Bizonyára az én és az engem megelőző generáció élesen fel tudja idézni magában gyermekkorunk szülinapjait. Akkoriban a házibulik dívtak. És még tudtunk bulizni segítség nélkül. Szinte semmi nem kellett hozzá, csupán a szőnyeget volt ajánlott feltekerni, hogy jobban lehessen táncolni. Rongyosra táncoltunk a lábunkat és lyukasra kacagtuk a belünket. Volt vinettás kenyér paprikával és paradicsommal, vagy szépen megkent vajaskenyér díszítve éppen azzal, amit kalap alatt kapni lehetett. Szővődtek szerelmek, barátságok, szimpátiák és szerettük egymást és magunkat. Kezdtekben, amíg a kínálgatás lezajlott a szülőknek illett otthon tartozkódni, aztán angolosan távoztak, ahogy az illet.
Amíg élek nem felejtem el gyermekkorom szelídebb és fiatalkorom beskatulyázhatatlan buliit.
Ahogy az énédesjóanyám mondogatta - hagyd csak fiam, legalább lesz mire emlékezned, ha elveszik a villanyt.
Bulik alatt is vették el a villanyt.
És minő meglepetés soha nem unatkoztunk.
Egy üres üveg mindig akadt, hogy szépen levetköztessük egymást.

Akinek gyereke van tudja, a szülinap szervezése kész bolondulássá fajúlt.
Illik kibérelni egy drága játszóházat, ahol a szülinap a személytelenség magasfokát veri. Mindenki őrjöngve rohangál két órán át, hogy aztán parancsszóra szépen hazamenjenek, mielőtt még bármi is kialakulhatott volna a káoszból.
Éppen ezért mindig tartózkodtam az ilyen helyek modern és személytelen ünnepeitől.
Ezzel szemben kisebb és lélekben gazdagabb helyszíneket kerestem a gyerekek zsúrjának.
Nem mert a házam szégyelnivaló lenne, hanem mert képtelenség kereteket szabni egy tömeg indulatának.
Volt év, hogy bábszínész hallgatókkal dobtuk fel a hangulatot.
Volt, hogy animátor jött el.
Aztán arcfestő, bohóc - és annak ellenére, hogy mind jól sikerült, egyiket sem éreztem az igazinak.
Mert hiányzott a vinettás kenyér és a régi idők hangulata - amikor még segítség nélkül sikerült hangulatot varázsolnunk négy üres fal közé.

Van egy purdé. Szinte soha nem adok semmit neki. Sőt, van, hogy ő ajánl nekem pénzt. Néninke - né mennyim van...Ne adjak?...
A tegnap szülinapja volt.
Állt éhesen, kopogtak a szemei.
Csókolom. Van nálad pénz?
Mondom - nincs. Nem vásárolni megyek, hanem órát tartani.
Szülinapom van...
Megpusziltam és ölelgettem - habár rettenetesen piszkos volt. Na de a szülinap az szülinap. Egy puszi minden körülmények között kijár.
Összeszedek egy kis pénzt - már van ennyim - mutatta, veszek rá szalámit és kenyeret, mert ma még semmit nem ettem. Olyan éhes vagyok mindjárt meghalok...
Nem fagattam - a hangom elcsuklott volna visszanyelt könnyeimtől.
Folytatta magától:
otthon torta vár. De ha éhgyomorra eszem meg kihányom. Így hát sétálok még egy kicsit.

Magamban azt a kurva gólyát átkoztam, amelyik ezt a szerencsétlen párát néhány méterrel odébb ejtette el. Mert ha nem, neki is lehetett volna saját bohócca.
Így azonban egy kis szalámiért is külön köröket szalad.