Önismeretből több ízben vizsgáztam jelesre - de most valahogy mégis melléfogtam abban, hogy mindig azt vallottam magamról, hogy egy széleslátókörű, nyitott, a modern korral lépést tartó nő lennék.
Nem vagyok.
Minap ugyanis olyasmit láttam, amit azóta is a gyomromban forgatok és nem sikerül megemésztenem.

Van ez a negyvenes nő.
Érett, mint egy dúslevű körte. Édes, kerek, kívánatos és zamatos.
Gyerekei vannak. Nagyocskák.
A férje ki tudja mikor egyszer csak elegánsan letette a lantot és elment.
Hogy visszajár a gyerekekhez?... - ja az lehet, de már nincs ott. Visszajárni értetted-e 1, s ott lenni már mindjárt más. Fáradtan, csalódottan, ázottan, kiábrándultan, lelkesedéssel, hittel, szárnyszegetten - s ne fokozzam, mert te is pontosan tudod, miről szól a fáma.

Asszonyka, ahogy szépen illik és kell - kisétált hetykén a hátsó udvarba és meglátott egy kókist. Kis fiatal, csenevész kakaskát. De volt benne valami. Fene tudja...
Fantázia.
És becsalogatta.
Lépre vitte.
És kókiska boldog volt.
Életében először jó volt neki.

És eltelt pár év. Kókiska még mindig zsenge.
Asszonyka lassan túlér.
Gyerekei éppen olyanok a fiatal murok társaságában, mintha barátok lennének. Szép, fiatal, lánytkereső barátok.

Hosszan néztem utánuk. Egyszer csak behúnyt szemmel - ne vigyen kísértésbe a látás. Aztán szemeimmel is - hadd vigyen, ha vinnie kell.
És a fiamra gondoltam.
Hogy nem biztos, hogy örülnék. Sőt - talán kicsit sem örülnék - szerelemidevagyoda.
Mindenkinek joga van egyszer fiatal és bolond lenni, aztán megérni és párban élvezni az érett zamat édes nedűjét, aztán meg vígan menni tönkre - együtt, szemrehányások nélkül.

Mert a jó húsleves titka nem a fiatal tyúk, hanem a jó murok.