2014. február 16., vasárnap

A mesékben mindig serdülő, vagy alig nagykorosodott - és teljesen természetesen mindig fiúk indulnak el szerencsét próbálni. Rengeteg mesét átböngészve alig találni elvétve egy-két olyan mesét, ahol lány indul el szerencsét próbálni vagy megváltani a világot. Kapásból is csak egy jut eszembe. Amelyben a királyfit két gonosz szándékú óriáslány rabolja el - és annak a megmentésére indul el a fiatal, szegény, kiamagaslóan bátor lány. Okosságával és bátorságával sikeresen kiszabadítja az elrabolt és barlangban fogva tartott, bűbájnak alávetett királyfit - aki hazatérve elveszi őt feleségül.

Lehet, hogy a jelenlegi helyzet fényében igazi hiánypótlás lenne világotmegváltani akaró lányaink számára néhány olyan mese, amivel ők is azonosulhatnának.
Mert valljuk be szépen és őszintén - ma már nem toronyból földig érő aranyhajjal várjuk a megmentő királyfikat.
Sokkal jellemzőbb a megmentem magamat című mozgalom - talán éppen tettrekész királyfik hiányában.
Megvívunk a pártalan erejű vitézzel, aki megölte a király fiait és emiatt gyászposztóba borúlt az egész királyság, kiállunk a sárkány ellen és visszaverjük az ellenséget ha kell - összefogással.
A realitás talaján kevés mese szól már fehér lóról, nem beszélve annak fiáról...

Jó iránynak bizonyulhat a helyes kérdéseltevés:
1. eltűntek volna a királyfik, valamire való szegénylegények vagy válogatott cigánylegények?
2. hamarabb értjük meg és reagálunk a segélykiálltásra - ezáltal megmentve országunkat?
3. megmenthetetlenné avanzsáltuk önmagunkat?
Ergo kereslet hián a kínálat is eltünedezik lassan.

Ha mesét választhatnék - mesém a következő lenne:
hátat fordítva a hagyományoknak - egyszer csak a már megmentett királylány - függetlenül attól, hogy látszólag mindene megvan a boldogsághoz - benőtt fejelággyal indulna el világot próbálni.
Mert egyszer csak felismerjük döntéseink sorozatos kudarcát, a gyermekeink felnőttéválásank tényét és a párkapcsolatunk vontatottságát.
És akkor, ott, abban a pillanatban kell batyut csomagolni.
Nem hezitálni, nem mérlegelni - hanem belevágni a kalandba.
Mert a meleg szaron való üldögélés sok jót nem hozhat.
Főként házhoz nem.
Mert ki mondta, hogy a változás kora belesimulás a hanyatlásba?
Miért ne lehetne az új kalandokkal teli élet maga, amely ezúttal, tapasztalattal felvértezve közelebb járhatna az igazsághoz, mint eddig bármikor?

Mindig amikor régebben mondogattam, hogy negyvenes éveimre célom okosabbnak, gyönyörűbbnek és őszintébbnek lenni mint valaha - mindenki megmosolygott.
Mert a köztudatban megszokott(abb) és elfogadott(abb) állapot - az önátadás a hanyatlásnak.
Miért kellene ennek így lennie?
Miért ne indulhatna útnak egy a gyermekeit becsülettel és tisztelettel felnevelő hölgy - élete legnagyobb kalandjának.
Tévedés ne essék - most az egyszer nem a szexualitás paramtéreiben gondolkodom.

Az önismeret egy élethosszig tartó kaland és mint olyan folyamat is.
Nem zárul le húszas-harmincas éveinkkel. Jól vagy deklaráltan rosszul sikerült házasságaink tényével - és a nekünk hátat fordító gyermekeink sikeres élete felett érzett elégtétellel.
Egy újabb esély a szárnyalásra.
Valamin, vagy valaminek a felén már túl vagyunk.
Illene vonalat húzni.
Összegezni.
Levonni következtetéseket és kitűzni újabb célokat.
Nem megállni és hagyni elmenni magunk mellett mindent, hanem adekvát(abb) célok után nyúlni (mint eddig bármikor).
A most már tudom ki vagyok, hova tartok és pontosan mire van szükségem a haladáshoz - megvilágosodott és vissza nem térő állapotában.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése