Számtalanszor tettem említést már arról, hogy az általam szeretett és ismert Isten hatalmas humorérzékkel bír. Minél idősebb és tapasztaltabb leszek annál jobban hajlok annak a felismerésnek az elfogadására - hogy az élet egy nagy vicc. És vagy megtanulsz mulatni rajta és azzal együtt magadon és mindenkin aki körülötted él, vagy egyszerűen nem sikerül túlélned. Mert minden egyes probléma győkere ott szökken szárba, amikor elkezdesz komolyan elgondolkodni azon, hogy mekkora egy dráma kellős közepén is állsz.
A dráma időszaka lehanyatlott.
Ma már csak targikomédia és groteszk van.
Bohócok és nevettetök. Minden más szerepkör halott.

Ismerek egy nagyon idős bácsit. Skizofrén. Nem is ezzel van probléma. A baj a felismerés hiányával kezdődik el és ér is véget. Nem betegségtudata nincs, hanem azt nem tudta felismerni életének 81 éve alatt, hogy ő egy bohóc. Drámai szerepet játszik, erőszakol magára és hal meg estéről estére életének elpiszkosodott színpadán. Isten még mindig meghagy neki egy előadást, de mint Sziszüphosz, csak nem ér a végére. És minden kezdődik előlről.
Ugyanazt szajkózza hatvan éve már, hogy életének és létének értelme nincs, az ő születése egy nagy véletlen - mindenből kisemmizték és nem szeretne mást, mint egy esélyt az érvényesülésre. Egyszerűen képtelen felfogni, hogy életének egyik legnagyobb felismerése lehetne ha rájönne a saját szerepére. Hogy nem Don Juannak született, hanem egy bohócnak. És a bohóc szerepnek értelme van. Megnevettet, megkönnyíti a létet és elviselhetővé teszi azt.
A bohócok élete sem  töretlen. Ki ne hitt volna vagy látott volna már elfogadható és hieteles - síró bohóc ábrázolást. De aki így ábrázolt egy bohócot, az semmit nem tudott az életről. Mert az első és legfontosabb a nagy önmagunkba való belehaláson túl a humorérzék fejlesztése. Megtalálni a történetben azt az elrejtett kis csomót, ahol a nagy feszűltségcsapolás elkezdődhet. Mert minden egyes történetben van egy ilyen csavar.

Én édesapámban azt szerettem mindig a legjobban, hogy nem tudtunk akkora drámában lenni, hogy ne humorizálja el a saját vagy a család kollektív szerepét benne. Akkor könnyes szemmel hülyére röhögtük magunkat és elkezdődhetett a megoldások és alternatívák keresése. Addig csak a dráma volt na meg az elmaradhatatlan kelléke, az önsajnálat. Akkor színre lépett apu, a belünket is kiröhögtetve feloldotta ezt és mehetett minden tovább a régiben.
Valami ilyesmire jó a nagy feszkók közös ivással való felszíni kezelése is. Nem igaz, hogy díjazom, de sokkal hatékonyabb tud lenni a legszofisztikáltabb megoldásoknál is. Mert felszabadítja a felgyülemlett feszűltséget. Újraindításnál minden másképpen hat.

Ha sikerülne megértenie ezt annak a 81 éves bácsinak is - hogy végre ne siránkozzon, hanem nevessen egy jó nagyot a saját félreértésein - talán megadatna neki a kegyelem, hogy a halálba röhögje magát. Addig - jobb híján marad ez a kegyetlen dráma, amit ő kénytelen-kelletlen életnek hív.

Tanúlság nincs, csak 1 darab jó tanács:
Röhögni kell - nem nevetgélni, nem kacarászni, hanem a beledet is kiröhögni, mert az élet egy vicc. Az nyer, aki a legtöbbet nevet.