Az én szüleim - kommunizmusban formálódott élmunkások. Ángázsáci pátriéj - kommunizmusul.
Mi mindhárman úgy nőttünk fel, hogy kérem szépen mindenkinek dolgoznia kell. Ez nem akarat kérdése, nem lájk téma - hanem vérkötelesség.
Minden gyermekben néha beköltözik egy légió. És ha megszállnak az ördögök - nincs retera. Beáll a hasfájás, a nátha, a gyengeség és nem akarózik iskolába menni.
Na nálunk ilyen nem volt.
Édesanyám úgy kirángatott az ágyból, hogy kercentünk bele.
Talpra fel, kiáltotta mint egy autentikus SS tiszt, gondolj arra, hogy semmi bajod, kötelességed van, tartozol - na lódulj és indulás.
És mentünk.
Olyan erős bennem ez az akarat, hogy csak akkor vagyok beteg ha időm van rá - ergo soha nem vagyok beteg - hogy anyaként nekem egy kis semmiség kétoldali tüdőgyulladással a nagytakarítás, főzés, mosás, gyermeknevelés, kiszolgálás.
Orvoshoz elvből nem megyek.
Ne haragudj - de amikor egy emberre 2ooo(!!!) beteg jut - hol van időm nekem szarozni a váróteremben holmi akut betegségekkel?
Inkább nem megyek.
Rendszerint - hülésre adok magamnak 1 napot - s helyre is jövök, mellhártyagyulladásra három napot, hólyagos himlőre 4-5 napot s kész. Közben persze edzem, dolgozom, szerepeimet vedlem és játszom.
Egy hatalmas hátúlütővel: én magam is felvettem és hitelesen képviselem az SS tisztet, ha valaki itthon beteget jelent.
Hallom magamban az édesjóanyámat: fiam minden az agyból indul ki. Ha nem akarod, egyszerűen nem engeded meg magadnak, hogy megbetegedj. Számítanak rád... Tessék felállni, erőt venni és lódulni, indulni.

Ma a gettóban jártunk.
Összekerült egy autónyi élelmiszer, ruha, lábbeli és miegymás. Azt vittük el.
Kissé félve, de annál nagyobb szeretettel.
És ahogy beszívtam az ott tomboló állapotokat - arra gondoltam, ember legyen a talpán, aki onnan kiszakad.
Ismertem egy családot.
Nekik a kommunizmusban sem fújt a gyár.
Soha nem dolgoztak - mindig sifteltek.
Tiszta kapóra jött a rendszerváltás, mert lehetett hozni, vinni, adni, venni - tehát csupa munkakerülő aktivitásokba burkolózni és bűntetlenül megélni.
És tudod mi lett a böjtje?
Egyetlen egy gyermekük sem dolgozik.
Néha - talán havonta egyszer elmennek valahova - tesznek valamit, valamiért és akkor megint van valamennyi, ami éppen arra elég, hogy ne kelljen bemenni dolgozni.

Itt vannak a romák és a társadalom peremének a peremére szorúlt családok.
Annyi a gyermek, mint a rosta lika, eggyel talán több is, helyenként és egymás bíztjában üldögélnek - munka és iskoladiőben.
Várják a mannát.
És az vagy jön, vagy nem.
De hogy jöjjön - na azért is meg kell moccani.
De sokszor az is erőfeszítés.
Panaszkodnak az unalomra, mocsokra, éhségre, kibírhatatlan körülményekre - de ha munkát ajánlasz, amiért áldozatot kell hozniuk, na az már nem kell.
A gyermeknek sem az iskola - hiszen minden nap menni kell, tanulni kell, alkalmazkodni kell, szótfogadni kell, beilleszkedni kell.
És a szülőknek sem a munka. Hiszen a munka nem szégyen, de roppant kellemetlen - tartja a mondás.

Ha párhúzamot vonok a fent említett család és az elszegényedett, roma vagy nem roma családok között - csak egyet mondhatok: mintát követnek.
És ha körülöttem senki - na akkor én sem fogok.
Vagy együttesen vagy sehogyan.
És úgy a tanulásnak, mint a munkának íze van. Zamata. Amit nem egyből, hanem idővel érzek meg. Ráharapok. És akkor nem akarom elengedni soha.
De addig valaminek történnie kell - hogy én ide hátatfordítás nélkül eljussak.
Mi lehet az ami ekkora kitartásra ösztönözhetne - minden nehéz helyzetben lévőt?...

Amúgy így élte meg a szociális szféra is amikor hírtelen elzárta külföld a támogatások és segélyek csapjait. Nagyon sokan beleroppantak.
Maradtak a legjobbak.
Akik elsajátították sok sok hibán és tévedésen át a túlélés művészetét.
A pénzforrás felkutatását és előteremtését a semmiből.
Mert ezt tesszük mi - nihilből teremtünk világokat.
Mindenkinek egy olyant, amiben végre otthon lehet.

Nem tudom egészen pontosan miért jó, de az emberiség időről időre megriogatja magát egy-egy világvégeközeleg elmélettel. Alig hevertük ki a nagy maya pusztulást, amikor rendesebb körökben elbúcsúztunk egymástól humorosan ugyan, de becsülettel, most terjed a Nasa semmi újat nem mondó jelentése a valamikor bekövetkezendő világvégéről. Hála Istennek szusszanhatnak fel sokan - nem ismerni sem a napot sem az órát - ami jelentheti azt is, hogy nem nekünk kell majd ezzel szembenéznünk, hanem az utánunk következő generációnak. Ha egészen pontos szeretnék lenni - talán a gyermekeinknek.
Függetlenül attól, hogy nem egészen ők tehetnek erről, sokkal inkább mi. Hiszen mi vagyunk azok, akik érthetetlenségünkkel, csökönyösségeinkkel valamint önmagunkra és a világra egyaránt káros - negatív következményeket maga után vonó életmódunkkal a fejükre hozzuk a pusztulást.
Tizéves gyermek lehettem amikor először láttam Nostradamus jövendöléseit a végről. A film minősége, a fordítás, rábeszélés, szinkron kivetnivalókat maga után hagyó állapota, az elhangzott szavak és mondatok és a zárt térben emiatt betömörűlt emberek, a levegőtlenség és sötét - mind-mind mély nyomot hagyott törékeny lelkemben.
Olyan volt mint a Pokol kicsiben.
Irányíthatatlan és nem volt belőle menekvés.

Nem tudom, hogy kiben mi van a vilgvégék kapcsán.
Gondolom a saját kis világának a vége senkit nem hagy teljes érdektelenségben.
Gondoljunk csak egy nagyobb méretű változásra - ami sarkaiból fordítja ki addigi megszokott mókuskerenkünket. Legyen az egy erőt adó kapcsolat vége, munkahelyünk elveszítése, haláleset, betegség vagy bármilyen más sorsfordító történés. A világ nem áll meg. És a legrosszabb, hogy mi magunk sem tehetjük meg. Tovább kell mennünk. Immáron annak hiányában, amit magunk mögött hagyunk.
És itt, a tegnapiakra visszatérve a birtoklás illúzióján van a hangsúly.
Hogy azt hisszük...
Márpedig oh dehogy!

Abban a hitben éljük le életünket, hogy rendelkezhetünk életünk, kapcsolataink, életterünk és a világ sorsa felett. Hogy ha nagyon akarjuk változásokat idézhetünk elő.
Egyetlen egy dologgal nem foglalkozunk kellőképpen - márpedig az az egyetlen dolog ami ránk lett bízva: saját változásunk és az abban vetett hitünk.
Mindig akár a szemevilágát frissen elvesztett ember - magunk körül kezdjük el a tapogatozást.
Miközben meg az éles látás belülről halad kifele.
Mindig ez a helyes útvonal.
Bentről-ki.
És soha nem fordítva.
A változás, amely képes a világot jobbá tenni bentről kifele halad - gyűrűzik majd visszakerül oda, ahonnan elindult.
Változtatni szeretnék a másikon - annak életmódján, viselkedésén, felfogásán, mentalításán - rendben van. Megtehetem. De ehhez először nekem kell változnom a másikkal szemben. Meg kell ismernem, el kell fogadnom, meg kell értenem, meg kell szeretnem és akkor hozzáállásom változása benne is változást idézhet elő.
Változtatni akarok a kapcsolatomon a másikkal szemben. Rendben van. De ehhez is nekem kell megtennem a századik lépést is. Mert amit elvárunk a másiktól, rendszerint mi magunk sem biztosítjuk.
- Szeress!
-Törödj velem!
-Figyelj rám!
... de mi a helyzet velem?
- Szeretek-e annyira, hogy be tudjam fogadni felém áramló akármilyen és akárhogyan megnyilvánuló szeretetét?
- Törödök-e vele annyira, hogy békén tudjam hagyni, ha éppen arra van szüksége?
- És figyelek-e annyira rá, hogy elfogadjam, hogy másfele irányuló figyelme nem az én mellőzésemmel egyenértékű?

Közeledik a világvége.
Egy biztos:
sem a napot, sem az órát...
Hála Istennek...
És még egy biztosabb: a dolgaink rendbetételéhez számtalan esély adatik. Nem kell megvárni a költözés utolsó percét. A Taxi Marfát és annak legénységét.
Már előtte alaposan össze kell csomaglni, a csomagokra a jobb eligazódás érdekében cetliket kell ragasztani és készen kell állni a bármikori csengetésre.
Mert - az üzenet nem kevesebb mint emberi időben számítva két ezer éves:
„Ha látjátok, hogy nyugaton felhő támad, mindjárt azt mondjátok: Zápor jön, s úgy is lesz. Ha déli szél fúj, azt mondjátok: Hőség lesz, s megjön az is. Képmutatók! A föld és az ég jeleiből tudtok következtetni, miért nem ismeritek föl a mostani időt?” (Lk 12,54-56)

Gyermekeinek az életről a leglényegesebb tanításokat mulasszuk el rendszerint átadni. Amit nem kaptunk, nem is adjuk. Mert belénkivódtak a rossz zsigeri minták és hiába tudjuk, hogy mit kellene tennünk, ha gyakrabban győz tudatalatti szinteken a beidegződött helytelen mintasorozat.

Itt van mindjárt a halál.
Ki az közülünk, aki őszintén és tisztán el tudja mondani a credóját a gyermekének úgy, hogy az majd a megfelelő lépészinteken szembe tudjon nézni emelt fővel a halállal. Úgy a sajátéval, mint a szeretett személyével?

Gyakran emlegetem Nagymamámat írásaimban.
Sokan mentek el mellőlem és emberileg mind, egytől egyig a legmegnemfelelőbb pillanatokban. Ahogy említettem nem bánok jól az évekkel. De Nagymamám valami 11 éve mehetett el, ha én tizedik éve élek ebben a kapcsolatban. Mert ez a kapcsolat egy évvel született a vesztességem után. Mai napig siratom. Nem nevelt, nem gondoskodott rólam, hanem elsősorban tanított. És ez hiányzik. Azóta sem találkoztam olyan őszinte és egyenes hátú emberrel/asszonnyal, mint ő volt. Nem volt bájolgó és kedves, aranyos és mamás - hanem elsősorban egy végtelenül bölcs lélekkel megáldott ember volt. Soha nem az van bennem, hogy mennyire szeretném ha még egyszer megölelgetne - mert nem az ölelések embere volt - merev volt, de ugyanakkor rugalmas - mert lélekkel és elmével élt. A teste mintha lebegett volna körülötte. Utolsó időkben már nem is látott és hallott rendesen, gyakran beletántorgott ajtófélfába - tiszta kék, zöld volt mindene. De nem is érezte. Mert ő nem a teste a volt. Na ilyen volt Mami. Az én Mamim. Lélek és elme.
Ha a gyerekek a halálról faggatnak - ezek a képek jelennek meg bennem. Hogy volt és lesz találkozás.
Balázs a múltkor:
- anya én honnan jöttem? és oda megyek vissza?...
Nos igen.
Ilyenek a lényegretörő kérdések.

És ki az közülünk, aki megfelelő leckéket ad a szexualításról.
Az örömökről? A szeretetről?
Istenről és emberről?
Gyakrabban hangzik el az, hogy képtelenek vagyunk szembezézni ezekkel. Még saját magunk előtt is. Fogalmam sincs, hogy mit gondolok fiam - hát honnan is tudnám, hogy te merre indulj el gondolatban...

Illúzióink vannak arról amik vagyunk és azokról a dolgokról, amiket szerintünk birtokolunk.
Mert semmink sincs.
Még mi magunk sem vagyunk meg magunknak.
Iránytű nélkül élünk bele egy általunk ismeretlen világba, idegenek között.
Mindenfélét felkutatunk, ami rendszerint lényegtelen és köze nincs az élethez és annak értelméhez.
Majd ugyanilyen derutáltan belehalunk egy általunk ismeretlen halálba. Sokan közülünk reménykedve abban, hogy semmiféle folytatás nem következik. Mert ha ezt nem értettük meg, mit kezdenénk hát azzal?...

A jó nevelés nem a szabályok betartása - hanem a korlátok feszegetése. A helyes kérdésfeltevés megtanítása és nem válaszok adása. Önismeret és nem környezetismeret. Önszeretet és nem elsősorban önfeláldozás. Mert egyik nincs meg a másik nélkül. És a lépések betartása elkerülhetetlen.
Ismerem magam - készen állok arra, hogy megismerjelek téged.
Vannak megfelelő kérdéseim - kaphatok rájuk megfelelő válaszokat.
Szeretem magam - készen állok arra, hogy elfogadjalak, megismerjelek és megszeresselek téged.
Önmagamon túl is.
És itt kezdődik el a tulajdonképpeni altriuzmus és helyes empátia.
Magamon túl.
De előszö mindig, mindig én j/lövök.

Imádom az idős embereket hallgatni. Diákkoromban nagyon szerettem szavalni. Valahogy beleneveltek a versek szeretetébe és jó érzés volt azokat a saját képmásomra újraformálva továbbadni. Gyakran hívtak meg szavalni idősek otthonába, ahol nem az utánakövetkező soksütis agapé volt a legjobb, hanem a történetek és a képek, amiket magammal hozhattam.
Egyetemistaként sokszor utaztunk fel hetekre a Gyergyói öregotthonba tanulni. Az általam megélt legmélyebb szentmiséket idős, nyugdíjas papok celebrálták, akik sokszor elfelejtették a szentmise egy-egy momentumát, de nem is az számított. Hanem az a rutinos otthonosság, ahogyan az oltár körül setrepertéltek. Mert a mozdulatokat az ember nem felejti el soha. Azok beleivodnak. Na ott lehetett mindenféle történetben a lelked mélyéig pancsolni, amit az idősek oszottak meg hatalmas előszeretettel.
Szegény, mai napig vérző sebbel hiányzó nagymamámat senki sem übereli.
- Mami mesélj...
- Mit lelkem?
- akármit, csak régi legyen.
És mesélt.
Életről, háborúról, szerelemről, csalódásról, árvízről, szegénységről és fényűzésről, a korzóról, ahol az estéik teltek, a flörtökről, amik mai szemmel nevetségesen ártalmatlanok és gyerekesek voltak és arról, ami a legjobban számított - magáról. Ahogyan ő élte meg.
Mindigis irigylem azokat, akik jól bánnak az idővel.
Mert én nem.
Az időmenedzsmentem tökéletes - de az emlékeim már nem. Fogalmam sincs mi hányban történt. Semmit nem kötök évekhez. Soha nem tudom elsőre hány éves is vagyok, csak azt, hányban születtem. A gyermekeimet sem években mérem, ahogyan a házasságomat sem. Nálunk a férjem emlékeztet a házassági évfordulókra, amik mellett én ártatlan orcával elsétálok. Mert a bennem lévő életnek köze sincs az évekhez.
Zavarba ejt, ha valaki könnyedén és játszva dobálózik az évekkel. Bennem más a rend. A fiókokon nem évszámokat ír, hanem színeket.
A korszakaimnak színei vannak.
Most néhány éve a szürke és barna dominál. Talán amióta anya lettem. Ez majd így fog bevonulni szerény történelmembe.
A kamaszkorom és fiatalságom évei dominánsan feketék és kékek voltak.
Gondolom, majd a nyugdíjig eljutok a pirosig és narancsig is - ha már a postás nem is csenget kétszer.

Másik nagymamám sem ismerte az évek fogalmát.
Szép arcú, csinos, rendezett és huncut asszony volt. Aki annyit lódított kora felől, hogy orvoshoz indulás előtt egyeztett anyummal. Mondd meg szépen hány éves vagyok, mert holnap ismét felsülök, ha a koromat kérdezik. És anyum tudta.

Ahogy én is azt, hogy az idő egy nem létező illúzió. Valamiről, amiről úgy érezzük biztonságot jelent. Kapaszkodót egy olyan világba, ahol falakkal vesszük magunkat körül, amik nem csak másoktól, de önmagunktól is elbarikádólnak, nem engedve közel sem Napot, sem fényt. De legkevésbé az Istent, aki úgy hallgathat bennünket az időről, mint mi gyermekeinket, akik belezavarodnak az idő mérésébe, mert pontosan érzik, hogy nincs is szükségük rá. Megvannak nélküle.

Túl sok időt fecserlünk el a rossz dolgokra.
Arra, ami nem működik.
Arra, ami talán nem is fog.
Mert rossz helyen fogjuk meg a végét.
A jó dolgok a megszokott eszköztárába csúsznak és így észrevétlenül elsiklunk felettük.
Nincs az a lehetetlen, amiből ne lehetne egyetlen vékony kiútat találni.
Mert minden egyes kérdésre van felelet.
És minden egyes problémahelyzetnek megvan a maga kulcsa.

A változást önmagunkon kívűl keressük, miközben a változáshoz nem kell más, mint egy első kis lépés - amit mi magunk teszünk meg.

Az emberi élet tele van buktatókkal.
Nem tudom, ki próbálta elhitetni velünk, hogy ez rossz és ezeket a helyzeteket kerülni kell.
Buktatók nélkül ugyanis nincsen tanulás.
Tanulás nélkül nem beszélhetünk fejlődésről.
És a fejlődés nélküli élet, értelmetlen.

Amikor nagy ritkán kimenekülünk az éjszakába - önmagukat vadul hajszoló emberekre botlok.
Zömének az a legégetőbb problémája, hogy legyen elég márkás a cipője és legyen elég pénz a zsebében, amit egy este alatt elver.
Miközben meg egyre többen küzdenek az éhezés, nyomor és egyéb járulékos katasztrófahelyzetek ellen.
A krízis olyan mint a kíméletlen iszap.
Minél jobban vergődnél, annál mélyebbre szippant.
Ritka és kivételes esetekben van belőle menekvés.
A legtöbb amit tehetünk a helyzet helyi enyhítése.

Azt hiszem az Istennél jobban engem valóban senki nem ismert.
A keresztem másoké.
Mások terhe hagyja álmatlan éjszakák nyomait a lelkemen.
Azé a családé, ahol anya, apa, gyerek egyaránt beteg és elszegényedett. Zárt falak mögött élik le beszűkűlt életüket. Semmit sem tudnak a kintről, nem akarják közelengedni magukhoz a bentet. Vagy azé, ahol az apuka egyedül rendezi beteg kisfiát, mert a feleség elmenekült amikor szembesült a diagnózissal, a visszafordíthatatlannal. Azóta más családja van és gyerekei - akik egészségesek. A beteg nem kellett. Úgy érezte nem volt elég hozzá.
Vagy azé a jól futó elit prostijé, akinek édesanyja megbetegedett és állandó ápolásra szorúlt. A lány hátatfordítva az addigi luxusnak, vállalta az éhezést és nyomorgást - mert úgy érezte, elsősorban önmagával tartozik...

Mi nem vagyunk egy pazarló család. A szegénységgel és nyomorral való napi szembesülésem minduntalan gondolkodásra és a pazarlás megvetésére tanít. Nemrégiben megkeres egy idős hölgy, hogy hetek óta éheznek. Valamim nem lenne? Másnapra az iskolás kiflikből és előbb-utóbb eldobásra ítélt élelmiszerekből egy egész hétre való elemózsia gyűlt össze.
Nem igényelt befektetést, csak egy kis figyelmet. Összeszedettséget.
Ami a másiknak életet jelentett. Néhány nap haladékot és egy halvány mosolyt. Egy kis napfényt - ami lépéssel, de közelebb esik a egymáshoz.

Nem tudok sokat az életről. De a lényeget már sejtem.
A titok nem bennünk van - hanem közöttünk. Nem önmagamat kell megvalósítanom, hanem önmagamat veled. Mindenféle konstellációban. És helyzetben. Mindegyikből kihozva a teljességet. S ha nem sikerül újrakezdve - mert a lét forgandó, akár a szerencse. Ami ma nem sikerült, holnap majd jobban fog, de akkor már illik figyelnem - nem mert elmulasztom, hanem mert csak így léphetek tovább. Mély önmagamhoz és mélyebben hozzád.

Veszteni tudni kell.
Azért is mondom, mert én, példának okáért nem tudok.
De mindemellett egészen jó elméleteim vannak arról, hogy hogyan és milyen módon kell emelt fővel veszíteni.
Egész életem hajnalán olyan helyeken fordultam meg - ahol nyerni lehetett, talán, hogy erősítsem, amúgy sem erős talpakon álló önbizalmamat. De ez nemhogy arról győzőtt volna, hogy vannak dolgok, amikben jó vagyok, hanem csakis abban erősített meg, hogy lehetnék jobb is.
A lányom is egy szar vesztes.
Valósággal belebetegszik abba, ha valaki lekörözi valamiben.
Ő nem jó akar lenni, csak a hangokat szeretné egy kis időre elhallgattatni magában.
Mondom kis időre... - mert ez így is van.
A hangok kíméletlenek.
Folyton ösztökélnek a nyerességre, ami ha már a kezedben van, nem dícséretet zengenek, hanem arra ösztökélnek, hogy belásd, lehettél volna sokkal jobb is. Mert a cél nem a másik letiprása volt, hanem az önmagad folyamatos túlszárnyalása.
Azok akik nagyon keveset tudnak az életről - ezt nevezik teljesítménynek.
Pedig ez nem az.
Ez egy belharc.
Egy állandó forrongás.
Egy soha meg nem szűnő állapot.

Hazahozza elsős bizonyítványát.
Enyhe öniróniával mutatja a tökéletes eredményeket - miközben megjegyzi - majd talán jövőre jobb lesz... - mert nem elégedett magával. Többet akar. Sokkal többet. Gondolom magamban, tudom milyen életed lesz drágám, hisz onnan jövök...

Bezzeg a kicsi.
Lazák lazája.
Ő a verességet is nyerességnek könyveli el. Ezért biztos minden alkalommal a győzelme.
Mert nem merev, nem görcsösek az izmai, nem tartja vissza a lélegzetét - hanem belesímul várt és természetesnek vélt győzelmébe.

Ők számomra megfogható és végigkövethető tanítások az élet értelméről.
Amikor megszülettek és vasárnapi szentmisésre redukálódtam a napi két-három szentmiséről, lelkigyakorlatokról és egyéb extrákról - nem győztem jajjongani afelett, hogy ez számomra a legnehezebb.
Ma már tudom.
Kegyelmi idő.
Foghatom, érezhetem és ihatom a kegyelmet általuk.
Isten jelenléte nyilvánvalóbb mint eddig bármikor.
Csak különbséget kell tenni a fejezetek között.

Tartja a mondás, hogy az ember a barátait igen, de a rokonait nemigen választhatja meg. Hozzátenném, a szomszédait sem. Tudniillik, fogalmunk sincs, hogy ki lakik velük szemben, addig a pontig, amíg fel nem lebben a fátyol.
Volt ez a család.
Mindig van valami furcsa abban, amikor valaki nem dolgozik, de él.
Valaminek lennie kell a háttérben, ami előbb-utóbb elkezdni érdekelni az embert - akarva, akaratlan.

A mai világban már nem igazán maradnak rejtve a dolgok.
Anélkül, hogy kutakodnál, a neten egyszer csak felibben a fátyol.
Olvasgatás közben ráakadok a szomszéd arcképére, ahogy helyzetben van - éppen a munkáját végzi.
Nem örülök.
Jobb lett volna nekem nem tudnom.
Mert mit érdekel engem, hogy ki miben hisz, meddig és miért.
Ő egy szélsőséges csoportot vezet, mély meggyőződéssel és hittel.
Napközben szivarol és elméleteket gyárt egy jobb jövőről, amelyben az ellenségnek már híre-hamva sincs.

Közben felforrnak a kedélyek és nem csak én találok rá a szomszédra, hanem a rendőrség is.
Kiszállnak hatalmas erőkkel a maszkos rendőrök fényes nappal és elhurcigálják mindenki mély meglepetésére a szerény, csendes, halkaszavú embert.
A gyerekek mélyen megilletődnek a muníciótól, a fess, fiatal rendőröktől, akiknek még az arcát sem, csak a szemét látni.
Késő estére és reggelre olvasom, hogy a volt szomszéd öt évig nem lépheti át az ország határait.
Közben meg itthon önszerveződik a katonsága. A nyomozófilmek margójára elmosolyodom - ha a rendőrök tudnák, hogy a tettes - jelen esetben tettesek - mindig visszatérnek a tett helyszínére...

Közben meg eltűnnek a képek, amik engem is nyomra vezettek - anélkül, hogy keresgéltem volna, a sajtóban rendre jelennek meg a cáfoló nyilatkozatok - hogy ők itt nem és ott azt soha--- miközben meg a saját szememmel láttam... Na de mindegy, nem az én harcom.

Vasárnap délelőtt  csomagot várunk Budapestről.
Édesapám örvendeztetné meg a gyerekeket - de szempillantás alatt eltűnik busz, csomag - semmit nem tudunk, csak a rendszámtáblát. Az-az egyetlen nyomra vezető kulcs.
Nem telik bele fél óra - a facebook és két közös ismerős segítségével, akiknek egy harmadik és negyedik közös ismerőse jóakaratából - kezünkben a sófőr neve, címe, telefonszáma.
Már mindent tudok róla, anélkül, hogy célom lett volna.
Sőt, nemcsak róla, de a cégéről, annak ügyvezetőjéről és az alkalmazottakról illetve azok hobbijairól.

Régebben ott voltak a Júliska és Mariska nénik, akik mindent tudtak mindenkiről. Keveredett bele egy csöpp rosszindulat is ugyan - szubjektivizmus leple alatt - de az infok követehetőek voltak és el lehetett indulni rajtuk.
Ma már nem kell Júliska és Mariska.
Felfedjük mi magunkat.
Az égegyadta világon bárkihez el lehet jutni öt lépésből.
Nemde?
Nem kell hozzá semmi, csak 1 közösségi oldal és néhány jóakaratú ismerős.
Onnan már érdeklődni sem kell - az információk özönlenek elénk.




http://www.foodandwine.hu/2009/07/24/a-buvos-hatos-avagy-mindenki-ismer-mindenkit/

Részlet a cikkből
MINDENNAPI ÉLETÜNK SORÁN sűrűn előfordul az a szituáció, amikor véletlenül kiderül egy ismerősünkről, hogy ismeri egy másik ismerősünket. Egészen addig a percig nem is gondoltuk volna, hogy kettejük között rajtunk kívül lenne más kapocs, de általában ennek az ellenkezője igaz – mindenki megdöbbenésére. A 20. század második felében több kutató is foglalkozott az emberek közötti kapcsolati hálózatok feltérképezésével
Ezen kutatások szolgáltak alapul a Kis világ probléma feltárásához, majd a “Hat lépés távolság” elmélet megszületéséhez. Az elmélet szerint a Földön bárki kapcsolatba hozható bárkivel egy ismeretségi láncon keresztül, melyben a két végpont között maximálisan öt elem van. Tehát a mindennapi életre lefordítva ez azt jelenti, hogy bárki maximum 5 emberen keresztül el tud jutni bárki máshoz a Földön, legyen az egy jamaikai halász vagy egy japán bróker. Hihetetlennek tűnik az állítás, de minden jel arra mutat, hogy van benne igazság. Az angolul Six degrees of separation–nek nevezett elméletet Stanley Milgram amerikai szociálpszichológushoz kötik, de ez tévedés, ő sosem használta ezt a kifejezést.
Meglepő, de az elmélet alapjait tulajdonképpen megbecsült írónk, Karinthy Frigyes fektette le 1929-ben.

Mer végül minden - valamire még jó lesz...


Volt édesanyáméknak egy szolgálójuk.
Ez abban az időben nem volt ritka.
Nem nagyzolásból alkalmazták, hanem sajnálatból.
Beküldték a falusi lányokat városba tizenévesen, hiszen már nem győzték etetni, ruházni, nevelni. És akkor egy-egy jobbmódú család jóindulatán múlott az Erzsik és Birik sorsa.
Anyumék Birije is nagy szám volt.
Ugyanis sajnálatból ugyan, de azzal a céllal vették fel, hogy amíg a nagyszüleim keményen dolgoznak, ő besegítsen a lányoknak a háztartásba.
Ezzel szemben mit tett Biri? Minden szidás, fenyítés, szép szó ellenére - hintázott. Ha tehette elmenekült és hintázott. Hosszú copfjai lobogtak a lágy szellőben és arca önfeledtségről árulkodott. Ilyenkor lehetett végre szabad. Ilyenkor lehetett végre Ő.
Ő - Biri, aki egy dolgot imádott igazán, de azt nagyon. Hintázni.
Aztán nehéz esztendők múlva felnőtt és valaki elvette feleségül.
Azután is gyakran látták - ahogy gyerekével hintázott a parkban.

Na de nem csak a hintának van varázsereje.
Itt van például a gyűjtési szellem.
A mi szüleink - olyan szülők gyerekei, akik közvetve- vagy közvetlen, de érintettek voltak a háborúk szelei által.
A háborúkban - mert igaz-e minden rosszban van valami jó és minden jóban rejlik valami rossz is - a sok trauma mellett, rengeteget tanultak az életről ezekben az évtizedekben.
Megtanultak például gyűjteni. Gyűjteni, semmit nem eldobni és csomagolni.
Ez a szegénység egyik ismérve.
Nyugaton nem gyűjtenek. Ott ha valami nem kell - egyszerűen a ház mellé teszik, hogy elvigye az, aki hasznát veszi.

Amerika firnájszosabb. Ott szokása van a bolhapiacnak. Nincs szükségem valamire, nem elajándékozom, vagy eldobom, hanem eladom. Ha centekért is, de keresek rajta.
Mi nem szeretünk eldobni.
Szinte semmit és szinte soha. Ezért is nincs szeméttárolási kultúránk. Nem tudjuk mit kezdjünk a felgyülemlett szeméttel, mert ez egy új probléma. A jólét hozta magával és nem született meg rá még a megoldás.
Mi felgyűjtünk. Mint a pockok. A fiatal generáció már nem is annyira, de az idősebbek igen jók ebben. Nálunk az Ócskapiac sem olyan elven működik, mint tőlünk nyugatabbra. Hanem sajátos módon. Mi ugyanis ha kiviszünk nagy nehézségek árán egy zsák hasznavehetetlen dolgot a piacra eladás céljával - délre kettő másikkal térünk haza, önfeledt mosollyal az arcunkon. Na ez a nap sem volt hiábavaló... - mondván, helyet keresve a két zsáknyi újabb hasznavehetetlen tárgynak.

Van egy ismerősünk. Másodszor járja meg az Egyesült Államokat.
Rendszerint egy kistáskával megy - és három-öt hatalmas bőrönddel tér haza. A csomagszállítás sokkal többe kerül, mint az ő jegye, de az már mellékes. HOZ, VAN, LESZ, BŐSÉG, TÁRGYAK, AKÁRMI...
Oda jutott, hogy akármit elhoz.
Múltkoriban a rokon, akinél hónapokig van - protkot ment cseréltetni.
Na azt is elhozta! Sok nipp, üvegtárgy, fejpárna, nyakpárna, ruhák, szárított levelek, képeslapok, lejárt határidejű gyógyszerek, megunt piperecikkek, félig használt krémek, folyóíratok, beszáradt körömlakkok, ágyneműk, törülközők, párfümök és egyebek társaságában.

 A mi kultúránk nem szokta meg az esszenciagyűjtést.
Nem is tudjuk mi az.
Erdőből is faágat hozunk, egy csokor erdei virág társaságában, amit végül eldobunk.
Kirándulásokból szuveníreket és nem igazi emlékeket.
Ócskapiacról nem hangulatot - hanem újabb szeméthegyet.
Turkálókból nem A bluzot, hanem sok sok elnyúlt blúzocskát, amit egy mosás után el is dobunk.
Szeretünk a bőségben hintázni - mert ezzel takarjuk el magunk elől a nincstelenségünket.

Elnézem a lányomat. Ő is örökölte. Gyűjt és pakol.
Imádja az apja zsebeit és táskáit.
Vannak benne csillogó dolgok, amiket elkér.
Az apja kacagja - Anna olyan vagy mint egy szarka...
Nem olyan. Hanem csak olyan, mint a Nagyszülei. Gyűjtögető. Imádja a VAN-t. Mindegy hogy mi van, csak LEGYEN.
És akkor azt csoportosítja - papusálja, felossza, elpakolja.
És egy vasárnap kora reggel felkiált, kikergetve az álmot is a szemünkből: anyuci - hol van a....mitommim. Mert mindig keres. Nem bír számot vetni.

Újabban sokat és jól hintázik.
Ergó, reménykedem.
Hogy rendszert hintázik az életébe. Dolgai között, értékei között - prioritásai között.

Addig elvagyunk a táskák labirintusában. Még szerencse, hogy én tudom, hogy mi hol van. Mert betegesen rendszeres vagyok. Látod-látod mindig mondom, egy kis betegség lehet még nyeresség is, ha az ember jó időben és helyen használja...

Sok írásomban szerepel a cigányság kérdésköre. Rendszerint szeretettlejes, pozitív megvilágításban. Mert egy igyekvő ember vagyok. Ennek ellenére nem elfogúlt. Csak hiszek a második esélyben és főként abban, hogy a kategórizálást és diszkriminációt kerülni kell. Mert soha nem vezet jóra.
Ma egy cigány anyukának segítettem munkát keresni.
Dolgozni akar.
Mindenáron dolgozni, hogy kenyeret tudjon tenni éhező gyermekei asztalára.
A keresett pénz nem elég ugyan semmire.
Bármerre ráncigálják a takarót, valami rendszerint kilóg.
Ha számlát fizetnek nem jut ételre, ha ruházati cikket vennének, nem jut számlára, az étel álom marad és ha ne adj Isten megbetegszik egy is a gyerekek közül, akkor csak gyógyszer van és számla, étel meg egyéb extrák nem.
Most éppen beteg volt a kislány.
Hát maradt az összes többi.
Kétségbeesésében elsírta magát.
Ha legalább egy jót ettünk volna ezen a télen. De volt olyan, hogy négy napig morzsákat ettem, amit elejtettek.
Két napokig nem volt semmink.
Sírt a kicsi, mert éhezett. Sírva kérdezett anyuka mikor eszünk. Mondtam neki kicsit késöbb. Addig mondogattam, amig álomba sírta magát az ölömben.

Korházban voltak. Melléjük a korterembe egy rangos család sorsolódott be.
Az anyuka affektálva kijelentette: itt a határ. Ha túllépik elintézi őket.
A fiának a laptopon feltett egy rajzfilmet. A roma kislány nyújtózkodott, hogy láthassa. Igyekezetében elbillent az ágyról és megtartotta esését a másik éjjeliszekrénye sarkában. A fehér anya azonnal nekifogott idegesen fertőtleníteni és mocskos cigányozni. Perceken belül megjelent a férje és torkon ragadta a cigányasszonyt, kérdőre vonva, hogy milyen jogon sértették meg a területüket.
A cigány anya sírva mesélte félelmét és tanácstalanságát.
A megaláztatásokról nem is beszélve, ahogy a másikok grasszáltak és dúskáltak előttük és a cigány kislány csalódottan siratott meg minden egyes számára ismeretlen falatot.

Nincs igazság.
Ahogy abban sincs, hogy ma délelőtt az otthonomhoz közel egy ultraforgalmas helyen bűntetlenül fosztogattak a cigányok.
Irodaház lent, szembe, irodisták a padon, kávéval, cigivel a kezükben. Jövő-menő emberek.
Jöttek a cigányok, felállították a létrát, betörtek az első emeletre és kifosztották az apartamentet.
Az egyiknek az volt a feladata, hogy míg a többiek bent takarítottak - ő kint seperte az erkélyt és a párkányt - hogy hírt tudjon adni az esetleges akció lefújásáról, valamint jelenlétének nyilvánvalósága megtörjön minden egyes gyanakvást.
Sikerült nekik.
A rendőrök már csak újjlenyomatuk hűlt helyével maradtak.

Ahogy abban sincs, hogy az egyik legjobb játszóteret a városban teljesen ellepték, kiszorítva onnan a játszani vágyó fehér gyerekeket. Mert piszkosak, belevizelnek a csúszdákba, beleszarnak a hengerekbe, csúnyán beszélnek és vadak, mint valami vörös patkánysereg.
Akkor azt mondtam magamban nem szabad kitenni őket innen, hiszen nekik is joguk van a parkhoz.
Ma, látván, hogy csak ők maradtak - felmerül bennem a kérdés: és ehhez joguk van, bűntetlenül?
Mégsem gondolom azonban, hogy mindenkit kategórizálni kellene.
Ha cigány vagy vesszél, ha román lennél pusztulj - ha meg fehér és magyar, itt a helyed.
Emberek vagyunk.
Újra és újra meg kell tanulnunk egymásban az értékeket keresnünk.
Mert mindenki érdemel egy sokadik esélyt.

Nem tudom mekkora lehet a valós munkanélküliségi ráta Maros megyében. Az AJOFM ez évi jelentése szerint visszaesőben van, hiszen míg a tavalyi évben 6% körül mozgott, az idei évben már 5%-on van. Ezek a nyilvántartott somerek, ugyebár. De mi a helyzet azokkal, akik évek óta nem dolgoznak és már nincsenek benne a jelentésekbe? Mert ez utóbbi százaléka felbecsülhetetlen.
Tény, hogy bármely napszakban az utcák tele vannak éppen nem dolgozó fiatalokkal és felnőttekkel. Nyáron a Marospart és Weekend bármikor érkezzél zsúfólásig tele van.
Valljuk be őszintén - dologkerülő kultúra szülőttjei vagyunk.
Akik jobb szeretünk beszélgetni a mukáról, tervezgetni a jövőt, mint építeni azt.

Nem egyszer hallottam kortól, nemtől, vallási meggyőződéstől és intelligenciától, végzettségtől függetlenül - több ember szájából, hogy jajjj, én azért a pénzért fel sem kelek...
Tudod, az van, hogy legtöbb helyen a főnöki beosztás foglalt.
És még mindig divat a ranglétra. Hogy lentről kezdem, bizonyítok, haladok és ha úgy adódik, hogy jó helyen vagyok jó időben, esetleg elcsíphetek egy jobb pozíciót. De semmiképpen nem egyből.

A fiatalok zöme vallja, hogy városunkban nincsenek munkahelyek. Nincs kínálat a szabad munkaerőpiacon. Nos, azon van - csakhogy mindenki álomvilágban él. Egyből bankigazgatói fizetést szeretne. Ami nem is csoda, hiszen az árak és azok kaótikus emelkedése megkövetelné azt, de sajnos attól még álom marad.
Sokan szaladtak és egyre többen menekülnek külföldre.
Utálom azt a mondást, mely szerint ott sincs kolbászból a kerítés... de igaz. Nincs. Keveseknek jön be a számítása. Kidolgozzák a lelküket, hogy rendes fizetéshez jussanak. Hogy úgy érezzék, megérte feladni az ismertet, a biztosat, a megszokottat, az otthonit.
Legjobban tegnap éjjel fogta meg egy a tömbházamban élő úri cigányné a dolgokat. Cigiztem a teraszon, miközben ő kutyát sétáltatott. Telefonon beszélhetett külföldön élő barátnőjével, aki hallhatóan arról faggatta, miért nem megy vissza külföldre. Íme a válasza:
- tudod...itthon vagyok. és ez mindennél többet ér. nem beszélve arról, hogy kint sokkal többet kell dolgozzak ugyanezért a pénzért...
Tehát, összegezve: itt is lehet keresni, vannak jó helyek, meg is lehet azokat idővel találni - csak türelem és kitartás kell hozzá. A gyümölcstermés nem egynapos folyamat. Hosszú idő, amíg a mag szárba szökken és termést hoz.

Napokig hírdetgettem egy állást.
Igazán vonzó, kedves, biztos, könnyű kis meló.
Átmenetileg bárkinek jól foghatna.
Sokan keresnek meg mindenféle bajokkal, többek között a munkanélküliség égető problémájával is.
Ezzel szemben alig pár ember lézengett az ajánlatomat kihasználva a helyszínen a megegyezett napon.
Nem lepődtem meg.
Mindenki minimum egy cethalra vár.
A pirkát ki sem halásszák.
Nincs baj ezzel, csak akkor nem kell sírni.
Neki kell fogni kövenként építgetni a jövőt.
És nem csak álmodozni róla - mert:
Ábrándozás az élet megrontója,
 Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Vörösmarty M.

Dante (pokla)

Ma – három gyereket vettem ki az oviból – kettő helyett. Nem nagy űgy – mondhatnád, mire én rádordítanék – jajj, ne beszélj, már hogyne volna. Van az a stupid mondás – hogy ahol két száj eszik, ott jut a harmadiknak is – meg hogy csak egy pohár víz pluszban...

De nem. Komoly kihívás. A kislány akit kivettem, fiam ovistársa, szomszéd, pajtás, játszótárs és hát csak neked mondom és csak most – szellemi vezetőm. Rosszúl áll ugyanis a hirtelen harag és agresszió kérdésköreiben – akárcsak én, de például jeleskedik a nyugalom, béke, relaxációs tecnikák, tánc, evés, ízek élvezete, önelfogadás, nevetés, öröm és boldogság területén.

Együtt indultunk el a játszótérre.

A játszótérhez amúgy is szem kell. Kifinomúlt, szülői szem. Másként nem megy. Egy halmaz gyerekből ugyanis fogalmad sincs, hogy melyik éppen a tied. És ha eggyel mész, az még ok, de ha egyenessel kettővel vagy ne adj Isten hárommal – és az a három mindjárt kilencfele fut, na az már komoly megpróbáltatás.

Egy anya valahonnan – szagból, ösztönből, szem és látás kifinomúltságából meg sok egyéb apróságból tudja vagy sejti hogy éppen merre keresse a saját gyerekét. A kislányra nem volt meg a szemem a gyermekrengetegben. Volt ötven gyerek – zaj, kacagás, vadulás, és azon kaptam magam – hogy folyamatosan számolok. Egy, kettő, három...

Megint

Egy, kettő, három...

Egy óra múlva már olyan fáradt voltam, hogy azt hittem eldölök – amikor egy román fiatal anyuka jön egy aranyos, páratlanúl édes kisfiúval. Megcsodálom, dícsérem. Kiveszi a totyogó kis bakarsznyi emberkét a babakocsiból – aki a szabadságot megérezve elszalad kiáltva_ helló világ... – mire anyuka aggodalmasan utánakiált:

Dante – hai inapoi.

Azt hittem rosszul hallok.

Elfelejtettem, hogy egy, kettő meg három.

Csak egy dolog érdekelt, hogy a büdös lóf...ba lehetett ezzel a gyerekkel ilyen mélységesen kib...ni?

Ugyanis én, ízig-vérig nő – egy olyan pasival sem tudnék lelkiismeretfurdalás nélkül henteregni, akit úgy hívnak, hogy DANTE, SHAKESPEARE vagy JEZUS.

Ezek a nevek copyright alatt vannak. Most már legyünk őszinték...

Még hogy Dante...

Szívás.

Te, én nem vagyok túlzottan tájékozott, de az utobbi években nem sokat hallottam a Vatra Romaneasca - az erdelyi magyarság sorsát a kilencvenes években megkeserítő román szélsőséges pártról. Volt agy hullám akkoriban, hogy aki román volt, na az hülye vátrás volt. Fiatalként fel sem fogtuk mivel vádoljuk a másikat, de olyan jól esett ezzel a jelzővel sértegetni, hogy az csuda.
Ilyentén akkor most mi mind hatvannégyesek vagyunk, vagy nem?
Hülye szélsőséges banda, aki itt követelgeti az ország legszebb és legcsodálatosabb részét.
Próbálj meg egy egyszerű román fejjel belegondolni a dolgokba:
feltámad a semmiből - ugye, mert néhány éve még álmodni sem mertünk az autonómiáról - egy csapat szélsőséges, akik egyre jobban duzzadnak és egyre nagyobb hévvel követelik Erdélyt. Erdély nem Románia szlógeneket skandálva. Hallatlan... Mi az, hogy nem Románia, amikor az? Mert ki az aki pontosan tudja, hogy mi történt sok sok évvel ezelőtt, amikor még a történetelem tanárok sem? Lásd a tankönyveket.

Ma edzésre menet a közszállítás mellett döntöttünk.
Kész kabaré.
Előszöris van egy járat.
A járat működőképes, nagy rá a kereslet, sokan használják iskolába, munkába és egyéb halasztást nem tűrő helyekre eljutni. Mi edzésre...
Régecske nem vettük igénybe.
Nemrégiben felpattanunk rá, s egyszer csak majdnem a cél előtt se szó, se beszéd, irányt vált és elvisz jó messzire attól a megállótól, ahol le kellett volna szállnunk, s ahol mindigis megállt.
Utánaérdeklődöm.
Mondják nem régi intézkedés.
Mi még mi...
Na de ők!...
Egyik reggel iskolába menet egyszer csak ugyanezt a figurát megcsinálja.
Mindenki elkésett aznap.
Senki sem tudja miért térítették el, ki a felelős ezért - mindenki áll és bambul. (biztos az a hülye vatra...)

Ma - teljes elszántsággal ismét felkászálódunk edzésre menet. Valahogy úgy voltam vele, vigyél bébi, majd csak leszállunk valahol. És nem kellett csalódnom. Ismét vargabetűt leírva egy másik útvonalon juttatott el ismételten a nem megfelelő helyre. Na látod: EZ ROMÁNIA.
Ahogy az is, hogy felszáll egy pasas.
Román.
A gyerekek első körben leérdeklődik: cigány?
Mondom nem.
Mellesleg tényleg barnább. Utólag kiderűl külföldön dolgozik több mint egy évtizede.
Magyarázza kézzel-lábbal ROMÁNUL az autonómia-kérés jogosúltságát.
Hogy Románia és Trianon, és ki volt itt előbb és Szent István.
Szót ejt egy történészről, aki egyszerre három emberrel folytatott párbeszédet, miközben két kézzel írt. Mert nem volt neki három.
Hallgatom, mosolygok.
A románság fújtat és gyöngyöző homlokkal lesi a következő megállót, hogy kimeneküljön.
De a pasas kiméletlenül folytatja a beolvasást a sófőrnek és hát közvetve a maxiban a román testvéreknek.

Péntekben gondolkodom.
A Vatra kivonul ENGEDÉLLYEL - a KÖZÖS főtérre.
Ellenünk tüntetni.
És azon elmélkedem - milyen lesz a tüntetés utáni (utolsó) vacsora a vegyes házasságokban, Vásárhelyen?
Mert Vona és Izsák elvonulnak, a székelyek hazamennek, a hülye vátrások elhallgatnak, de a gyűlölet feléled és mindig akad valaki, aki szítja a tüzet.
Isten kegyelmezzen nekünk...

Polly

Pollyt hozzávetőlegesen két éve ismerem. Nem régi barátság, de nem emberszámításkor kezdődhetett. Amikor a mélykék szemeibe merülök, támad egy deja vu érzésem. Mintha ezt a lelket láttam volna már valahol...
Polly 12 éves cigánylány.
Azt mondják a kutya jó emberismerő.
Polly nagyon jó ember lehet, hiszen több tucat kutyája is van.
Valósággal rettegni lehet tőle, ahogy a falka által kísérve megjelenik.
Csókolom, köszön nagy boldogan. Én is örülnék neki, ha félelmem nem lenne nagyobb a bennem éledő örömnél.
Mindig nyugtat - ne tessék félni, csak egy harap...

Polly tehetséges minden sportban. Pedig utcagyerek. Napestig guberál. Ötödikes lenne, de nem jár iskolába, kimaradt. Még a betűket sem ismeri. Meg hát éhes - mondja, nincs neki türelme ott üldögélni. Néha elmegy, mert nagyon hiányzik neki az iskola, s akkor guberál egyet az udvaron lévő szemetesben, majd továbbáll.
Késő este tér haza.
Az otthonáról soha nem beszél.
Csak a kutyák utalnak arra, hogy igen magányos gyerek lehet.
A nagyobbak gyakran megtámadják és elveszik amit gyűjtött.
Olyankor elviselhetetlenül ordít artikulátlan hangon.
Igazi cigányfájdalom ez. Kontrollálatlan és vigasz nélküli. Akár a kisgyereké.

Figyelem a téren játék közben. Bármire képes lenne, ha nem ide születik. Kiválló állóképesség, teherbírás, erőnlét. Tehetséges göriben, fantasztikusan biciklizik és szalad, mesterien bánik a gördeszkával - pedig soha nem volt neki. Csak úgy né - elleste a fogásokat, s amikor kipróbálta ment neki.
Lehetne egy jó sportoló - bizonyára eredményeket produkálna.
Lehetne egy jó közepes tanuló.
Várhatná meleg étel és kielégítő - netalántán szeretetteljes légkör.
De ez nem neki jutott osztályrészül
Neki van a guberálás.
A fájdalmát enyhítő kutyák társasága.
És talán később, mert nem kerülheti el a sorsát - ott lesz az utca.
Mert Polly szép.
Most még belülről is - de garantáltan teszünk róla, hogy ez a belső szépség tiszavirág életű legyen.

Mindigis roppant fontos volt az emberek számára a vonzó külalak, az esztétikum, de az utóbbi évtizedekben valahogy felerősödni látszik ez a tendencia. Valóságos iparágazat épült a szépség, egészség, fiatalság megőrzése, a prevenció és mindenekfeletti promoválás érdekében.

Van két nongrata telefonszám a négyszáz másik - grata - mellett a telefonomban.
Az egyik egy egészségbiztosításokkal foglalkozó középkorú hölggyé. Aki olyan hévvel és vehemenciával hív fel időközönként, hogy egyszerűen a megszokott telefoncsengés is harsányabban szól. Visszautasítást nem tűrő hangon kioszt, hogy mi a jófene, nekem még nincs ilyen meg olyan biztosításom? És hogy a gyermekek a mai kiszámíthatatlan világban fedetlenek?... -de úgy kérdi értetted-e, hogy instant támad cselekvőképes bűntudatom. Ha mellette lennék könyörögnék, hogy kössön nekem azonnal mindenféle biztosítást, mert ha nem én belepusztulok.
Egy ideig telefonon cseverésztünk.
Aztán inszisztálni kezdett a személyes találkozásért.
Végül azzal sem elégedett meg - a fizetésemet akarta. Nem egyszer, hanem havonta.
Visszautasítást és nemleges választ nem tűrt el.
Állítólag önmagamtól kívánt megvédeni.
De nem sikerült neki. Többé nem vettem fel a telefonomat.
Már oda sem kell néznem. Mindig ugyanazon a napon, ugyanabban az órában, ugyanannyi csengéssel hív. Én neki egy név vagyok a határidőnaplójában.
Míg ő nekem egy fogalom: non grata.

A másik szám a szépségápoló tanácsadomé.
Na ne nézzél engem már madárnak, nem én szereztem. Ő fogott meg engem. Hívott és közölte velem, hogy kiválasztott és szerencsés vagyok, mert kisimítja a bőrömet, lefogyaszt vagy felduzzaszt, megnöveli a melleimet, leszabja a fenekemet, retonifikál és méregtelenít.
Amikor meghallotta, hogy még egy kibaszott ránctalanító Q1o sincs a muníciómban majdnem kardba dőlt.
A mai világban? Egy fiatal nő nem ránctalanít? Ez hallatlan! Közölte.
Sokszor, letéve a kagylót elgondolkodtam - talán mégis ránctalanítanom kellene...
Míg végül kapott ő is egy nevet a telomban:
non grata 2.

1. az egészségem
2. az örök fiatalságom és szépségem

A többi már csak lárifári.
Jöjjön aminek jönnie kell...

Ma már az alma az ami. Finom, de közönséges, könnyen elérhető, sok esetben unalmas gyümölcs. Bezzeg az én időmben - még finomság volt. Csokihoz szökőévente jutottunk - annál finomabb volt hát a baton. Én példának okáért fehérből, ami úgy nyúlott mint a tejgumi képes voltam megenni akár hármat is. A mai napig keresem azt az ízt, de föld nyelte el. A recept birtokosa magával vitte a sírba. Nem sok minden közül válogathattunk - volt az eugenia, amit szétszedtünk, a krémet kinyaltuk és haraptuk belőle, majd egyszerűen eldobtuk, mert a tésztáját nem lehetett megenni. Kőkemény volt. Banánhoz, narancshoz nagyon ritkán jutottunk. A gyári mikuláscsomagban volt egy-kettő. Banánt ha sikerült szerezniük a szülőknek - rendszerint féléretten, mohón megettük. Szerintem nem tudtuk, hogy milyen az érett banán. Volt a melba.... a jó öreg melba. A legjobbat a romarta alatti cukrászdában veszteggették. Hatalmas volt és finom. Már a kehely megért egy bűnbeesést a maga teltkarcsú valójában.
Ott volt a kétféle fagyi, a bembem és fructo - a felejthetetlen tejporos pufi - aminek a receptje szintén a tuljadonossával együtt tűnt el. Hiszen ma is van tejporos pufi, de köze sincs ahhoz, amit akkor ettünk.
A férjem még emlékszik a szappancsokira. Nekem nincs élményem róla. Ezzel szemben rengeteget tudok a karamelláról, amit papírostól kellett fogyasztani és miután elszopogattuk, a csimbókokat illet minél messzebbre köpdösni mindenfele.

Szóval ilyen felhozatal mellett - elképzelheted - az alma úri helyen állt egyhangú menűsorunkban.
Az almát nem úgy ettük, mint a mai gyermek.
Hogy anyuka szépen meghámozza és felcikkezi és tányérra teszi. Nem.
Mindenestől haraptuk, hogy harsogott a fogaink között és megettük magjait, sőt esetenként szárát is.

A szobában, amit a testvéreimmel egyetemben kisiskoláskorunkban birtokoltunk - volt egy éjjeli lámpa. Kis fekete felálló gombbal lehetett kapcsolni fel és le. Valamiért - talán semmiért - volt a kapcsológomb mellett egy lyuk. Olvasás, tanulás közben - mertugye tévé az nem volt - oda dugtuk be az almaszárat. A csutkát magostól megettük és a szárát bedugtuk. Egyszerűen dögök voltunk kivinni a szemetesig.
Egyik délután a lámpa bedöglött.
Akkoriban az éjjelilámpák nagyjából olyan funkciót töltöttek be, mint sok házban ma a tévé. Megállt nélkülük az élet.
Szegény gyanutlan édesanyám, szerelőt hívatott.
Az amikor szétszedte a lámpát egy szemétlapátnyi száraz almaszár hullott az ölébe.
Mondanom sem kell a lámpa azonnal helyrepattant és égett még vagy húsz évet.

Nézem a gyerekeket, ahogy affektálva köpdösik a magokat.
Valahogy úgy érzem, az ilyen emberek majd mindig arról csúsznak le, ami a legjobb.
Halaszthatatlan rövid távú tervem - megtanítani őket rendesen almát enni!

Önismeretből több ízben vizsgáztam jelesre - de most valahogy mégis melléfogtam abban, hogy mindig azt vallottam magamról, hogy egy széleslátókörű, nyitott, a modern korral lépést tartó nő lennék.
Nem vagyok.
Minap ugyanis olyasmit láttam, amit azóta is a gyomromban forgatok és nem sikerül megemésztenem.

Van ez a negyvenes nő.
Érett, mint egy dúslevű körte. Édes, kerek, kívánatos és zamatos.
Gyerekei vannak. Nagyocskák.
A férje ki tudja mikor egyszer csak elegánsan letette a lantot és elment.
Hogy visszajár a gyerekekhez?... - ja az lehet, de már nincs ott. Visszajárni értetted-e 1, s ott lenni már mindjárt más. Fáradtan, csalódottan, ázottan, kiábrándultan, lelkesedéssel, hittel, szárnyszegetten - s ne fokozzam, mert te is pontosan tudod, miről szól a fáma.

Asszonyka, ahogy szépen illik és kell - kisétált hetykén a hátsó udvarba és meglátott egy kókist. Kis fiatal, csenevész kakaskát. De volt benne valami. Fene tudja...
Fantázia.
És becsalogatta.
Lépre vitte.
És kókiska boldog volt.
Életében először jó volt neki.

És eltelt pár év. Kókiska még mindig zsenge.
Asszonyka lassan túlér.
Gyerekei éppen olyanok a fiatal murok társaságában, mintha barátok lennének. Szép, fiatal, lánytkereső barátok.

Hosszan néztem utánuk. Egyszer csak behúnyt szemmel - ne vigyen kísértésbe a látás. Aztán szemeimmel is - hadd vigyen, ha vinnie kell.
És a fiamra gondoltam.
Hogy nem biztos, hogy örülnék. Sőt - talán kicsit sem örülnék - szerelemidevagyoda.
Mindenkinek joga van egyszer fiatal és bolond lenni, aztán megérni és párban élvezni az érett zamat édes nedűjét, aztán meg vígan menni tönkre - együtt, szemrehányások nélkül.

Mert a jó húsleves titka nem a fiatal tyúk, hanem a jó murok.

A földi élet talán egyik legnagyobb kihívása az értelemkeresésen túl - eljutni oda, hogy megtanuljunk teljes harmóniában élni önmagunkkal és fizikai korlátaink adta határainkkal.
Érdekes, hogy éppen a kamaszkorra esik az idétlenség legnagyobb foka, amikor az embergyerek a tökéletességet keresi mindenben. Hírtelen kikerekedik, miközben karcsúságot hajhász, vagy megnőnek a végtagjai, miközben belesímúlna a középszerűség nyugalmába.
Nincs menekvés.
Korlátok vannak.
Amikor meg végre - hosszú és véres csaták árán beletörödne abba ami(je) van, a teste akkor sem hagyja nyugton. Fájni kezd először itt, aztán ott - végül meg itt és ott.
De legtöbben akkor sem tanulnak meg hálát adni a tünetmentes napokért.
Nem öröm, hogy hallunk vagy látunk, hogy használni tudjuk a végtagjainkat, hogy ha nem is teljes, de valamilyen biztonságot láttató egészségnek örvendünk.
Így lesznek azok akik korlátokkal születtek - lelkileg egészségesebbek és harmónikusabbak, mint egészséges embertársaik.
Mert ők megtanulnak hálásak lenni.
Korlátaikkal együttélni, azokon nem mindenáron változtatni akarva, hanem elfogadva, továbblépve és képességeikből erényeket kovácsolva.
Talán erre is utalás a Krisztusi példabeszéd...
„Mert úgy van ez, mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe. Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elindult, vállalkozásba fogott velük, és nyert másik ötöt. Ugyanígy az is, aki a kettőt kapta, nyert másik kettőt. Aki pedig az egyet kapta, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette ura pénzét. Hosszú idő múlva aztán megjött ezeknek a szolgáknak az ura, és számadást tartott velük. Eljött az, aki az öt talentumot kapta, odavitte a másik öt talentumot, és így szólt: Uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd, másik öt talentumot nyertem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára! Odament az is, aki a két talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik két talentumot nyertem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára! Odament hozzá az is, aki az egy talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál. Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van, ami a tied. Ura így válaszolt neki: Te, gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és onnan is gyűjtök, ahova nem szórtam? Ezért el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van! Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van. A haszontalan szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” (Mt 25,14-30).

A helyzet komikuma a visszatérés pillanatában hág tetőfokára. A drachmákat az kapja meg, akire emberileg a legkevésbé számítunk, azaz, az, amelyiknek tíz is van belőle. Könnyű neki...-gondolnánk...
Pedig hát ohh dehogy.

Ma egy hihetetlenül kiegyensúlyozott, mentálisan egészséges hölggyel találkoztam.
Tíz éve beteg. Ágyhoz kötött, súlyos beteg.
Reménye a gyógyulásra semmi.
Miközben egy zokszava nincs.
Emberi sunggal mérve élete romokban hever.
Egy nyomós oka van az életre, a gyereke - akit azonban nem gondozhat és soha nem láthat. Hiszen ő maga is gondozásra szorúl és teljesen vak.
Mégis, megtanult együttélni korlátaival.
És annak ellenére, hogy jövője még eme felfoghatatlan korlátok között is bizonytalan és kérdéses, képessé válik nap nap után a hálára és örömre.
Hiszen tudja, minden nap ajándék.
És megtanulta elfogadni ezt.
Nem zúgolódik, nem morog, nem hagyakozik, nem hagyja el egyetlen bezzeg sem a száját. Békés, csendes és hálás.
Miközben nem is ismeri a reményt.

És én - életemben ennyi erőt emberből sugározódni nem éreztem.
A csend beszélt belőle, amikor a szava elakadt.
Nem sírt, nem toporzékolt, nem hánytorgatózott - hanem volt.
És létének nagyobb súlya és értelme volt, mint eddig  bárminek amit láttam.

Amikor az ajtón kiléptem - tudtam, Övé a tíz drachma és még azoké is, akik elásták a sajátjukat.
És először, harmincötév után először értettem meg a maga valójában azt, amit Krisztus mondott.

Mert az a normális ami van.
Történetesen ha én egy olyan családban látok Napvilágot, ahol Jehova Tanúi vesznek körül, az lesz számomra a normális, hogy gyakran látogatjuk a Királyság Termet, az utcákon osztogatjuk a meggyőződésünkről szóló irodalmat, illetve ajtóról ajtóra - elutasítástól nem visszariadva hírdetjük azt, amiben hiszünk.
Ha édesanyám strichel és apám ebben nem igazán lát semmi kivetnivalót - nos akkor számomra ez lesz a természetes és normális. És ha majd találkozom valakivel, aki számára ez problémát jelent - megrökönyödve fogok állni előtte, hogy most akkor mi van?
Vagy nem?
Mert amiben élek az normális. Egészen addig amíg meg nem kamaszodom és haragba nem leszek mindenkivel - többek között saját magammal is. Mert akkor az addig normális is nemnormálissá avanzsálja magát. Aki barát volt ellenséggé válik és az élet egy hatalmas csatamezővé, ahol repkednek a bombák időről időre, megállás nélkül.

Vannak ezek az édesanyák. Akiket későn jövet az Újúton látni estéről-estére.
Számukra egy munkahely.
Mint ahogy én bemegyek irodázni.
Ők kimennek - repkedni.
Virágról-virágra-
Az éj pillangói. Halálosztó brigádja.
Semmi bajom eddig ezzel.
Az összeférhetetlenséggel van.
A személyiségük éjszakai és nappali vetületei között.
Ugyanis az a nő, aki kint vacog hajnalig - másnap reggel anyának öltözve elviszi gyeremekét az iskolába, délben hazacipeli, a játszótéren türelmesen megfuttatja, gondolom hazaérve megébedelteti, majd mos, főz, takarít, tanul vele és este ismét kimegy.
Mondhatom, hogy Isten számára?
Vagy ez így túl sok(k)?
Nem normális...

Nézem őket, mint a neveletlen, maszatos gyermek.
Nem tudom akaratom erejével elvonni a tekintetemet.
Különbségeket keresek és válaszokat.
A kifestett, ordináré szajha és a szelíd, kissé szélfutta borzos, smink nélküli anya között.
Mintha nem ugyanazon személy lenne.
Talán nem is lehet.
Hisz nem bírná.
Nem lenne az túlzottan normális.

Ahogy a testvéreim kérdezték volt anyumtól - te azzal a kezddel főzől, amelyikkel a szarunkat mosod?...
Nos itt is:
te az a személy vagy most, aki estéről-estére kint árulod magad? Nem. Nem gondolom. Még a nőben sem lakhat egyszerre ennyi démon és angyal. (Talán...csak ha célja van.)
Ahogy Coelho mondja rettentő találóan:
Két nő lakik bennem: az egyik meg akar ismerni minden kalandot, át akar élni minden örömet és szenvedélyt, a másik viszont hétköznapi életet szeretne, biztonságot, nyugalmat, boldog családot. Én vagyok a háziasszony és a szajha, két lélek egy testben, akik egymás ellen harcolnak.

Mert másként nem lehet...

Maradj fölöslegesnek... (József Attila)

Pontosan egy éve annak, hogy a kettészakadt magyar nép a Székely Szabadság napját ünnepelte.

Pontosan egy éve annak, hogy hülye kurva vádja alatt máglyára akartak cipelni azok a névtelenek, akik halállal fenyegettek, mert úgy éreztem, hogy nem a legjobb megoldás a vegyük a kaszákat és vonuljunk ki az utcára megoldás csomagja.

Pontosan egy éve annak, hogy ma sem érzek másként.

És pontosan ugyanazt mondom, mint egy évvel ezelőtt: most tényleg erre van szükség?...

Amikor az eltelt nyáron a Forgatag néven ismertté vált bokszmeccs zajlott magunkénak érezhettük Woody Allen mondását: "Soha ne vitatkozz idiótákkal! Lesüllyedsz az ő szintjükre, és legyőznek a rutinjukkal."

Azóta sok meccs zajlott. Mindenik arra a tényre mutatott rá, hogy nem vagyunk fogyatékkal élők, vagy idióták - ahogy több ízben sugallták azt nekünk, csak még nem sikerült felismernünk, hogy széllel szemben nem lehet vizelni. Mert saját magunkat piszkítjuk le.

Sokkal inkább megéri megkeresni azokat a megoldási módokat, amik lehetővé teszik szeles időben is vizelést.

Fontos a székely öntudat.

Kiemelten fontossággal bír hagyományaink, kultúránk ápolása - elsősoban önmagunk és az utánunk jövő generációk számára, akiknek azonban azt is meg kell tanítanunk - saját életpéldánkon át, hogy milyen módon lehet együttélni azokkal, akikkel egy városon, országon osztozunk.

Mert a gyülölködés, az egymás kifigurázása nem egy minta.

Hanem egy félresikerült minta.

Mindannyiunknak vannak kollegái, netalántán barátai, vagy szomszédai, ismerősei akik holnap, a Székely Szabadság napján ellenséggé avanzsálnak.

Ismételten kérdezem: tényleg megéri?

Meg fogjuk kapni azt amiért utcára vonulunk?

Mit sikerült elérnünk a gyülölködéssel?

.... és ez itt a felsorolás helye:.... semmit.

A nagy bozóttüzek mindent felégetnek. Jót rosszat egyaránt.

És nem marad utánuk semmi, mint a fekete föld.

Gyermekeink nem ezt érdemlik.

Sokkal jobbat.

Egyenlő esélyeket.

Aminek nem a gyülölködés fog helyet készíteni.

Hanem az egymásracsodálkozás.

Hogy mindannyiunkban valahol mélyen bennelakózik az ember, akinek joga van eldönteni - hogy hogyan tovább.

Heidegger a válság visszavonhatatlanságát azzal jellemzi, hogy a háború és a béke között a különbség megszűnt. Ami van, az sem háború, sem béke. Mondjuk, az egész világ permanens ostromállapotban van. A háború bármely pillanatban kitörhet, de ha nem tör ki, annál rosszabb. Ez vonatkozik a népek egymás között lévő helyzetére. A népek helyzete önmagukban az, hogy permanens államcsínyben élnek. Minden nép két puccs között áll, az egyik lezajlott, a másikra készülnek. Gazdaságilag permanens államcsőd. Család? Sem házasság, sem szabad szerelem. Kasztok? Sem uralkodó, sem szolgáló kaszt, hanem kaszttalan csőcselék. Sem közösség, sem individuum. Nincs bűn, nincs bűntelenség, csak piszok. A dolog azonban, mint Camus mondja, annál sokkalta súlyosabb, mert háború, puccs, csőd, hazugság, erőszak, kizsákmányolás, mindez régebben — talán a reneszánsz bitorlói, vagy az olyan önkényuralkodók számára, mint XIV. Lajos, vagy II. Frigyes, vagy a cárok — kivételes volt, bármilyen elrettentő, de egyszeri és törvénytelen. Ma mindez magától értetődik. Tudomásul vették és állandósult. Nincs elavultabb, mint felháborodni. Ez ma az abszolút komikum. Az átlag életmegoldás a következő: mindannak, ami van, tudomásulvétele elől elzárkózni, és az egyénileg kínálkozó helyzet elszánt kihasználásával az egzisztencia valódiságának feláldozása árán saját életének külső feltételeit lehetőleg szilárd alapon biztosítani (man for himself). Ezért az életben győztesnek lenni, kevés kivétellel, a teljes vereséget jelenti. Mondják, hogy a szentek minden csodájánál több, ha valaki ma el tudja viselni azt, ami van.

Hamvas Béla

Bizonyára az én és az engem megelőző generáció élesen fel tudja idézni magában gyermekkorunk szülinapjait. Akkoriban a házibulik dívtak. És még tudtunk bulizni segítség nélkül. Szinte semmi nem kellett hozzá, csupán a szőnyeget volt ajánlott feltekerni, hogy jobban lehessen táncolni. Rongyosra táncoltunk a lábunkat és lyukasra kacagtuk a belünket. Volt vinettás kenyér paprikával és paradicsommal, vagy szépen megkent vajaskenyér díszítve éppen azzal, amit kalap alatt kapni lehetett. Szővődtek szerelmek, barátságok, szimpátiák és szerettük egymást és magunkat. Kezdtekben, amíg a kínálgatás lezajlott a szülőknek illett otthon tartozkódni, aztán angolosan távoztak, ahogy az illet.
Amíg élek nem felejtem el gyermekkorom szelídebb és fiatalkorom beskatulyázhatatlan buliit.
Ahogy az énédesjóanyám mondogatta - hagyd csak fiam, legalább lesz mire emlékezned, ha elveszik a villanyt.
Bulik alatt is vették el a villanyt.
És minő meglepetés soha nem unatkoztunk.
Egy üres üveg mindig akadt, hogy szépen levetköztessük egymást.

Akinek gyereke van tudja, a szülinap szervezése kész bolondulássá fajúlt.
Illik kibérelni egy drága játszóházat, ahol a szülinap a személytelenség magasfokát veri. Mindenki őrjöngve rohangál két órán át, hogy aztán parancsszóra szépen hazamenjenek, mielőtt még bármi is kialakulhatott volna a káoszból.
Éppen ezért mindig tartózkodtam az ilyen helyek modern és személytelen ünnepeitől.
Ezzel szemben kisebb és lélekben gazdagabb helyszíneket kerestem a gyerekek zsúrjának.
Nem mert a házam szégyelnivaló lenne, hanem mert képtelenség kereteket szabni egy tömeg indulatának.
Volt év, hogy bábszínész hallgatókkal dobtuk fel a hangulatot.
Volt, hogy animátor jött el.
Aztán arcfestő, bohóc - és annak ellenére, hogy mind jól sikerült, egyiket sem éreztem az igazinak.
Mert hiányzott a vinettás kenyér és a régi idők hangulata - amikor még segítség nélkül sikerült hangulatot varázsolnunk négy üres fal közé.

Van egy purdé. Szinte soha nem adok semmit neki. Sőt, van, hogy ő ajánl nekem pénzt. Néninke - né mennyim van...Ne adjak?...
A tegnap szülinapja volt.
Állt éhesen, kopogtak a szemei.
Csókolom. Van nálad pénz?
Mondom - nincs. Nem vásárolni megyek, hanem órát tartani.
Szülinapom van...
Megpusziltam és ölelgettem - habár rettenetesen piszkos volt. Na de a szülinap az szülinap. Egy puszi minden körülmények között kijár.
Összeszedek egy kis pénzt - már van ennyim - mutatta, veszek rá szalámit és kenyeret, mert ma még semmit nem ettem. Olyan éhes vagyok mindjárt meghalok...
Nem fagattam - a hangom elcsuklott volna visszanyelt könnyeimtől.
Folytatta magától:
otthon torta vár. De ha éhgyomorra eszem meg kihányom. Így hát sétálok még egy kicsit.

Magamban azt a kurva gólyát átkoztam, amelyik ezt a szerencsétlen párát néhány méterrel odébb ejtette el. Mert ha nem, neki is lehetett volna saját bohócca.
Így azonban egy kis szalámiért is külön köröket szalad.

A helyzet az, tetszik nem tetszik - hogy egyszer s mindenkorra tessék szépen megérteni, lejárt a bort iszik, vizet prédikál rendszer. A gyermekeink már nem hajlanak a jó szóra. Az erőszak úgy elvetendő, ahogy van, mellesleg túl sok jóra amúgy sem vezet. S akkor mi marad más hátra, mint az eléjük tett életminta?
Nem tetszik? Elbaltáztad az életed, neki másmilyent szeretnél? Sajnálattal kell közölnöm - melléfogtál. Őt ugyanis nem az érdekli, hogy te mit mondasz, hanem, sokkal inkább az, amit teszel, csinálsz, amiben hiszel, amiben erős vagy gyenge. Az-az ő győkere, annak szeretne utánajárni, abba szeretne beletörni, vagy azt szeretné tökéletességre emelni.

Tudod vannak ezek a szülők...
Nem értékítélek.
Mert nem.
Előbb utóbb mindenki szépen felismeri, hogy kurvára elbaszta.
Akart, törekedett, beletörött - de mellényúlt.
Mert ez a szülői szerep keresztje.
Egyszerűen nem lehet jól csinálni.
Vannak időszakok, amikor meneget - de azok csak pihenők. Pit stoppok - amikor felszusszanunk, hogy nekimenjünk a következő kanyarnak 290km/h sebességgel.
És a gyerekek soha nem hálásak. Egyik sem jön vissza, hogy megköszönje. Amelyik szülő esetleg ezért teszi, azonnal mondjon le róla.
Szóval ott tartottam, hogy a szülők, akiknek nem sikerült balettiskolába menni, mert görbe volt a lábuk - egyszer csak azon kapják magukat, hogy kivasalt gyermekeiket balettre kényszergetik. Akiket taknyosra vertek az iskolában pitbullt nevelnek a fiaikból és akik soha nem voltak tehetségesek a művészetekben - hét hangszeren játszatják a gyereket, hogy egyik mindenképpen jöjjön be.
Szerencsétlen kölykek, mint a gésák a harmincas cipőkben - lépegetnek nyomorogva, közben krokodilkönnyük csepeg. Végig az utcákon, próbatermeken, dísztermek szönyegén. És a szülő nem ébred fel, mert abból a kurva kölökből nem lesz soha kétkezi munkás. Inkább nyomorúlt művész vagy gyávaságát kompenzáló harcművész, de kétkezi boldog munkás soha.

Hány fiatal végzett így egyetemet a mi időnkben?
Hogy a szülő a válás árán is eljuttatta az egyetemre, szerencsétlen kölykét, aki egyet akart, nem ott lenni. Férjhez menni, vagy dolgozni, vagy világot látni, de nem a jóédesanyja álmait kergetni.
De az anya nyugodt volt.
Ha kiment húsért mindenkinek elmondhatta, hogy a kölök egggggyetemista...
Miközben a kölyök haldoklott.
Mert a másik életét élte.
Keveseknek adatik meg a bátorság a felálláshoz.
A láncok letépéséhez.
A gyermeki énen túli felnőttes asztalracsapáshoz, aminek semmi de semmi köze a tiszteletlenséghez. Csak a bátorsághoz és öntudathoz van, de ahhoz sok.

És a társadalomnak nem orvosokra, jogászokra, közgazdászokra, miniszterekre vagy balerinákra van szüksége, hanem öntudatos, bátor fiatalokra.
Inkább ilyeneket neveljünk.
Akár holtestünkön túl is...

Éppen pályázni szeretnék alkotói ösztöndíjra.

Érzem, hogy nem fogom megnyerni.
Még nem vagyok készen rá.
Mégis jó volt ez az időszak arra, hogy átolvassam az írásaimat.
Amúgy soha nem tettem volna.
Nem ez a leglájkoltabb írásom ugyan, de ez az én kedvencem. Fogadjátok szeretettel.
Ígérem, este újabbat írok :)

Nem minden eladó, ami a kirakatban van

Abban az esetben ha vendégeink jönnek és bizony nem akarjuk megkínálni a nagymama oltári hájas tésztájából, hanem csak a silányabb bolti zserbóból - nos a hájast eltesszük valamerre, mert különben kínálgatás nélkül is elkel.

Vagy ha van egy Isteni jófajta pálinkánk, amit tényleg különleges alkalmakra tartogatunk - akkor azt sem fogjuk kitenni az asztalra, a többi felkínált ital mellé, mert poharanként elfogy.

Ez nem rosszindulat, szűkmarkúság, fukarság vagy smucigság - mert mi ettől lehetünk kifogástalan vendéglátók - hanem egyszerűen elővigyázatosság. Mert az a valami valóban különleges alkalmakra van fenntartva.

Ma amikor dolgozni mentem - már ballagási lázban égett Vásárhely.

Reggel nyolckor összefutottam egy szegény kis madárkával, aki az időhöz képest alúlöltözve szedte a kis vékony lábacskáit. Elmosolyodtam. Eszembe jutott az utolsó oszi óra...

Nem sokkal késöbb - alig egy órára rá elindult a többi diák - ki családtagokkal, ki egyedül.

Volt valami közös ezekben a ballagásra igyekvő lányokban. Ami engem speciel katasztrófálisan mellbevert. Kivétel nélkül (!) - kurvának volt öltözve minden.

Namármost - vagy rossz helyen voltam rossz időben.

Vagy a prostituáltak esti tagozata ballagott éppen.

Vagy az ítélőképességem hagyott el - nem tudom. De tény, hogy ledöbbentem.

Elmondom mit láttam, hogy ítélj te magad.

Fiatal, gyönyörű lányokat a következő ruházatban: szűk, sztrecs (gumirozott), fekete, lyukamkintmini, mellem felnyomvaskint dekoltázzsal és olyan de olyan magas topánkákban, hogy a látványba is beleszédültem.

Az elsőnek a szemében lévő bárgyú szelídsége ejtett rabul. Fázhatott szegénykém - a halvány bőrét óriásnagy libabőrök díszítették és valósággal imbolygott azokon a hatalmas platformokon.

A másodiknál csettintettem is. Ejha... ez nem lehet véletlen. Ő a csudája eltakarása érdekében, ami minduntalan makacsúl elő akart bújni és rámosolyogni a világra - hol egyik, hol másik felén rángatta le a ruháját. Ami eleve fizikai lehetetlenségnek bizonyúlt, hiszen a ruha az akkora volt amekkora. Gumi ide vagy oda.

A harmadikat büszke édesanyja kísérte.

Boldog volt, hogy né a lánya csurdén van. Ugyi milyen szép a pinája?

Az apuka, mint egy pályatévesztett testőr zavartan nézett jobbra meg balra - de a tekintetek szabadok akár a madár - és akár a ruhából előbújni akaró kis rózsaszín csuda. Neeem lehet annak parancsolni, te...

S akkor magambanéztem.

Nem volt a lelkem legsötétebb bugyrában sem irigység.

Valamikor az én bőröm is éppe ilyen hamvas volt.

Valamikor az én pinám is volt rózsaszín.

Valamikor az én seggem is volt almakerek.

És éppen most egyáltalán nem fáj, hogy annak lassan ... hú bazdmeg...hány éve is? Na mindegy. Mert nem ez a lényeg.

Szóval. Elgondolkodtam.

Az anyán. Aki boldog, hogy a gyerek csudája kint van. Az igazgató előtt, a tanárikar előtt, a rokonok előtt. Me ugyi milyen szép?

Számomra például - s nem vagyok prüd - már egy csurdé gyerek is visszatetsző tömegben.

Fel sem fogod hogy mennyi a beteg ember!

S akkor meg minek?

Hol volt az-az anyuka - kérdem én - aki adott öt, tíz, tizenöt millió lejt annak a leánkának, hogy vegyen magának egy gumizsebkendőt és azt, feerőszakolja magára ruha gyanánt???

És hol volt az-az apuka - aki nemrég még fiatal volt és tényleg nem kötötte le semmi más - mint a szabad szex?

Hogy megmagyarázzák:

Fiam - ha kitetted a kirakatba, kínálkodol, akkor azt jelenti, hogy kóstolható és elvihető. Tessék csak tessék, bátran - zamatos, ropogos mellek és üde rózsaszín pina. Vigye aki akarja. Vigyen belőle mindenkinek.

Szal... emberek, én nem vagyok maradi - de engedjen meg a világ. Tényleg ez a divat? Ma a kurvaság a menő. Orrba szájba?

S a határok hol vannak?

Ki a franc rugta fel az összeset?

Mert én esküszöm - hogy ha a lányom ilyen bohócot csinálna magából - megkeserülné. Mert levetköznék én is. És együtt mennénk csurdén a ballagásra. Hogy jó hangosan röhögjön az igazgató, a tanári kar, az osztálytársak és a rokonok. S ha duzzogna, lehet hogy még topless is maradnék, néha-néha kavarva egyet himbálózó melleimmel a nemlétező legyek nyomába.

Azt hiszem életem egyik legfontosabb döntése előtt állok. Mondtam én már annyiféle bölcsességet életem során és mind igaznak bizonyult. Csakhogy éppen egyik sem húzható most, jelenlegi állapotomra. Ha az Istenttagadók táborát erősíteném - most azt mondanám, még az Isten is hátat fordítot nekem.
De most, jobban hiszem mint eddig bármikor, hogy nagyon közel van. Csak csendben van. A Csend maga. Ugyanis végtelen nagy bölcsességgel és türelemmel nem szeretné a számba rágni a helyes útat és a megfelelő döntést. Azt szeretné, ha egyedül jutnék arra a megoldásra, ami számomra a legmegfelelőbb. Mintha már eléggé bízna bennem, hogy sikerül felelősségteljes döntésre jutnom, anélkül, hogy noszogatna.

A mesében sem csak egy út áll az élete rengetegében lévő főhős előtt. Hanem útak. Mindjárt kettő vagy három. És szépen el kell osztani, hogy ki megy éppen a fekete és ki az örömváros fele. Érdekes, olyan is van, aki nem megy semerre. Marad. De az rendszerint elkótyavetyéli az életét. Elpalja a tálentumait és nem jut semmire.
A titok tehát a haladásban rejlik.
Ami soha nem kényelmes.
Nem a megszokott szar.
Hanem valahol a komfortzónán túl keresendő.
Hogy egyszer csak elég lesz abból, ami van és eljön a lépés sürgetése.
Ami nem föltétlenül helyzetváltozáson értendő, hanem belső megmozdulásokon.
Ugyanis tud bennem úgy földrengés lenni, hogy te semmit nem észlelsz belőle.

Az éjjel furcsa álmot láttam.
Hetek óta kergetnek a rémálmok - de ez most nagyon más volt.
Egy csapásra elveszítettem házasságomat, munkámat, mindenemet és ott maradtam egyedül, csupaszon. Nem emlékszem mire jutottam. Talán nem is ennek volt éppen üzenete. Hanem annak, ahogy ott álltam és realizáltam, hogy akkor is én vagyok. A házasságomon túl, a munkámon túl, a szerepeimen túl.
Van az a mese amelyben az amúgy is kótyagos feleség éppen emiatt őrül meg. A végén kijelenti ámokfutása előtt:
- a keze is Szusza, a lába is Szusza, mégsem Szusza...
Na de Én, Én maradtam.
Mintha évek óta először láttam volna magam.
Néhány vonás volt már csak ismerős.
De valami derengett.
Az álmok, a célok, az illatom és a bennem lakó félelmek és erők. Korlátok és szárnyak. Mert azok a régiek maradtak. Nem ette meg az idő vasfoga. Kikezdte, de nem tudta végérvényesen elpusztítani.

Talán ezen a ponton lehetnek a válaszok is.
Mert ez réges régen a komfortzónán túl esik.
A lendülete is Éci, az őrűltség benne is Écié, az álmai is Éci - mégsem Éci.
Reggelre nem őrűltem meg.
De annál inkább megörültem magamnak.
A válaszok még váratnak, de az igazság már közel jár.

(mert az éj sötét és tele van iszonyattal...Game of Thrones)

Egyszer már írtam kedvenc mesebetétemről, amikor az élet legértékesebb pillanatát kereső szegénylegény találkozik az elátkozott erdőben egy ezerévesnél idősebb szerzetessel, aki keresztet cipel a hátán. Kérdi tőle, hogy ezer éve bölcsességének árnyékában lenne-e olyan kedves megfogalmazni, hogy melyik volt az élet legértékesebb pillanata - amire a szerzetes, nem tudván a választ egy újabb kérdéssel engedi el. Hogy utána tudna-e járni annak, hogy ő mikor és hogyan tehetné le a keresztet, hogy végre megpihenhessen...

Mindannyian keresztet cipelünk.
Sőt, keresztjeink sem egyformák.
Van aki kisebbet, van aki egészen nagyot cipel a hátán.
Egészen addig, amíg meg nem sikerül fejtenie, hogy hogyan és milyen körülmények közepette sikerül attól megszabadulnia, hogy végre megpihenhessen.
Jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül.
A terheken osztozni lehet.
Vannak bizonyos eszközök, amik egész idő alatt a rendelkezésünkre állanak.
Kevésbé jó hír, hogy vannak közülünk, akik egész életükben nem veszik igénybe a rendelkezésükre álló eszköztárat.
Észre sem veszik.
Élnek az elátkozott erdőben, egyedül, választott magányban, mogorván és elsuhan ezer év a fülük mellett, akár egy nap.

Ilyen eszközök például az önismeret.
A megfelelő kérdésfeltevésekkel. Hogy miért pont én, ki az az én, miért éppen azt a keresztet, miért éppen akkorát és egészen meddig is.
Nem járható út - ennek ellenére mégiscsak sokan alkalmazzák - a kereszttől való oly módon való megszabadulás, hogy a másik hátára hanyítjuk. Rendszerint a gyermekeink a szenvedő alanyok, vagy olyan emberek, akikkel osztoztunk terheinkben egy életidőn át - házastársak, munkatársak, barátok, testvérek.

A családtagok egy másik érdekes jellegzetessége a tükörtartási funkció.
A szüleinktől kapott kereszteknek mély győkereik vannak.
Ezek nem mind jó győkerek.
Mint minden tőre - az idő rárak egy bizonyos mennyiségű salakot, szemetet, amitől időnként ajánlott lenne megszabadulni. Nem tesszük, tovább gyűjtögetjük a szemetet köré, így adva tovább megszeppent és naív utódainknak.
Így hat hetedíziglen az átok az amúgy is elátkozott erdőben.
Pedig elég lenne körülnézni.
Közvetlenűl előre meg hátra.
A szüleink közvetítette mintákra és az általunk beidegzett rossz szokásokra.
Azonnal meglennének a megfelelő válaszaink.
De egyszerűbb így.
Nyomorogni és megnyomorítani.
Mert a tükörbenézés aktusa soha nem egyszerű.
Fájdalommal jár(hat).
De éppen ez a fájdalom lenne az ára a keresztből való lecsíszolásnak.

Nézem a gyermekem - ahol gyenge, én is az vagyok, ahol nagyon erős, én tettem azzá.
Benne vannak válaszaim - hordozza szüleim, nagyszüleim átkát.
Nem sikerült felülírni a történelmet.
Pedig a gyógyulás-gyógyítás folyamata roppant egyszerű lenne.
Ott simogatni meg ahol nekem is fáj és ott dícsérni meg, amiben nekem is könnyű.
Kaptam viszi, adtam, hordja.
Mert az ember nincs egyedül.
felelősséggel tartozik és keresztje mindig továbbszáll. Rendszerint arra, akinek már alapból nagyon nehéz.

Számtalanszor tettem említést már arról, hogy az általam szeretett és ismert Isten hatalmas humorérzékkel bír. Minél idősebb és tapasztaltabb leszek annál jobban hajlok annak a felismerésnek az elfogadására - hogy az élet egy nagy vicc. És vagy megtanulsz mulatni rajta és azzal együtt magadon és mindenkin aki körülötted él, vagy egyszerűen nem sikerül túlélned. Mert minden egyes probléma győkere ott szökken szárba, amikor elkezdesz komolyan elgondolkodni azon, hogy mekkora egy dráma kellős közepén is állsz.
A dráma időszaka lehanyatlott.
Ma már csak targikomédia és groteszk van.
Bohócok és nevettetök. Minden más szerepkör halott.

Ismerek egy nagyon idős bácsit. Skizofrén. Nem is ezzel van probléma. A baj a felismerés hiányával kezdődik el és ér is véget. Nem betegségtudata nincs, hanem azt nem tudta felismerni életének 81 éve alatt, hogy ő egy bohóc. Drámai szerepet játszik, erőszakol magára és hal meg estéről estére életének elpiszkosodott színpadán. Isten még mindig meghagy neki egy előadást, de mint Sziszüphosz, csak nem ér a végére. És minden kezdődik előlről.
Ugyanazt szajkózza hatvan éve már, hogy életének és létének értelme nincs, az ő születése egy nagy véletlen - mindenből kisemmizték és nem szeretne mást, mint egy esélyt az érvényesülésre. Egyszerűen képtelen felfogni, hogy életének egyik legnagyobb felismerése lehetne ha rájönne a saját szerepére. Hogy nem Don Juannak született, hanem egy bohócnak. És a bohóc szerepnek értelme van. Megnevettet, megkönnyíti a létet és elviselhetővé teszi azt.
A bohócok élete sem  töretlen. Ki ne hitt volna vagy látott volna már elfogadható és hieteles - síró bohóc ábrázolást. De aki így ábrázolt egy bohócot, az semmit nem tudott az életről. Mert az első és legfontosabb a nagy önmagunkba való belehaláson túl a humorérzék fejlesztése. Megtalálni a történetben azt az elrejtett kis csomót, ahol a nagy feszűltségcsapolás elkezdődhet. Mert minden egyes történetben van egy ilyen csavar.

Én édesapámban azt szerettem mindig a legjobban, hogy nem tudtunk akkora drámában lenni, hogy ne humorizálja el a saját vagy a család kollektív szerepét benne. Akkor könnyes szemmel hülyére röhögtük magunkat és elkezdődhetett a megoldások és alternatívák keresése. Addig csak a dráma volt na meg az elmaradhatatlan kelléke, az önsajnálat. Akkor színre lépett apu, a belünket is kiröhögtetve feloldotta ezt és mehetett minden tovább a régiben.
Valami ilyesmire jó a nagy feszkók közös ivással való felszíni kezelése is. Nem igaz, hogy díjazom, de sokkal hatékonyabb tud lenni a legszofisztikáltabb megoldásoknál is. Mert felszabadítja a felgyülemlett feszűltséget. Újraindításnál minden másképpen hat.

Ha sikerülne megértenie ezt annak a 81 éves bácsinak is - hogy végre ne siránkozzon, hanem nevessen egy jó nagyot a saját félreértésein - talán megadatna neki a kegyelem, hogy a halálba röhögje magát. Addig - jobb híján marad ez a kegyetlen dráma, amit ő kénytelen-kelletlen életnek hív.

Tanúlság nincs, csak 1 darab jó tanács:
Röhögni kell - nem nevetgélni, nem kacarászni, hanem a beledet is kiröhögni, mert az élet egy vicc. Az nyer, aki a legtöbbet nevet.