A legnagyobb probléma az elvárásokkal van. Önmagunk és a másik fele. Hozzuk, kapjuk, belénknevelik és mi továbbadjuk. És minden egyes kapcsolatnak - legyen ember-ember közötti - interpszichés, vagy önmagamtól-önmagamig - intrapszichés, vagy éppen Isten és ember közötti - ez a legnagyobb megrontója.
Elvárom magamtól, hogy ilyen meg ilyen legyek, ezt érjem el, ide jussak el ennyi és ennyi idő múlva, ez legyen belőlem ilyen és amolyan körülmények között. Ha a valóság nem üti a lécet, minden omlik. Mert eleve elcseszett a szerkezet. Esélyt sem adunk magunknak arra, hogy megismerjük önmagunkat, számba vegyük mindazt, amit kaptunk és amire képesek vagyunk. Egyszer azzal indítunk, hogy felállítjuk a lécet. Nem érem? Akkor bukom.
Nem építek újra, nem szerzek be új léceket, hanem omlok. Mindenestől.

Ott vannak a kapcsolatok.
Kész minta alapján mászunk bele.
Most mond meg nekem őszintén milyen közmondás az, hogy madarat tolláról, embert barátjáról? Eleve nem adok esélyt úgy magamnak, mint a másik embernek. Felszerelem a szűrőberendezésemet és rombolok. Nem felelhet meg a másik a standardnak, amikor én magam sem állítottam fel önmagamnak egy reális és követhető standardot.
Egyáltalán - ki az aki a mai önismeretet harsogó világban készen áll arra, hogy feltegye őszintén a megfelelő kérdéseket:
- ki vagyok én?
- hova igyekszem?
- miért igyekszem egyáltalán?
- kinek avagy kiknek az oldalán teszem?
- milyen deklarált célokkal?
- milyen képességekkel?
- mik vannak még a tarsolyomban?
- hova szeretnék eljutni?
Nehéz kérdések.
Ha már legalább kettőre van válaszod - de nem csalhatsz! - jó úton haladsz.
Ha egyre sem, na akkor is.
Mert ki vagyok én, hogy megmondjam neked, hogy mi a te utad?
És mitől rossz avagy jó?
A te utadhoz, egyedül neked van kulcsod.
Fogalmam sincs, hogy mitől haladhatsz, vagy stagnálhatsz.
A te cipőd   egyedül téged szorít...

Itt vagyok 33 évesen.
A múltkor mondták a csajok, hogy már nem vagyok 33. 35-t töltök.
Hűjjjj bazdmeg - mondom én leragadtam 33-nál.
Eleve megállt az idő. Fogalmam sem volt róla, hogy tényleg az idén 35 leszek.
Mert az én lécem szerint 35 évesen már a csillagos ég kellett volna legyen minimum a határ szakmailag, emberileg, karrier szempontjából, kapcsolatilag, mitommiileg. Amikből eleve semmit de semmit nem sikerült megvalósítanom. Nem azért, mert nem lettem volna képes rá, vagy nem voltak meg hozzá a megfelelő képességeim, vagy nem álltak utamon a megfelelő ajánlatkövek - hanem mert egyszerűen leszartam. Másfele vezetett az útam és én felismertem ezt. Innen már nirvána van. A leszarom szent állapota. Ami belefér jöhet, a többi vesszen. Nem minden magnak a földben a helye, van amit a madaraknak kell elvinniük, van ami ki kell száradjon és egy - több százból egy - szárba kell szökkenjen. Pont akkor és úgy, amikor eljön az ideje.
A helyzet humora - hogy egyáltalán nem biztos, hogy eljön valamikoris emberöltőben számolva az ideje.
Van ami van alapon nekiláttam hát végre élni.

Igaz, hogy most megint keresek.
Keresem a lécemet.
És egyelőre elég ideges vagyok, mert képes vagyok azt hinni, hogy elvitted te, vagy te, vagy éppen ő. Figyeled? Nem magamban, hanem másban, benned keresem a hibást. KI A HIBÁS???? Jó öreg magyar módra.
Nem - MI A MEGOLDÁS?
Hanem - KI A HIBÁS?
Kit öljünk meg, kövezzünk meg, zuzzunk halálra - hogy nekünk ideig óráig kicsit jobb legyen?

Harcot indítok.
Önmagam meghódítása érdekében.
Hogy ne fájon ami nincs.
Ne öldököljön aminek lennie kell(ene).
Hanem örülni tudjak annak ami van.
Köszönöm. Így, most, ennyit, ekkor, s kész.