2014. február 18., kedd

A teraszunk csodálatos fekvésű. Mindkét széléről az erdőkre látni, amik keretezik páratlan szépségű városunkat.
Késő esti órában - ha télidő van - a tájnak hangja kel. A szánkózók, zsákozok és fenekészők élvezete mindent visz.
Nyáron csend van. De ennek a csendnek feledhetetlen az illata - akár a Terra Sicolorumnak. Mert a fák mindig illataikon keresztül üzennek.
Ahogy azon járművek fényei is amik fel-felvillanak az érinthető sötétben - csak sejtetve, hogy mi minden történik lépre futott tulajdonosaikkal. Kurvát visznek, üres zsákot hoznak. Közben meg egy világ omlik össze minden másodpercben.

Mindigis foglalkoztatott az utcán strichelők kliensköre.
Melyik az a réteg, amelyik felcsíp egy-egy ilyen torzszülöttet és fel/letornázza magát arra a szintre, hogy képes legyen begerjedni tőle?
A mai világban amikor annyi a jóindulatú nő, hogy gáta(ka)t lehet dugni velük?
Nem tudom ha valaha láttad, megnézted, megfigyelted, szemügyre vetted ezeket a lányokat, asszonyokat. Mert én igen. Kutatom bennük a szépet, a bájt, a nőiességet, a kecsességet, mindazt, ami egy férfit beindíthatna, de nem találom.
Lehet, hogy rossz helyen kutatok.
Nem jó szememmel nézem.
Farok kellene, hogy megértsem amit nem érthetek anélkül.

Van egy édes kis purdé a játszótéren.
Egyik kedvencem, mert roppant élelmes.
Mint minden purdéhoz, ehhez is tartozik egy nő, akit édesanyámnak hív.
Anyuka strichel az Újúton. Hogy-hogy nem, csak mehet neki, mert eltart belőle egy egész családot.
A stupor most jön:
hozzávetőlegesen harmincöt kilógramm - mondom én, nem kevés irigykedéssel a hangomban.
Fekete agyonpigmentezett, törött haj - aminek válközépnél szakadozva, tépedezve hirtelen vége lesz - ha nem hiszed járj utána módra.
Ruhái piszkosak és divatjamúltak.
Letűnt, nyolcvanas évek gyári kurváira emlékeztetnek, akik ezekben szereztek örömöt, céllal a mesternek egy kis juttatás reményében.
Harisnyái - itt-ott a kliensek kedvétől és hangulatától függően - lyukacsosak.
Cipői elnyűttek, magas sarkúak és fordulnak ki a lábából.
Instant részeg.
Valósággal imbolyog a lejárt sarkú cipői mindegyikén.
Orra akár a karvalyé. Éles és hegyes.
Szemei disznószemek. Mélyen ülnek és aprók - vágásuk román felmenőkre utal.
Mellei befele nőttek.
Feneke eleve nincs.
Ahogy dereka sem, hiszen az a gömbölyded formák tartozéka.

Nézem.
Hunyorítok, tágítom a tekintetem, lehúnyom egyik szemem, majd a másikat csukom le és előbbit nyitom ki. Utánaszagolok, hátha hormon szinten működik a dolog - de semmi. Pedig megérzem én az ilyesmit kilóméterekről.
És gondolkodom. Kattogok ezerrel. Milyennek kellene lennem, születnem, vedlenem, hogy ez a nő vágyakat korbácsoljon bennem?

Közben a fények estéről-estére kigyulladnak az erdő alatt.
Életük tiszavirág lélegzetű.
Pár perc a mámornak tengerében és folytatódik minden ott ahol abbamaradt.
Csak én vagyok állandó. Az örökös rácsodálkozásommal - ami addig csak nem nyugszik, amíg ezt a nőt és klienseit el nem csípem egy szóra.
Mert tudni akarom - mitől döglik a légy.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése