Lassan tíz éve fogyatékkal élőkért és élőkkel dolgozom. Szinte csak és kizárólag - leszámítva az érdekükben írt pályázati munkákat illetve a gondozóikkal folytatott munkát, ami szintén életük szerves része.
Soha nem felejtem el azt a pályaválasztási tanácsadás órát, amin le kellett írnunk kis cetlikre, hogy milyen célcsoporttal nem szeretnénk vagy tudnánk foglalkozni, hiszen úgy érezzük meghaladja erőnket.
Most már biztosan kitaláltad mi volt a cetlimen...
Három kulcsszó: fogyatékkal élők, melegek és abortáló lányok, anyák, nők...

A homoszexualítással még mindig hadilábon állok. Nem az elfogadással vagy nyitással van bajom - hanem az összeférhetetlenséggel amit a vallási meggyőződésem okoz bennem.
Mert ugyebár Isten a Szeretet maga.
Akkor tovább nem is folytatnám a gondolatot.
Mert anyaként ha a fiam kijelentené, hogy jobban vonzódik a neméhez, mint a női nem egyedeihez - hát nem örülnék - de eszembe sem jutna kitagadni, elutasítani vagy nem szeretni őt.
Sőt - harcolnék az érdekeiért, támogatnám, megvédeném és elfogadnám.
Akárhogy is van fiam - áldásom rád...
Unóka meg házasság meg szomszádok, meg a kollegák és barátok - lárifári.
Ki nem szarja le amikor a fiam boldogsága a tét?
Unóka lesz, ha lennie kell - de a fiam boldogsága mindenek felett áll. Egyház felett is. Mert Isten és még egyszer mondom, jó hangosan - a Szeretet Istene. És ha igen, akkor feltétel nélkül szeret.
Nem buzizik, nem ejnyebejnyézik, hanem szeret.
Legalábbis ezt Ő mondta így nekem.

A második probléma szintén galuska.
Voltam, láttam, nem nyertem.
A világ és benne az emberi élet nem csupán fehér meg fekete.
Árnyalatok vannak.
És zömében csak olyan nők, akik nem jókedvűkben abortálnak csak úgy egyet.
Csak és kizárólag szenvedő asszonyokkal találkoztam, akiknek egyszer csak kialudt a szemükben a fény.
Meghaltak bent.
Nem gyilkoltak, hanem elhúnytak.
Kialudt bennük a fény.
Ha gyermekem lenne bármelyik is közülük az utolsó amit elkövetnék az ítélet kimondása lenne a fejük felett.
Mert még egyszer - ha én ezt egyszerű, önző, halandó, semmit sem sejtő emberként tudom, mennyivel inkább éli és érzi az Én Teremtő Atyám...

Továbbá - a fogyatékkal élők integrációján dolgozom már egy évtizede.
Mondtam, írtam, tettem szebbnél szebb, jobbnál, jobb és fantasztikusabbnál fantasztikusabb dolgokat.
Míg ma - végre ma - ennyi év távlatából én magam is megértettem miről beszélek.
A megértéshez elég egy pillantás, egyetlen szó - vagy egy halovány gesztus.
Na ebben volt nekem ma részem.
A sérült személyek integrációja a szereteten múlik.
Az önelfogadáson túli másik személy feltételek nélküli elfogadásán.
És nem kor, nem, vallási meggyőződés, intelligencia, iskolázottság, neveltetés kérdése.
Hanem szereteté és ezen túl jóérzésé.
Innen kezdődhet el a tanítás.
Befele.
Helyes irányban.
Mert mindig azt mondtam fennhangon, hogy hídépítés egészséges és fogyatékkal élő között.
És nem.
Helytelen.
Önmagamtól - önmagamig, hogy képes legyek elfogadni a másikat, a másságot - magamat és őt.
Mindenestől.
Ahogy van és ahogy vagyok.
Mert így jó.
Együtt.
Egységben az erő.