A helyzet az, tetszik nem tetszik - hogy egyszer s mindenkorra tessék szépen megérteni, lejárt a bort iszik, vizet prédikál rendszer. A gyermekeink már nem hajlanak a jó szóra. Az erőszak úgy elvetendő, ahogy van, mellesleg túl sok jóra amúgy sem vezet. S akkor mi marad más hátra, mint az eléjük tett életminta?
Nem tetszik? Elbaltáztad az életed, neki másmilyent szeretnél? Sajnálattal kell közölnöm - melléfogtál. Őt ugyanis nem az érdekli, hogy te mit mondasz, hanem, sokkal inkább az, amit teszel, csinálsz, amiben hiszel, amiben erős vagy gyenge. Az-az ő győkere, annak szeretne utánajárni, abba szeretne beletörni, vagy azt szeretné tökéletességre emelni.

Tudod vannak ezek a szülők...
Nem értékítélek.
Mert nem.
Előbb utóbb mindenki szépen felismeri, hogy kurvára elbaszta.
Akart, törekedett, beletörött - de mellényúlt.
Mert ez a szülői szerep keresztje.
Egyszerűen nem lehet jól csinálni.
Vannak időszakok, amikor meneget - de azok csak pihenők. Pit stoppok - amikor felszusszanunk, hogy nekimenjünk a következő kanyarnak 290km/h sebességgel.
És a gyerekek soha nem hálásak. Egyik sem jön vissza, hogy megköszönje. Amelyik szülő esetleg ezért teszi, azonnal mondjon le róla.
Szóval ott tartottam, hogy a szülők, akiknek nem sikerült balettiskolába menni, mert görbe volt a lábuk - egyszer csak azon kapják magukat, hogy kivasalt gyermekeiket balettre kényszergetik. Akiket taknyosra vertek az iskolában pitbullt nevelnek a fiaikból és akik soha nem voltak tehetségesek a művészetekben - hét hangszeren játszatják a gyereket, hogy egyik mindenképpen jöjjön be.
Szerencsétlen kölykek, mint a gésák a harmincas cipőkben - lépegetnek nyomorogva, közben krokodilkönnyük csepeg. Végig az utcákon, próbatermeken, dísztermek szönyegén. És a szülő nem ébred fel, mert abból a kurva kölökből nem lesz soha kétkezi munkás. Inkább nyomorúlt művész vagy gyávaságát kompenzáló harcművész, de kétkezi boldog munkás soha.

Hány fiatal végzett így egyetemet a mi időnkben?
Hogy a szülő a válás árán is eljuttatta az egyetemre, szerencsétlen kölykét, aki egyet akart, nem ott lenni. Férjhez menni, vagy dolgozni, vagy világot látni, de nem a jóédesanyja álmait kergetni.
De az anya nyugodt volt.
Ha kiment húsért mindenkinek elmondhatta, hogy a kölök egggggyetemista...
Miközben a kölyök haldoklott.
Mert a másik életét élte.
Keveseknek adatik meg a bátorság a felálláshoz.
A láncok letépéséhez.
A gyermeki énen túli felnőttes asztalracsapáshoz, aminek semmi de semmi köze a tiszteletlenséghez. Csak a bátorsághoz és öntudathoz van, de ahhoz sok.

És a társadalomnak nem orvosokra, jogászokra, közgazdászokra, miniszterekre vagy balerinákra van szüksége, hanem öntudatos, bátor fiatalokra.
Inkább ilyeneket neveljünk.
Akár holtestünkön túl is...