2014. január 5., vasárnap

Mostanában a gyermek gyakran feszegeti a reinkarnáció dogmáit. Olyan kérdéseket tesz fel, hogy csak hümmögni tudok.
Anyuka - kezdi a leánka, kibújást nem tűrő hangnemben - szerinted az Isten véletlenszerűen választ a gyermekek mellé anyát és az anya mellé gyermekeket?
Bumm
Kicsi Anna - kezdem a kibújást - anya csak annyit tud, hogy nincsenek véletlenek, Isteni kegyelem annál inkább...
Szerinted, mi hogyan kerültünk hozzád? Pont hozzád?
Nem tudom kicsim. Így kellett ennek lennie. Tanulnivalónk van egymástól.
Ez tetszik neki.
Igen, igen, mert te folyton megmondod, hogy mi jó és mi rossz...de Te anya, Te mit tanulsz tőlünk?
- shogyhateazttudnád...hogy mi mindent...de még időre van szükség a megértéshez.
Vagy nem is?
Balázs kapva az alkalmon, szintén megüli a kancát:
anyuka - szerinted létezik újjászületés?!!!
Khmmm ... nos, sokat olvastam róla. (de az egy másik élet volt - sütöm el magamban a poént)
és, vannak akik úgy gondolják, hogy igenis létezik.
Nem anya. Te hogyan gondolod? Létezik vagy nem? A hlálunk után újjászületünk? És ha igen, mennyi időre rá? Te például mi voltál anyuka előző éltedben? És mi ismertük egymást? Akkor is együtt voltunk anya?...

Na.
Adják a gyerekek a keresztény embernek a leckéket.
Annak, aki református családba született, katolikus anyával. Egyszer csak, a nagy út keresése közepette ráébredt, hogy a győkerei, a lelkében bent - a katolikus anyaszentegyház fele huzzák. De ekkor már túl volt több egyazon életben bekövetkezett újjászületésen.
Felnőttként lett katolikus - egyetemes :) - majd reinkarnálódott a kispolgári élet kellős közepébe, mert nem a véletlen, hanem a Teremtő Isten megmutatta (nem úgy döntött, hanem megmutatott néhány alternatívát !!!!), hogy feladata van. Létének célja van.

Ugyebár a szülő nem azzal nevel, amit mond, hanem amit tesz, hisz, megél.
Létezik, hogy ezek a gyerekek érzik a bennem mocorgó és feszengő csírákat?
Hogy az utolsó kis molekulámmal hiszem az Istent, és mi több, nem gondolom, hogy neki hátat fordítva, bedobva a durcit megérné élni. Továbbá, hiszek a csodákban. Mi több, én magam is benne élek. Létem, életem, lényem, családom, hibáim és erényeim mind mind csodák - külön-külön és a maguk teljes egészében. De hiányosak a képek bennem az életről, halálról, tisztítótűzről, örökéletről.
Mert - azok...
Elfelejtettem.
Vannak bennem néha flashbackek - de közel sem teljes kép.
Van, hogy úgy gondolom, hogy egy lövés van - aztán megtapasztalva az Isten szeretetét, az van bennem, hogy korlátlan hibavétési lehetőség adott - egy bizonyos pontig. Szándékosan nem beszélek időkorlátról...
Van úgy, hogy afele hajlok, az élet a purgatórium maga. Főként, amikor olyan emberekkel találkozom, akik valósággal vonszolják magukat a megoldhatatlan problémák sivatagán, ahol én csak egy száraz kis teveszar vagyok a túlélésük harcában.
Aztán, van, hogy emberként tékozolnék bele a világba - csalnék, lopnék, hazudnék, kurvulnék - s akkor még abban a szekundumban felismerem, hogy az út, amelyet nekem követnem kell, amarra van.

Vajon merjem-e elmondani a tiszta szemű, nálam ezerszer többet tudó, angyalokat és csodákat látó gyermekeknek azt, ami bennem van?
Vagy csak egyszerűen hagyjam a szavakat.
Kérjem meg őket, hogy feküdjenek a lelkemre és ha elég csendben lesznek, na az majd válaszol.
Mert, hogy olyan kérdésekre is vannak válaszai (emlékei) amikre én még/már roppant kevés vagyok...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése