az Istennél jobban engem valóban senki nem ismert.
A keresztem másoké.
Mások terhe hagyja álmatlan éjszakák nyomait a lelkemen.
Azé a családé, ahol anya, apa, gyerek egyaránt beteg és elszegényedett. Zárt falak mögött élik le beszűkűlt életüket. Semmit sem tudnak a kintről, nem akarják közelengedni magukhoz a bentet. Vagy azé, ahol az apuka egyedül rendezi beteg kisfiát, mert a feleség elmenekült amikor szembesült a diagnózissal, a visszafordíthatatlannal. Azóta más családja van és gyerekei - akik egészségesek. A beteg nem kellett. Úgy érezte nem volt elég hozzá.
Vagy azé a jól futó elit prostijé, akinek édesanyja megbetegedett és állandó ápolásra szorúlt. A lány hátatfordítva az addigi luxusnak, vállalta az éhezést és nyomorgást - mert úgy érezte, elsősorban önmagával tartozik...

Mi nem vagyunk egy pazarló család. A szegénységgel és nyomorral való napi szembesülésem minduntalan gondolkodásra és a pazarlás megvetésére tanít. Nemrégiben megkeres egy idős hölgy, hogy hetek óta éheznek. Valamim nem lenne? Másnapra az iskolás kiflikből és előbb-utóbb eldobásra ítélt élelmiszerekből egy egész hétre való elemózsia gyűlt össze.
Nem igényelt befektetést, csak egy kis figyelmet. Összeszedettséget.
Ami a másiknak életet jelentett. Néhány nap haladékot és egy halvány mosolyt. Egy kis napfényt - ami lépéssel, de közelebb esik a egymáshoz.

Nem tudok sokat az életről. De a lényeget már sejtem.
A titok nem bennünk van - hanem közöttünk. Nem önmagamat kell megvalósítanom, hanem önmagamat veled. Mindenféle konstellációban. És helyzetben. Mindegyikből kihozva a teljességet. S ha nem sikerül újrakezdve - mert a lét forgandó, akár a szerencse. Ami ma nem sikerült, holnap majd jobban fog, de akkor már illik figyelnem - nem mert elmulasztom, hanem mert csak így léphetek tovább. Mély önmagamhoz és mélyebben hozzád.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése