Elértem az élet egy olyan útkereszteződéséhez, amilyen még a mesében sem fordul elő.
Keresem a legközelebbi kapaszkodót, vakarászom a zsebeimet és semmi.
Teljes a köd és a csend.
Nem nyugalom van a csendben, hanem pattanásig feszűlt idegek.
Mint amikor a gyerek fél valamitől és mindenáron szembesülni akar vele, hogy ezáltal legyőzze a félelmét.
Sötét, amit tappintani lehet, csend, amit már-már hallani lehet és a fejben lüktető vér áramának ütemes zaja.
Elméletileg nem történik semmi.
Gyakorlatilag - minden ezen a szinten döl el.

A beteggondozók életújtait tanulmányozva - de nem csak rájuk érvényes - felismertem a következő görbét. Szinte minden egyes esetben szépen körvonalazni lehet az állomásokat.

Megtörténik a szembesülés a visszafordíthatatlannal.
A sokk hatása megfogalmazhatatlan. Van aki ebben a dermedtségben marad örökre.
Tele volt vágyakkal, álmokkal, amik hírtelen egy csapásra semmivé foszlottak.
Marad a valóság, aminek köze nincs az addig álmodottakhoz.
Jön egy következő állomás. Amikor mindenki hibást keres. Egy bűnbakkot, aki fogni lehet, akit hibáztatni és esetenként megkövezni lehet minden elszenvedett vélt vagy valós igazságtalanságért.
Mivel a hibáztatás ténye nem teszi semmisé a történeteket - a felek egymás ellen fordulnak.
Hírtelen vagy esetenként - örökre - mindenki hibás marad.
Itt bomlik fel a legtöbb házasság. Ezen a szinten, hiszen a felek - jobb híján egymást okolják.
Eddig a pontig elég sok idő veszett kárba.
De csak ekkor kezdődik el az a fajta szembesülés, hogy nevezzük nevén a történeteket és próbáljunk megoldást keresni a fennálló problémára.
Elkezdődik egy végelláthatatlan út.
A próbálkozások hoznak támaszt is a maguk nemében.
Hasonló cipőben és úton járó hősöket, akik útmutatást és vigasztalást is jelentenek egyben.
Elkezdődik az alkudozás Istennel.
Isten nem található ezen a szinten azon a ponton, ahol mi emberek keresni szoktuk.
Mögöttünk van és támogat.
Akkor - jön egy újabb sötétség. Az egyedül maradtam ténye.
Amit majd ha minden igaz követi a fejethajtás - lesz ami lesz - végigcsinálom, nem magamért, nem is érte, hanem mindannyiunk érdekében.
Ezek a lelki nehézségek időkereteken kívűk történnek.
Van akinél - ha már föltétlenül időben számolunk eltart néhány hónapig vagy évig, van akinél elakad a munka valamelyik fázisnál és örökre abban is marad.
Valamilyen egyensúly, vagy ahogy a szakirodalom nevezi homeosztázis kialakul - de ezek rendszerint mondvacsinált, látszólagos egynesúlypontok. Amit ha kicsit is megpiszkálunk, döl az egész szerkezet.
Annak a főszereplőnek sikerül a hét vasbakancsot elkoptatnia és azonosítania az igazságot, aki eljut oda, hogy felismerje, mi a szerepe ebben az egész - az ő olvasatában félresikerült, de nagyon is testreszabott mesében.

Az én mesém is fél lábon áll.
Ezért a köd.
Egyre több olyan percem és órám van, amikor elfecséreltnek érzem úgy az útamat, mint a batyumat.
Mindenemet odaajándékoztam a méheknek, hangyáknak, hattyúknak, szegényeknek - semmim nem maradt.
Úgy érzem, hogy a nagy bolyongásban szem elől tévesztettem a helyes útat.
S ráadásként még köd is van.
Tehát tájékozási lehetőség hián vagyok.
Egyszer csak reggel lesz.
Verőfényes, gyönyörű reggel.
Amikor majd hét ágról fog sütni rám a Nap és kiderűl, hogy hátamat annak a kastélynak vetettem éppen, ahova el kell jutnom.
De most még sötét van.
Félelem, lemondás, fájdalom és csalódás teljes.
Itt nem tenni kell.
Itt várni tanácsos.
A reggelt, a fényt, a Napot és az igazságot.
Mert jönni fog.
Amikor majd nem ragaszkodom az időhöz és nem a saját nyavalygásom zaja tölti be az éjszakát.