Azt hiszem nem féltek jobban semmit és nem is értékelek jobban semmit annál, hogy a gyermekeim élettel töltik meg napjainkat.
Nem kevés a vesződség a gyermekekkel, de ha az ember képes a napi bosszúságokon túllendülni és megkeresni a dologban a kegyelmet - hírtelen csodává válik az addig megszokott, mindennapi történet. A mi fogalma. A család mélylényege.
Az a pár év, amit együtt tölthetünk - tanulva a szeretetteljes pillanatokból és okulva a kibogozhatatlan konfliktusokból.

Van a fiamnak egy kedves cigány barija.
Mindigis örültem ennek a kapcsolatnak.
Volt, hogy hülyeséggel jött haza Balázs - de igyekeztem bíztatni, hogy ne hagyja magát tanítani és vezetni, ő legyen az, aki irányítja a kapcsolatot.
Gondolom működhetett, mert a szülők és nagyszülők roppant hálásak voltak ezért a barátságért.
Mivel egykorúak - gyakran elgondolkodtam az iskolába való beírattatás közeledtével - hogy pár év múlva ha ez a két gyerek barát lesz, nem biztos, hogy ennyire fogok örülni neki... A kamaszkorral elkezdődik a szülőnek való teljes hátatfordítás, a referenciapontok keresése a barátokban - és egy ilyen baráttal nem föltétlenül garantált a siker.
Mindig mindenhol elmondom, ahol megkérdezik - az a gyerek, aki keményen sportol vagy valamilyen önképzőkör tagja - nem csúszik el. Programja van állandóan, célja és tervei vannak, barátiköre van, azonos érdeklődési körrel - tehát immunisakká válnak a visszafordíthatatlan következményekkel szemben.
A mi életünkben is akkor kezdődött el a hejehujavigalom, amikor nem kellett többet napi két edzésen részt venni. Lett egy rakás addig ismeretlen szabadidő, energia - és természetesen ötletek.

Na de a kicsibari nem marad.
Édesanyja, aki 17 évesen életet adott neki, annyira megijedt az anyaság börtönszerű rutinjától, hogy a gyermek pár hónapos korában meglépett. Fogalmuk sem volt, hogy meddig szaladt. Utólag fény derűlt rá, az anyaországig.
Közben meg keserves évek következtek. Apuka nevelte a kicsit a szülei segítségével. Szépen, becsülettel, mígnem a gyerek öt éves nem lett.
Az apuka még ekkor is csak 24.
Akkor az anya egyszer csak előbújt és kijelentette, hogy a gyermekért jött.
Lett ember - idősebb és módosabb.
Lett megélhetés, egy élet és biztonság.
Visszajött hát.
Bevallom őszintén végig az apával és a családdal tartottam.
Közben ezerrel folytak a tárgyalások.
Mígnem két napja mondják, az édesanya nyert. Viszi a gyereket - valamikor.
A fiam helyenként vigasztalhatatlanúl szomorú. Mert a bari még itt van, de már érezhető a visszafordíthatatlan búcsú szele.
Fogalmam sincs mit munkál meg az élet az apa és annak szülei lelkében.
Hogyan dolgozzák fel egy életidő alatt, hogy a legdrágábbat egyszer csak bűntetlenül fogják és elviszik.
Olyan ez mint a halál ténye.
Tudom, hogy jobb helyre megy, boldog lesz, csak nekem lesz rossz - na de akkor is...

Magam előtt látom a döntés lefolyását.
A két szemben álló fél: a cigánytelepen gyermekét nevelő apa. És az időközben mindennel megáldott anya...
De hol van az-az öt év, amikor ez a gyerek beteg volt, rémeket látott, mesét akart, szeretetet követelt, odafigyelést igényelt, és közben kapta a mindennapi gondoskodást - csúrban-cseppben.

Nehéz elfogadnom az igazságtalanságot.
Nem is akarok többet gondolkodni ezzel.
Kérdi a fiam átlátszó kék szemekkel:
- anyuka. szerinted neki most már jobb lesz?
 - szeretném szivem, nagyon szeretném...
- jobb lesz anyuka. így már nem csak egy cigány, hanem válogatott cigánylegény lehet...
És így legyen!