2014. január 9., csütörtök

Ma két mesém van - és nem lelkiismeretfurdalásból, amiért a tegnapi elmaradt, hanem csak úgy.
A gyerekek is kettőt kaptak, így tisztességes.

1. Van bennem az állandó érzés, amely hol igen erős, hol meg gyengülni látszik, de ennek ellenére konstans, hogy nem vagyok a helyemen. Nem a szerepeimben érzem magam kierekesztettnek, hanem bizonyos helyszíneken érzem úgy, hogy talán az élet egy másik színpadán sokkal többet tudnék kihozni magamból a körülötem élők örömére, valamint saját épülésem érdekében.
És akkor hozza az élet az igazolást.
Ismertem egy nagyszerű lányt.
Mint egy igazi hableány a mélyből emelkedett fel, hogy a szárazföldön élők életét élhesse.
Valószínű a szülei erőszakoskodtak, hogy továbbtanuljon, hisz ők igen módosak - újgazdagok - de iskolázatlanok voltak mindketten. Így hát feltették magukban, hogy lesz, ami lesz, mindkét gyerekükből embert faragnak. Mindenáron. És itt a mese kulcsa. Mert az ár nem lett más, mint a lányuk egészségügyi állapotának folymatos romlása. Amióta az eszét tudta és tudta... állandóan szakembert fizettek neki, hogy tartsa benne a lelket.
Mennyi minden van benne ebben az egy magyar mondatban...
Tartsa benne a lelket...
Ha ebbe az ember lánya vagy történetes fia mélyebben belegondol, hát megvan a válasz minden egyes felmerűlt múlt, jelen vagy jövőbeli problémára.
Mert a lány nem érezte jól magát  - csak és kizárólag a habokban.
Nem szerette amit tanult.
Nem tanulni nem szeretet, hanem amit tanult azt nem szerette.
És szenvedett.
Kutyamód szenvedett. Csendben és hangtalanúl.
Aztán vége lett a gondtalan - számára gondokkal terhelt egyetemi éveknek és a házasság örömeibe vetette magát.
Látszólag a herceg pótolta az elveszített énekét.
Ha szólni akart, hát szólt helyette, ha énekelni kellett, ő volt az aki túlmuzsikálta a benne lakó fájdalmakat.
Egészen addig, amíg egy napon fel nem hívott, hogy az öngyilkosság szélén áll. Már nem stabilan, csak düllöng, s akkor kérdi tőlem - valamiért - hogy most mi is legyen.
Mondom drága, én nem kezelhetlek téged, de tudok olyant, nálam sokszor jobbakat, akik mind igen.
És akkor megnéztünk együtt néhány szakembert.
Egészen addig, amíg valaki fel nem tette számára az egyetlen üdvözítő kérdést, amit addig soha senki nem tett fel helyesen.
És erre megjött a hangja.
Már nem volt a régi - hiszen emlékei sem voltak arról - de erős volt, biztos és szilárd talajon álló.
Elkezdte megkeresni, hogy ki is az a hableány, aki szárazföldi hercegnővé vedlett majd anyává avanzsált. Mi a helyzet az egyetemi évekkel, hova lehet tenni azokat és mi lenne az ő igazi helye és ebben a kontextusban szerepe az új életében, amit attól a pillanattól kezd el datálni.
Csodálatos szakember lett belőle.
Boldog, fejlődőképes, vidám, sikerekben gazdag - akiben nem kellett többé soha tartani a lelket, hanem ő fűzte csokorra sorra a másokét.


2. Amikor én egyetemista lettem - nem egyből na, hanem a másodikon - valamiért azt hittem, hogy valamiféle többlettel rendelkezem. Minta Évaként fogyasztottam volna a Tudás fájának a gyümölcséből és hírtelen megvilágosodtam volna.
Lakott azon a helyen, ahol az egyetemre vezetett az utam egy anya, három gyerekkel.
Az apa állandóan külföldön tartozkodott a megélhetés érdekében és szegény anya borzalmasan sokat kínlódott a három különböző korú gyerekkel.
Addig fajúltak a dolgok, hogy verni kezdte őket.
Brutálisan bántalmazni.
Volt, hogy a gyermekek egyikének keze, lába volt eltörve, arca feldagadva.
Mindig volt valami fedősztori.
Hogy edzés, meg elesés, meg véletlen - de érződött, hogy a dolognak köze van az anyához.
Akkor és ott úgy éreztem, hogy nekem ezt meg kell oldanom.
Én vagyok az aki majd pontott tesz a dolgokra és megvédelmezi a gyermekeket a szörnyeteg anyától.
És akkor volt egy álmom.
Nevezhetjük revelációnak.
Amikor önmagamat láttam ennek az elkeseredett és tanácstalan, hol fáradt nőnek a helyében.
Imádtam a gyermekeimet, lelkiismeretfurdalásom volt a bántalmazások miatt és nem tudtam mitévő legyek, hova fordulhatnék bűntetlenül segítségért.
Na akkor, aznap éjjel ismertem fel első ízben velőkig hatoló módon, hogy vannak dolgok, amiben nem lehet és szabad elhamarkodottan dönteni.
Nem sokra rá döntött helyettem Isten.
Az apát leépítették. Hazaköltözött. És együtt, közösen nevelték fel a gyermekeket. Szerényebben, szegényebben, de közösen...

Ma hasonló helyzetbe sodródtam.
Azóta kismilliószor, de a mai fölöttéb elgondolkodtatott.
Mama neveli a két óvodáskorú gyereket.
Anya a világ egyik szegletében, külföldön, apa a másik szegletében, szintén jó messze.
Mama beteg. Nagyon beteg.
A baj az, hogy most már a két árván maradt gyerek is.
Üti, megfélemlíti, alázza, szégyeníti, fenyegeti, csúfolja őket.
A gyerekek ugyanezt teszik egymással és társaikkal.
Mindenki jó alaposan vonogatja a vállait.
Nyilván ezredszerre merűlt fel bennem, hogy telefonáljak-e a kolleganőknek, vagy sem.
Institucionalizálni kell az ilyen helyzetben élő gyerekeket, vagy nem?
Mi jobb nekik?
Melyik az az út, amelyik kisebb hegekkel fogja átvezeti őket a földi poklokon?
És nem tudom.
Még nem álmodtam semmit.
Ugyanis emberfeletti döntések ezek.
Jó lenne egy kicsit erősebb civil háló - ami segítséget tudna nyújtani az elmenekült szülőknek, a magukra maradt nagyszülőknek és a riadt, beteg gyermekeknek.
És nem egyetlen döntés, amely kerékbetörhet egyszerre több jövőt.
Jó lenne...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése