2014. február 5., szerda

Van az a kedvenc mesém...
A fülemüle. Minden feldolgozásban szeretem.
Mert a mondanivalója aranyat ér.
Ha ezt az egy dolgot jegyeznénk meg az életben - máris egy kiegyensúlyozottabb, boldogabb és egészségesebb élet részesei lehetnénk.
De nem...

A fülemüle lényege, hogy a császára saját birodalmáról szóló leírásokban szembesül azzal a ténnyel, hogy birodalma legszebb és legkülönlegesebb kincsei között tartják nyilván azt a fülemülét, amelyik a császári erdőben énekel. Betegesen kíváncsi lesz a fülemülére és annak énekére.
Hatalmas erőkkel keresteti, majd elfogja és kalitkába záratja.
Csak neki énekelhet és csak akkor, amikor úri kedve úgy látja jónak.
A madárkát naponta levegőzni viszik, de, hogy el ne repülhessen, selyemzsinort kötnek a lábára.
A rabságba belebetegszik.
Közben a császár új madarat kap.
Egy aranyból készült és drágakövekkel kirakott madarat. Ez mindenkinek jobban tetszik.
A fülemülét elengedik.
Közben esztendőre elromlik az aranymadár és a császár belebetegszik a fülemüle hiányába.
Haldoklik, amikor a kismadár magától eljön és énekelni kezd neki önszántából.
Minden este meglátogatja.
A császár meg felépül. És megtanulja egy életre, hogy szeretetünk tárgyát nem verhetjük rabláncra...
(Jogos kérdés, hogy ki-kit testesít meg a mesében?
A császárt - aki csak birtokolva képes szeretni? A fülemülét, aki csak félig rab, mert van ebben valami olyasmi is, hogy hagyja magát érzelmileg zsarolni és kiszipolyozni. Vagy mellékszerepek egyikét - például azét a kislányét, akinek van bátorsága elengedni a fülemülét. Esetleg azét az órásmesterét, aki az arany és drágakövekből készűlt fülemülét készíti?...)

S üzennék én ezzel mindenkinek, aki úgy érzi, láncokra verhet. Miközben meg nem. Mert ha akarom tűröm, ha meg nem, hát széttépem a láncokat, mint Sámson.
Nincs az a lánc, amely dühömnek ellenállna...

Az életben számtalanszor feltevődik a kérdés erről meg arról.
És szembesülnöd kell ismételten a már jól ismert ténnyel, hogy a dolgok nem vegytiszták.
Nem csupán fehérek meg feketék, jók meg rosszak.

Kegyesen hazudozunk egy jobb cél érdekében.
Kegyesen lopkodunk egy nemesebb jövő céljából.
Kegyesen tesszük egymás életét pokollá a szeretet mindent elfedő zászlaja alatt.
És amikor a gyermek, aki a világot tanulja élni és a szeretet Isteni szintekre emelni - tiszta tekintetén át megszűrjük a valóságot - bizony elszörnyülködünk...

Mert szeretni annyi mint érteni.
Érteni annyi mint ismerni.
Ismerni annyi mint elfogadni.
Elfogadni annyi mint elengedni.
Elengedni annyi mint szeretni.

És ez így mindegyszuszra egyben.
Semmi sem maradhat ki a sorból, mert akkor már nem is szeretet a szeretet, nem is értés az ismerés, elfogadás az elengedés és szeretet az egész.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése