Az én szüleim - kommunizmusban formálódott élmunkások. Ángázsáci pátriéj - kommunizmusul.
Mi mindhárman úgy nőttünk fel, hogy kérem szépen mindenkinek dolgoznia kell. Ez nem akarat kérdése, nem lájk téma - hanem vérkötelesség.
Minden gyermekben néha beköltözik egy légió. És ha megszállnak az ördögök - nincs retera. Beáll a hasfájás, a nátha, a gyengeség és nem akarózik iskolába menni.
Na nálunk ilyen nem volt.
Édesanyám úgy kirángatott az ágyból, hogy kercentünk bele.
Talpra fel, kiáltotta mint egy autentikus SS tiszt, gondolj arra, hogy semmi bajod, kötelességed van, tartozol - na lódulj és indulás.
És mentünk.
Olyan erős bennem ez az akarat, hogy csak akkor vagyok beteg ha időm van rá - ergo soha nem vagyok beteg - hogy anyaként nekem egy kis semmiség kétoldali tüdőgyulladással a nagytakarítás, főzés, mosás, gyermeknevelés, kiszolgálás.
Orvoshoz elvből nem megyek.
Ne haragudj - de amikor egy emberre 2ooo(!!!) beteg jut - hol van időm nekem szarozni a váróteremben holmi akut betegségekkel?
Inkább nem megyek.
Rendszerint - hülésre adok magamnak 1 napot - s helyre is jövök, mellhártyagyulladásra három napot, hólyagos himlőre 4-5 napot s kész. Közben persze edzem, dolgozom, szerepeimet vedlem és játszom.
Egy hatalmas hátúlütővel: én magam is felvettem és hitelesen képviselem az SS tisztet, ha valaki itthon beteget jelent.
Hallom magamban az édesjóanyámat: fiam minden az agyból indul ki. Ha nem akarod, egyszerűen nem engeded meg magadnak, hogy megbetegedj. Számítanak rád... Tessék felállni, erőt venni és lódulni, indulni.

Ma a gettóban jártunk.
Összekerült egy autónyi élelmiszer, ruha, lábbeli és miegymás. Azt vittük el.
Kissé félve, de annál nagyobb szeretettel.
És ahogy beszívtam az ott tomboló állapotokat - arra gondoltam, ember legyen a talpán, aki onnan kiszakad.
Ismertem egy családot.
Nekik a kommunizmusban sem fújt a gyár.
Soha nem dolgoztak - mindig sifteltek.
Tiszta kapóra jött a rendszerváltás, mert lehetett hozni, vinni, adni, venni - tehát csupa munkakerülő aktivitásokba burkolózni és bűntetlenül megélni.
És tudod mi lett a böjtje?
Egyetlen egy gyermekük sem dolgozik.
Néha - talán havonta egyszer elmennek valahova - tesznek valamit, valamiért és akkor megint van valamennyi, ami éppen arra elég, hogy ne kelljen bemenni dolgozni.

Itt vannak a romák és a társadalom peremének a peremére szorúlt családok.
Annyi a gyermek, mint a rosta lika, eggyel talán több is, helyenként és egymás bíztjában üldögélnek - munka és iskoladiőben.
Várják a mannát.
És az vagy jön, vagy nem.
De hogy jöjjön - na azért is meg kell moccani.
De sokszor az is erőfeszítés.
Panaszkodnak az unalomra, mocsokra, éhségre, kibírhatatlan körülményekre - de ha munkát ajánlasz, amiért áldozatot kell hozniuk, na az már nem kell.
A gyermeknek sem az iskola - hiszen minden nap menni kell, tanulni kell, alkalmazkodni kell, szótfogadni kell, beilleszkedni kell.
És a szülőknek sem a munka. Hiszen a munka nem szégyen, de roppant kellemetlen - tartja a mondás.

Ha párhúzamot vonok a fent említett család és az elszegényedett, roma vagy nem roma családok között - csak egyet mondhatok: mintát követnek.
És ha körülöttem senki - na akkor én sem fogok.
Vagy együttesen vagy sehogyan.
És úgy a tanulásnak, mint a munkának íze van. Zamata. Amit nem egyből, hanem idővel érzek meg. Ráharapok. És akkor nem akarom elengedni soha.
De addig valaminek történnie kell - hogy én ide hátatfordítás nélkül eljussak.
Mi lehet az ami ekkora kitartásra ösztönözhetne - minden nehéz helyzetben lévőt?...

Amúgy így élte meg a szociális szféra is amikor hírtelen elzárta külföld a támogatások és segélyek csapjait. Nagyon sokan beleroppantak.
Maradtak a legjobbak.
Akik elsajátították sok sok hibán és tévedésen át a túlélés művészetét.
A pénzforrás felkutatását és előteremtését a semmiből.
Mert ezt tesszük mi - nihilből teremtünk világokat.
Mindenkinek egy olyant, amiben végre otthon lehet.