2014. március 23., vasárnap

Mer végül minden - valamire még jó lesz...


Volt édesanyáméknak egy szolgálójuk.
Ez abban az időben nem volt ritka.
Nem nagyzolásból alkalmazták, hanem sajnálatból.
Beküldték a falusi lányokat városba tizenévesen, hiszen már nem győzték etetni, ruházni, nevelni. És akkor egy-egy jobbmódú család jóindulatán múlott az Erzsik és Birik sorsa.
Anyumék Birije is nagy szám volt.
Ugyanis sajnálatból ugyan, de azzal a céllal vették fel, hogy amíg a nagyszüleim keményen dolgoznak, ő besegítsen a lányoknak a háztartásba.
Ezzel szemben mit tett Biri? Minden szidás, fenyítés, szép szó ellenére - hintázott. Ha tehette elmenekült és hintázott. Hosszú copfjai lobogtak a lágy szellőben és arca önfeledtségről árulkodott. Ilyenkor lehetett végre szabad. Ilyenkor lehetett végre Ő.
Ő - Biri, aki egy dolgot imádott igazán, de azt nagyon. Hintázni.
Aztán nehéz esztendők múlva felnőtt és valaki elvette feleségül.
Azután is gyakran látták - ahogy gyerekével hintázott a parkban.

Na de nem csak a hintának van varázsereje.
Itt van például a gyűjtési szellem.
A mi szüleink - olyan szülők gyerekei, akik közvetve- vagy közvetlen, de érintettek voltak a háborúk szelei által.
A háborúkban - mert igaz-e minden rosszban van valami jó és minden jóban rejlik valami rossz is - a sok trauma mellett, rengeteget tanultak az életről ezekben az évtizedekben.
Megtanultak például gyűjteni. Gyűjteni, semmit nem eldobni és csomagolni.
Ez a szegénység egyik ismérve.
Nyugaton nem gyűjtenek. Ott ha valami nem kell - egyszerűen a ház mellé teszik, hogy elvigye az, aki hasznát veszi.

Amerika firnájszosabb. Ott szokása van a bolhapiacnak. Nincs szükségem valamire, nem elajándékozom, vagy eldobom, hanem eladom. Ha centekért is, de keresek rajta.
Mi nem szeretünk eldobni.
Szinte semmit és szinte soha. Ezért is nincs szeméttárolási kultúránk. Nem tudjuk mit kezdjünk a felgyülemlett szeméttel, mert ez egy új probléma. A jólét hozta magával és nem született meg rá még a megoldás.
Mi felgyűjtünk. Mint a pockok. A fiatal generáció már nem is annyira, de az idősebbek igen jók ebben. Nálunk az Ócskapiac sem olyan elven működik, mint tőlünk nyugatabbra. Hanem sajátos módon. Mi ugyanis ha kiviszünk nagy nehézségek árán egy zsák hasznavehetetlen dolgot a piacra eladás céljával - délre kettő másikkal térünk haza, önfeledt mosollyal az arcunkon. Na ez a nap sem volt hiábavaló... - mondván, helyet keresve a két zsáknyi újabb hasznavehetetlen tárgynak.

Van egy ismerősünk. Másodszor járja meg az Egyesült Államokat.
Rendszerint egy kistáskával megy - és három-öt hatalmas bőrönddel tér haza. A csomagszállítás sokkal többe kerül, mint az ő jegye, de az már mellékes. HOZ, VAN, LESZ, BŐSÉG, TÁRGYAK, AKÁRMI...
Oda jutott, hogy akármit elhoz.
Múltkoriban a rokon, akinél hónapokig van - protkot ment cseréltetni.
Na azt is elhozta! Sok nipp, üvegtárgy, fejpárna, nyakpárna, ruhák, szárított levelek, képeslapok, lejárt határidejű gyógyszerek, megunt piperecikkek, félig használt krémek, folyóíratok, beszáradt körömlakkok, ágyneműk, törülközők, párfümök és egyebek társaságában.

 A mi kultúránk nem szokta meg az esszenciagyűjtést.
Nem is tudjuk mi az.
Erdőből is faágat hozunk, egy csokor erdei virág társaságában, amit végül eldobunk.
Kirándulásokból szuveníreket és nem igazi emlékeket.
Ócskapiacról nem hangulatot - hanem újabb szeméthegyet.
Turkálókból nem A bluzot, hanem sok sok elnyúlt blúzocskát, amit egy mosás után el is dobunk.
Szeretünk a bőségben hintázni - mert ezzel takarjuk el magunk elől a nincstelenségünket.

Elnézem a lányomat. Ő is örökölte. Gyűjt és pakol.
Imádja az apja zsebeit és táskáit.
Vannak benne csillogó dolgok, amiket elkér.
Az apja kacagja - Anna olyan vagy mint egy szarka...
Nem olyan. Hanem csak olyan, mint a Nagyszülei. Gyűjtögető. Imádja a VAN-t. Mindegy hogy mi van, csak LEGYEN.
És akkor azt csoportosítja - papusálja, felossza, elpakolja.
És egy vasárnap kora reggel felkiált, kikergetve az álmot is a szemünkből: anyuci - hol van a....mitommim. Mert mindig keres. Nem bír számot vetni.

Újabban sokat és jól hintázik.
Ergó, reménykedem.
Hogy rendszert hintázik az életébe. Dolgai között, értékei között - prioritásai között.

Addig elvagyunk a táskák labirintusában. Még szerencse, hogy én tudom, hogy mi hol van. Mert betegesen rendszeres vagyok. Látod-látod mindig mondom, egy kis betegség lehet még nyeresség is, ha az ember jó időben és helyen használja...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése