Segítsééééég, fojtogatnak a szüleim...

Van Annának egy iskolástársa. Ügyes, aranyos, jólnevelt gyerek. Akkora lelkesedés van benne amikor meglátja Annát, hogy mosolyra fakaszt.
A játszótéren is gyakran játszanak együtt.
Nem zúznak.
Játékuk szelid és beszélgetéseken nyugvó.
Ülnek a hintán vagy a csúszda tetjén és átszűrik a világot csontfehér fogaikon.

Először nyáron tűnt fel az évzáró szerep alkalmával, hogy nem teljes a kép.
Nincs jelen.
Kérdezem a szerep végén, hogy mi történt, megbetegedett.
Mire a válasz - szégyelnivaló csendben:
- nem. Jehova Tanúi.
- ok, s akkor? - kérdezem, még mindig nem fogva a slusszpoént.
- hát ők nem szerepelhetnek...
Jó. Mondom. Sebaj. Majd csak túlteszi magát ezen a gyerek, mert mégsem akkora egetrengető esemény ez a szerep - de csak jó lett volna, ha legalább a saját kis versikéjét elmondhatta volna, mert egy kis taps mindenkinek jár, alapból.
Aztán jött az ősz, majd a hideg és közeledett a Karácsony.
Anna gondterhelten jön haza a suliból.
Kérdezem mi van fiam? Mi történt?
- Anya, te tudod, hogy M-hez nem jön az Angyal?
Akkor esik le, hogy igen, tudom, hiszen nekik nincs Karácsonyuk, ahogy más sátoros ünnepeket sem tartanak, ami a kis hangyaszaros életünkben a sok vesződség mellett annyi örömöt hoz.
A gyerekhez nem csak angyal nem jöhet.
Ő sem mehet el olyan helyekre, ahova a társai igen.
Legtöbbször ilyenkor a párhúzamos osztályban vagy az oviban szinez.
Van, hogy iskolába sem megy, ha az osztály előadáson vagy valami egyéb extraculliculáris tevékenységen vesz részt.
Ahogy ma is...
Készültek a farsangra. Próbáltak, öltöztek, együtt izgultak és közösen alakítottak valami feledhetetlen a könnyes szemű szülők előtt.
Kivéve M-et.
Ő ma sem jöhetett el.

Ezzel szemben elmehet a Királyságterembe minden héten kétszer, járhat házi tanításokra, osztogathat az úton irodalmat, azoknak akik két lépés után a kukába helyezik azt. Dönthet amellett, hogy döntése sincs. Nem bulizhat, nem ehet tortát a saját születésnapján, számára nem Karácsonykor születik a Kis Jézus, és nem is Húsvétkor van a feltámadás - Szent Miklós mendemonda, ahogy a Mikulás is, aki ajándékot hoz.
Értem én, értem...
Na de a gyerek???
...
Tudod, pár évvel ezelőtt, volt a templomi közösségünkben két kisiskoláskorú gyerek. Ikrek. Olyan rosszak voltak, mint az égedelem. Egy percet nem ültek veszteg. Szedték szét egymást. Ma már szép nagy fiúk. Ha rájuk nézek mindig nevetnem kell.
A hátuk mögött a nép csak így szólította őket:
a Janicsárok...
Mi is templombajárók vagyunk.
Nincs vasárnap mise nélkül, nincs nap imádság nélkül és nincs élet Isten nélkül.
Na de a gyerekeket nem erőltetjük.
Mindkettő részesül vallásos nevelésben. Egyik pont tőlem, mint pedagógustól, a szülői szerepemen túl.
És nem maradnak le semmiről.
Hacsak arról nem, hogy így nem fogják megutálni a szertartást, aminél szebb és csodálatosabb aligha van.
Ha majd eljön az ideje, hogy befogadóvá váljon és a mise ne az orrpiszkálást, a hajtépést, a székkaparászást, az óramutató bámulását, a mások csesztetését jelentse, akkor igen. Addig meg nem sok értelme van.
Sokkal inkább annak, hogy példát mutatok életemmel és hozzááállásommal.