A sport és a nagyszülők két külön fogalom. Teljesen függetlenül attól, hogy az adott nagyszülő esetleg fénykorában egy igéretes és sikeres sportoló volt és esetleg még edzett is unókájához hasonló életkorú gyerekeket évek hosszú során át.
Mert az unóka az unóka.
Unókának lenni, kissé több, mint gyermeknek.
Olyan mint egy második esély.
Mintha a Jóisteni humorérzék játszadozna az emberrel és azt mondaná:
- na jó na...
Nézd, volt egy esélyed, élesben és te elszúrtad.
Tudom, hogy megbántad azóta ezerszer, mint a kutya, amelyik kilencet kölyöközött.
Ezért aztán tudod mit?
Együttérzésem jeléűl adok neked egy második esélyt.
Nem forgathatjuk vissza az időt, de bocsánatot kérhetsz a gyermekedtől azzal, hogy sokkal megértőbb, figyelmesebb, odaadóbb és szeretőbb nagyszülő leszel, mint amilyen szülő voltál...
És ezt van aki megérti.
Sőt, nem csak megérti, hanem felül is írja.
És boldogan, békésen hal meg - hiszen megbocsátottak és megbocsátott...

Itt van az én édesanyám.
Három gyereke közül három sportolt komolyan.
Volt, hogy egyszerre több sportágban is jeleskedve.
Mert akkoriban ezért nem kellett fizetni.
Örültek a gyerekeknek.
Felkarolták és ha erőt, fantáziát, netán tehetséget és szorgalmat láttak benne, egy szikrányit is - hát mindent megtettek annak érdekében, hogy komoly esélyei legyenek egy jobb életre.
És hát a szülők nem autóval hordozgattak edzésekre.
Mindenki pontosan tudta, hogy hova és mikor kell mennie.
Nem volt lógás, nyávogás, mellébeszélés.
Pedig sokszor nem szép szóval és könyörgéssel neveltek. Hanem bűntetéssel, veréssel, szivatással. Minden sportágban azzal vertek, ami kéznél volt. Például a koriban az élvédővel. És kész. Ezen senki nem akadt fent. Igyekezett legközelebb nem úgy viselkedni, hogy kikapja a laskaadagját.
Nem jelentgettünk, nem panaszkodtunk - a szülők elől elrejtettük gondosan a verés esetleges nyomait.
De ez mind nem rettentetett el a sporttól.
Hanem lojalisabbá tett.
Imádtunk ott lenni.
A csoporthoz tartozni.
Bizonyítani.
Letenni az asztalra.
És büszkévé tenni az amúgy igenis következetes és igazságos edzőket.

A múlt héten, hogy tanítottam délután - a gyermekeket édesanyám ügyelte fel az edzésen.
Mondtam az elején - neki 3 gyermekéből 3 sportolt 9 félét.
De nagyszülőként nem bírkozott meg a feladattal.
Este sírva és szemrehányóan hív:
- mind a hárman sírva jöttünk az edzésről. Agyonfárasztották és hajtották őket, leizzadtak a minusz fokos hidegben, a gyermeket agyonvágta a sisakja és meg is bűntették őket nemtomhány guggolással... - mondta el egy szúszra...
Na most akkor.
Ugyebár második esély, meg helyrehozni, meg miegymás...
De ő folytatta - arra is emlékszem, hogy amikor a testvéreid első mérkőzésén vettem részt, a nyakukat véresre vágta a kimonó, hogy én sírva néztem végig a harcot...
- és amikor te reggel hatra mentél edzésre és délután ismét - a galuska estig volt a torkomban... - pont, mint most...
Hát ez ilyen kéremszépen...
Nem könnyű.
De a komoly eredményekhez erőbedobás és önfeláldozás is szükségeltetik. Egészen addig a pontig, amíg az egész át nem változik szükségletté és életmóddá. Hogy egyszer csak rájössz - enélkül nem lenne teljes az életed...
És ezért a pillanatért - megéri.