Kutatási adatok támasztják alá, hogy már az anyaméhben elkezdődik ismerkedésünk saját testünkkel. Ezzel szemben a maszturbációt olyan hatalmas tabu ővezi, ami szinte áttörhetetlen. Nem véletlen, hiszen a szexualitásról is vagy harsányan, vagy rosszul, vagy helytelenül ejtünk szót.

Soha nem felejtem el azt, amikor a gyermekek a gyermek születésének tényén túl rákérdeztek őszinte rácsodálkozással, hogy a melegek mégis hogyan szeretik egymást. És ha ez létezik, van - márpedig látták - ők is szerethetnek azonos neműt, ha úri kedvük úgy tartja?
Majdnem elállt a lélegzetem.
A lányomat még hagyjám - könnyebben le tudtam volna hírtelen nyelni ebben a helyzetben, na de, hogy a fiam, a tökéletes, a Férfi - egy másik férfi oldalán keressen vigasztalást és szerelmet - na azt nem. Kirázott a hideg.
Aztán szépen félretéve az irtózatomat körülszaglásztam a lelkemmel a témát.
Írtam is erről valamikor nem kevés sikerrel - rendesen végig is olvastátok és megtanácskoztátok a témát saját lelketekkel és társatokkal - ami a hozzám jutott visszajelzések alapján kiderűlt.

Annyira korán megértem az életre - hogy állandóan pörgő életemből kiesett a maszturbáció kényszerével való harc. Erre jöttem rá, amikor még egyetemista éveim alatt egyszer megvitattuk a témát egy Lux Elvira előadást követően.
Amikor sokkal késöbben óvodás korú gyermekek kényszeres maszturbálásával szembesültem meglepett. Előítélettel tettem fel magamban a kérdést - na de hol van a szülő, hogy a gyermeknek el kell jutnia a magány eme szintjére? Ahol sokkal kézenfekvőbb önmagától örömet kapni, semmint a körülötte élőktől kérni. Magányosnak, kétségbeesettnek, elveszettnek láttam az ilyen gyermeket.
Mígnem, gyermekeim nem lettek.
Akik túlcsordultan tele vannak egészséges és kirobbanó szexuális erőkkel, vágyakkal, jelenlétekkel. Korán estek szerelembe - korán fedezték fel saját testüket és jutottak el ahhoz a helyhez, ahol állandó tabukba ütközünk a társadalom részéről.
Nehéz így eljutni az egészséges és kiegyensúlyozott szexualitáshoz.
Mert az út önmagunkon át vezet. Mint egy zavaros vízben történő sötét esti kompozás, ami egyetlen út az ígéret földjéhez.Hiszen hogyan is szerezhetnék örömet valakinek, amikor fogalmam sincs arról, hogy mi az öröm. Amikor képtelen vagyok örülni és hagyni valakit, hogy örömet szerezzen nekem. Amikor lépten nyomon csomókba ütközöm, falakba és hangokba - a helytelen felettes én hagjaiba - amik azt zakatolják, hogy a halálos bűnök ingoványos talajára léptem?

Nem tudom más szülő - hogyan reagálja le amikor gyermeke egészséges szexualitásával, fejlődésével, kibontakozásával szembesül.
Ahogy azt sem, hogy lehet-e betegen egészéges szerepeket eljátszani.
Még mindig ott tartunk, hogy nem illik dolgokról beszélni.
És rendszerint azokról a dolgokról nem, amik kérdést jelentenek a legtöbb ember számára.
Rendszerint elhessentjük ezeket - nem veszünk tudomást róluk, homokba dugjuk a fejünket, továbbosonunk - csak foglalkozni ne kelljen vele.
Kíváncsi lennék ki mit tett amikor diszkréten felfedezte, hogy gyermeke elkezdte a saját testének a felfedezését.
Normális és természetes folyamat (kellene legyen) - nem?
Akkor meg miért nem az?
Honnan és merre ez a sok fal, tabu, lelki bilincs?
Miért nem képes tolerálni a társadalom, hogy egészségesen szeressünk és szeretve legyünk?
Miért éri meg generációról generációra kitermelni egy újabb beteg nemzedéket?
Akik titkok közepette megrekednek a szexualitás gyermeki szintjein - és úgy élik le saját boldogtalan életüket, megmérgezve megmételyezett társukét is?

A szakemberi tanács több mint követhető:
- nem szidni, nem megbélyegezni, nem szorongást kelteni
- beszélni róla, magyarázni, figyelmet elterelni, több időt foglalkozni a magáramaradt gyerekkel
- jelen lenni és elérhetővé válni - hogy a gyermek fel tudja tenni a kérdéseit.
Mert ebben az életkorban indul el a mérgezés.
A szülői hozzáállással.
Anyám, apám kiakadt, rosszul lett, elsápadt, elájult - tehát valami förtelmes lehet szeretni magam és örülni önnön szexualitásomnak.
És itt is ragad le minden.
Ezen a szinten.
Dehát anya - ez nagyon jól esik nekem...
Akkor is tilos. Ilyen normális gyermek nem tesz!...
Ezért van, hogy az élhető élethez mindig kell egy nagy adag nem-normalitás.
A normális emberek ugyanis még szeretni sem képesek...
És mit ad Isten elsősorban önmagukat nem.